A közmunkáról mindenkinek van véleménye, de még a pártok sem mernek határozott alternatívát javasolni helyette. Az olyan politikai ötletek, hogy „a nem értékteremtő közmunka helyett majd a szociális szövetkezetek fogják megsegíteni”, nem túl erősek és hihetőek. De miért ilyen ez a rendszer, és mi mást kellene tenni ezzel szemben. Mindenekelőtt merjünk bátrak lenni a megoldások keresésében.

A mai közmunkarendszer méretei megdöbbentőek. Éves átlagban 355 ezer embert érint
Fotó: Népszava

A közmunkát vagy istenítik, vagy démonizálják. A közmunkát végzőket eltartottnak nevezik, vagy lesajnálóan nem értékteremtő munkát folytatóknak tartják. Az biztos, hogy jelenlétük látványos, hiszen az állam mindent megtesz azért, hogy észrevegye őket az átlag választó. Ha más nem is, a sárga mellényben az út szélén dolgozó emberek látványa elég feltűnő.

A politikai pártok is csak ízlelgetik a problémát, amire nem tudnak a kormánnyal szemben értelmes válaszokat adni. Valójában félnek tőle, hogy a többségi társadalom alapvetően egyetért az „aki nem dolgozik, ne is egyék” elvvel. Ha megnézzük a helyzetet, és megoldási lehetőségeket is keresünk (ez következik az alábbiakban), érdemes szem előtt tartani, hogy a közmunka mai rendszere nem szakmai kérdés, hanem értékválasztás dolga.

A tömeges közmunka aranykora

A közmunka rendszere nem a jelenlegi kormány találmánya. Azt is mondhatnánk, hogy mindig is velünk volt, hiszen már Mária Terézia idejében a jobbágyokkal végeztettek folyószabályozási munkákat. Korábban ezek a közmunkák ingyenmunkának (robotnak) számítottak, de az 1767-es rendelet után, amikor szabályozásra került a földesúr számára végzett ingyenmunka aránya, a folyószabályzási közmunkáért már bért kellett fizetni, ami nem egyszer csak ígéret maradt. Korabeli beszámolók szerint ezzel sok helyen voltak problémák, de abból indulhatunk ki, hogy a szabályozás szerint ezen közmunkáért a „piaci bért” ki kellett fizetni.

A két világháború közötti időszakban, főleg az 1929-es világgazdasági válság után, úgy döntött a kormány, hogy a hárommillió éhező szegény ember problémáját nem segélyekkel, hanem valamilyen munkával akarja megoldani.

Amikor 2011-ben átírta a segélyezési és közmunkarendszert az Orbán-kormány, többen ebben a tekintetben is horthysta restaurációt kezdtek el emlegetni. Sokan azt mondják, hogy a két világháború közötti magyar szociálpolitikai rendszer bizonyos elemei jelentek meg az új koncepcióban, hiszen a rászorulókat akkor is három csoportra osztották. A teljesen munkaképtelenek („érdemes” szegények) kaphattak csak mindenféle ellentételezés nélkül segítséget, jóllehet ez nem állami forrásból, hanem adományokból történt. A második csoportba az ún. ínségesek (klasszikus munkanélküliek) tartoztak, akik számára az állam csak úgy adott segélyt, ha azért cserébe munkát végeztek. Nagyon lényeges, hogy elvileg a munkáért kapott bér összege nem lehetett kevesebb, mint a hasonló piaci alapú órabérek, de kutatások szerint a gyakorlatban az ínséges ugyanazért a munkáért kevesebb bért kapott, mint a normál munkás. A harmadik csoportba azok tartoztak, akik nem fogadták el a felajánlott munkát. Őket munkakerülőknek hívták, és elvileg büntették (akár dologházzal) ezt a magatartásukat.

Kattints és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Hogy miért merülhetett fel a horthysta restauráció gondolata? Azért, mert valóban voltak hasonlóságok a két világháború közötti és a 2011 utáni rendszerben. Egyrészt a klasszikus szociális segélyt már csak azok kaphatják meg, akik gyermeket nevelnek, vagy akiknek olyan egészségkárosodásuk van, ami miatt nehéz lenne dolgozniuk. A második kör a közmunkát elfogadni kötelezettek köre, akik csak akkor kapnak a közmunkaidőn túl is segélyt (rendelkezésre állási támogatást, majd foglalkoztatást helyettesítő támogatást), ha a behívó „parancsnak” eleget téve, megjelennek a számukra kijelölt napon és helyen. A harmadik körbe a (köz)munkát megtagadók kerültek, akiket az állam kizárt a segélyezésből.

Fontos ugyanakkor hozzátenni, hogy a két rendszer között − ha valaki nagyon akar − felfedezhet kategóriák és elvek szerinti kapcsolatot, de ezek többnyire erőltetett párhuzamok. Már csak azért is óvatos lennék azzal, hogy a mai közmunkarendszert egy az egyben az Orbán-kormány nyakába varrjam, mert az inkább egy történeti fejlődés eredménye, semmint derült égből villámcsapás.

Közmunka lényegében a 90-es évek óta van (a szocializmus idején azért nem érdemes erről beszélni, mert a teljes foglalkoztatás mellett nem volt értelme egy ilyen kategóriának). Megítélésem szerint az első komoly ideológiai változás akkor történt, amikor a 2006 után ismét megválasztott MSZP-SZDSZ koalíció elindította az Út a munkához programot. (A program ténylegesen 2009-ben indult el.) Ennek célja a rendszeres szociális segélyen lévő, tartósan munkanélküliek munkára ösztönzése és foglalkoztathatóságának javítása volt, tehát a terv szerint az, hogy a munkára képesek a jövőben munkát végezzenek, amely munkavégzésért – segély helyett – munkabért kapnak.

Azok pedig, akik életkorukból, egészségi állapotukból, sajátos egyéni élethelyzetükből következően nem tudnak munkát vállalni, a jövőben továbbra is rendszeres szociális segélyre lesznek jogosultak, aminek fejében együtt kell működniük a családsegítő központtal.

Magyarán az állam a segélyezetti kört kettévágta, az önkormányzatoknak pénzt adott a közmunka szervezésére, a munkára alkalmasak köre pedig kötelezően vonult közmunkát végezni. A dolog ennyire egyszerű – mondhatnánk faék logikájú – volt, és pont ekkora hatásfokkal is járt. Ezt bizonyítja egy 2010-es kutatás is, amely az Út a munkához programban részt vevők helyzetét vizsgálta. Bass László tanulmánya nagyon egyértelmű megállapításokat tesz:

• „a közfoglalkoztatott emberek döntő többsége azok közül kerül ki, akik a korábbi években is csak ilyen módon jutottak munkajövedelemhez;
• csak a teljesen kilátástalan helyzetben élő emberek – az alacsony végzettségűek, a legkisebb települések lakói, a romák, a hosszú ideje munka nélkül lévők – kerülnek be a közfoglalkoztatás rendszerébe,
• a közfoglalkoztatásban való részvétel egyértelműen akadályozza a munkaerőpiacra való visszakerülést – a rendszer konzerválja az emberek jelenlegi anyagi és munkaerő-piaci státuszát. A rengeteg egyéni és társadalmi hátránnyal járó feketegazdaság reintegráló hatékonysága is szignifikánsan jobb a közmunkáénál.”

Lesújtó állítások, mégis ezen az úton ment tovább a következő kormány is. Elsőre irracionális cselekvésnek látszik ez a politika részéről, de azt kell, hogy mondjam: sajnos a politikai szempontok alapján a Fidesz számára egy megaközmunka-rendszer felépítése volt a leglogikusabb.

Egyrészt − és ebben nagyon fontos egyértelműen fogalmazni − a mai közmunkarendszer és az Út a munkához program válasz volt arra a többségi társadalmi előítéletre, mely szerint „dolgozni nem éri meg jobban, mint segélyen lenni”. A korábban hivatkozott Bass-tanulmány szerint a társadalom úgy gondolja, hogy a segélyezettek 34-44 százaléka csalással − na jó, legyünk finomabbak − jogosulatlanul vette fel a segélyt. Ezzel szemben egy 2008-as elemzés kimutatta, hogy ez az arány 5-10 százalék lehet, miközben sokan információhiány vagy a szégyenérzetük miatt kimaradnak a segélyezési rendszerből.

A másik magyarázat arra, hogy megaközmunka-rendszer építése a Fidesz számára kikövezett egyetlen út volt, a társadalompolitikai felfogásuk. Amennyiben ugyanis a középosztály megerősítésével akarnak modernizációt elérni, nem fér bele a fókuszba, hogy az alsó rétegekkel bajlódjanak. Ezért olyan megoldást kell kitalálni (sőt már ki sem kellett találni, csak nagyobbá tenni), amely homogén kezelését adja a kérdésnek, és nem kell precíziós programokkal bajlódni − egyébként pedig a középosztálynak is kedvére van.

Ennek kapcsán fontos megjegyezni, hogy a Fidesz által megerősíteni kívánt középosztály sokkal inkább politikai termék, mint társadalmi valóság. Ahogy az Új Egyenlőség digitális lapjain már korábban szemléletesen megírta Éber Márk Áron, „a ’nemzeti középosztály’ egy olyan politikai kategória, amellyel a kormányzat a döntéseit próbálja legitimálhatja, de amelynek nincsen szociológiai tartalma. A rendszer ugyanis mindenekelőtt azokat a magas jövedelmű, vagyonos, tettekben vállalt módon is nemzeti érzelmű (párthoz és kormányhoz hű), legalább látszatra keresztény és konzervatív fehér férfiakat (és – csak másodsorban – a hozzájuk kapcsolódó nőket) támogatja, akik maguk is építik és támogatják e rendszert.”

A totális közmunkarendszer

A mai közmunkarendszer méretei megdöbbentőek. Havi átlagban 200-220 ezer ember dolgozik benne, a program éves átlagban 355 ezer embert érint. Csak összehasonlításul: a szomszédos Szlovákiában egész évben 27 ezer ember után fizetnek támogatást ilyen munkára. Óriási a különbség!

Mi sem jellemzi jobban a helyzet sajátosságát, mint hogy Szlovákiában igazából szakirodalma sincs a kérdésnek, mivel oly mértékben elhanyagolható a rendszer, hogy nem érdemes kutatni. Ezzel szemben Magyarországon a közmunka állam az államban a foglalkoztatáspolitikán belül:

• 2013 óta kb. 1000 milliárd forintot költöttünk rá adófizetői pénzekből;
• saját intézményrendszere van, amelynek része egy helyettes államtitkárság vagy a közfoglalkoztatási program elemzéseivel és statisztikai adataival foglalkozó főosztály;
• a munkaügyi hálózat kirendeltségei lényegében közmunkahivatalként funkcionálnak, és az állásajánlatok nagy része is közmunkásokat keres;
• folyamatos növekedési igénye van (kisgömböc-effektus). Azaz a rendszer már önmagát igazolja azzal, hogy újabb és újabb területeket nyel el, és ezzel növeli saját méreteit.

Ahogy korábban utaltam rá, az Út a munkához programnak az volt a sajátossága, hogy azok kerültek bele, akik amúgy is a közmunkarendszer környékén voltak. Az Orbán-kormány által megnövelt közmunkarendszerben ez a helyzet megváltozott. Kutatás bizonyítja, hogy nő azok száma, akik a munkaügyi rendszerben korábban rövid időt töltöttek el. Sőt megjelentek olyanok is, akik korábban nem voltak a munkaügyi rendszerben, hanem szinte azonnal közmunkán találták magukat. Egyértelműen következik az adatokból, hogy a mai közmunkarendszer nem egy átmeneti foglalkoztatási zavart akar megoldani (kikerül a munkahelyről az illető, és munkában tartják közmunkával, majd újra elhelyezkedik), hanem ez lett maga „a” foglalkoztatás. Nem átmeneti eszköz, hanem sokaknak a munkaerőpiaci cél. Aki oda bejutott, legalább valamit kap, és kicsi az esélye, hogy kikerül onnan.

Ugyanakkor a mai közmunkarendszernek nem csak a mérete a probléma, hanem az a helyzet is, amit a közfoglalkoztatotti bér mint kategória létrehozásával előállít. Egy közmunkás 2017-ben a magyar minimálbér 64 százalékát kapja meg. Tehát hiába dolgozik napi 8 órát ugyanúgy, mint a versenyszférában dolgozó társa, kevésbé értékelik a munkáját.

Az Európai Unió egyik háttérintézménye, az Eurofound közzétett egy elemzést a 2017. évi minimálbérek helyzetéről. Ebből kitűnik, hogy vannak más tagállamok Magyarország mellett, ahol a minimálbér alatt is vannak bérezési kategóriák. Ezek azonban életkorhoz kötöttek, és általában 18 év alattiakra vonatkoznak. Egy 17 éves ír dolgozó legkisebb kötelező bére az ottani minimálbér 70 százalékánál nem lehet alacsonyabb. Belgiumban ugyanez egy 16 év alattinál szintén 70 százalék. Azaz az ír bérrendszer jobban megbecsül egy 17 éves pályája elején járót, mint a magyar állam egy 55 éves szakmunkást, aki kénytelen közmunkát végezni. Véleményem szerint ez több mint rendszerhiba, ez ideológiai tévedés − és nem ír szempontból!

Mire jó a közmunka?

A közmunkarendszer hatékonyságának értékelését szerencsére sokan elvégezték. Az egyik legátfogóbb ezek közül a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdasági-tudományos Intézete által kiadott Munkaerőpiaci Tükör 2014 című kötet volt.

Statisztikai és pályakövetési adatok segítségével egyértelműen megállapítják a kutatók (Cseres-Gergely Zsombor és Molnár Gyula), hogy ha valaki a közfoglalkoztatással kapcsolatba kerül, akkor annál nagyobb az esélye az abból való kilépésre, minél gyengébb az oda fűződő kapcsolata. Ugyanakkor azok, akik hosszabb ideje benne vannak a munkanélküli rendszerben, vagyis hosszabb ideje regisztrált munkanélküliek, nagyobb eséllyel jelennek majd meg ismét munkanélküliként, mint közmunkásként, másképp fogalmazva: a frissen a rendszerbe kerülőket jobban beszippantja a közmunka, mint azokat, akik már hosszú ideje munkanélküliek.

Ez azért is probléma, mert a közmunka, ha valamilyen foglalkoztatáspolitikai indokot akarunk mögé tenni, egy aktív munkaerő-piaci eszköz. Azaz feladata szerint segíteni kellene az elhelyezkedését azoknak, akik önerőből vagy az állami foglalkoztatási szolgálat segítségével nem tudtak elhelyezkedni.

A kormány mérései alapján a közmunka sikeres volt, mivel 2014 és 2016 első négy hónapja között átlagosan a közmunkából kilépők 13 százaléka hat hónappal később a „normál munkaerőpiacon” dolgozott. Ez összesen 151 ezer embert jelent, ami az adatokat nézve túlzás. Ha ennyi ember került volna ki valóban a közmunkarendszerből, akkor nem növekedhetett volna a közfoglalkoztatásban érintettek száma. Márpedig ez történt.

Azaz fogadjuk el, hogy a közmunkából való kilépés után az emberek 13 százaléka a versenyszférában dolgozott, de közülük soknak rövid időn belül vissza kellett kerülnie a közmunkarendszerbe.

A közmunka két következménnyel is jár. Egyrészt szegregál, hiszen Köllő János adatai szerint a közmunkások jelentős része elzárva dolgozott olyanoktól, akik a „normál” munkaerőpiacon dolgoztak − magyarán nem volt rá módjuk, hogy személyes kapcsolataikat építve élhessenek egy megürülő álláshely betöltésének lehetőségével.

Másrészt a közmunka kiszámíthatatlan életutat jelent, ami ugyanakkor tönkre is teszi a munkakeresés lehetőségeit. Nem véletlen, hogy már 2016-ban azt követelték mezőgazdasági szakmai szervezetek, hogy változtatni kell a közmunkarendszeren, mert a helyi termelők nem találnak szezonális munkásokat a nyári munkákra.

Az a csapdahelyzet állt elő, hogy bár a munkás a termelőtől magasabb bért kapna, mint ami a közmunkáért jár, mégsem tudja azt elvállalni, mert akkor kizárják a közmunkából, sőt a szociális rendszerből is. A közmunka el nem fogadása ugyanis durván szólva munkakerülés, és az komoly egzisztenciális következményekkel jár.

Persze a munkaadók hozzáállásának álságosságát jól mutatja, hogy a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara, valamint a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége (VOSZ) is azt javasolta a kabinetnek, ne emeljék a közmunkásbért. Azt gondolják ugyanis, a közmunkások csak azért nem mennek el a versenyszférába, mert kicsi a bérkülönbség a minimálbér és a közfoglalkoztatotti bér között.

Ugyanakkor naivitás azt gondolni, hogy a közmunkával érintett réteg a magasabb minimálbérrel önmagában átvezényelhető az elsődleges munkaerőpiacra.

A közmunkával éves átlagban érintett 355 ezer ember nagyon egyenlőtlenül oszlik el az országban, és éppen ez az egyik problémája a rendszernek. Míg 2016 első három negyedéve alapján az látszik, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 100 dolgozóból 18 (!) közmunkás, addig Győr-Moson-Sopron megyében ez a szám nem éri el az 1-et (0,6). Magyarán az ország keleti megyéje „fertőzött” közmunkával, míg a nyugati megye alig érintett.

Ez az egyenlőtlenség azt is jelenti, hogy a béremelkedések hatására Győr-Moson-Sopron megyében akár újabb közmunkásokat is fel tud szívni a munkaerőpiac, ugyanez Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a rossz gazdasági helyzet miatt nem várható.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a béremelések is növelik az egyenlőtlenséget, akkor világos lesz, hogy a közmunkarendszer csak nehezíti a már most meglévő társadalmi helyzetet. 2016 I−III. negyedéve alapján 52 százalékkal magasabb volt a nettó átlagkereset Győr-Moson-Sopron megyében, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A közmunkások magas száma miatt (mivel ott csak 3 százalékos volt a béremelés, míg a minimálbérnél 15 százalék) a béremelkedés kisebb lesz a keleti megyében, mint a nyugatiban. Ez pedig azt jelenti, hogy számításaink szerint 55-57 százalékra is nőhet az olló a két megye nettó átlagkeresete között.

Mi a kitörés lehetősége?

Mielőtt a magyar megoldásra kitérnénk, fontos egy nemzetközi oldalvágást tenni. A Munkaerőpiaci Tükör 2014 kiadványban volt egy a skandináv országok közmunkarendszerét bemutató írás, amely a következő konklúziót vonja le:

„A skandináv országok azonos elvek szerint alkalmazzák a munkavégzést mint aktív munkapiaci eszközt. Minden ország csak nagyon jól meghatározott célcsoportok és célok érdekében alakított ki olyan eszközöket, amelyek valamilyen feladat elvégzését igénylik a munkanélkülitől. Nagyon fontos közös elv, hogy a munkavégzés inkább lehetőség, mint kötelezettség, továbbá a munkanélküliek alkalmazása nem vezethet más munkahelyek megszűnéséhez.

Miközben Magyarországon állami munkáltatók (erdészetek, vízművek, állami vasúttársaság) a minimálbérnél alacsonyabb közfoglalkoztatási bérért alkalmaznak – immár egyre inkább teljes munkaidőben – közmunkásokat, addig az elemzett skandináv országokban ezekre a munkahelyekre normál alkalmazottként vesznek fel dolgozókat az állami szférában.”

Azaz a közmunka nem az egyetlen és üdvös eszköz egy jóléti társadalomban. Sőt, ha valaki valódi munkát végez az államnak, akkor azt meg kell neki fizetni.

A magyar közmunkarendszer − mint egy jó kisgömböc − „megette” a munkaképes korú magyar társadalom 5,5 százalékát. Ez így elsőre nem nagy szám, de ha a munkaképes korúakból kivonjuk az inaktívakat (tanulók, korhatár alatt nyugdíjat kapók, kisgyermeküket nevelők, ápolási díjon lévők stb.), és csak a munkanélkülieket és a foglalkoztatottakat nézzük, akkor a közmunkás-társadalom ezen belül már 8 százalékot jelent.

Nyilván ez a kisgömböc csak apránként fogyasztható le, vigyázva arra, hogy a benne lévők minél kisebb lemaradást szenvedjenek el. Azaz bár a kormány 4 év alatt szeretné megfelezni ezt a létszámot, ez csak akkor képzelhető el, ha közben felkészíti az embereket arra, hogy megállják a helyüket a munkaerőpiacon.

Meglátásom szerint ehhez két dolog kell. Egyrészt elkerülhetetlen a közfoglalkoztatottak bérének emelése, sőt végig kell gondolni, hogy azokat, akik állami vállalatnál dolgoznak, nem lehetne-e áttenni rendes állományba. Ezzel sok ember problémája megoldódna.

A másik, hogy a rendszerben így benne maradtak számára nem tömeges, hanem élethelyzet-specifikus képzéseket kell szervezni. Tudom, hogy ez nem lesz olyan látványos, mint a 2014-es választások előtti, 100 ezer embert érintő hatalmas képzési program, de annál biztosan hatásosabb. Ehhez előbb egyenként fel kell mérnie az államnak, hogy kik is a közmunkások, és mit lehet velük kezdeni. Ez nem ördögtől való feladat, mivel egy jól működő jóléti államban a munkaügyi szolgálatnak éppen ez lenne a dolga. Sajnos ezt a képességét elvesztette, most kell újra helyreállítani.

Legfőképpen pedig meg kell akadályozni, hogy a munkájukat elveszítők három hónap után a kényszerű közmunka vagy a semmi közül választhassanak. Éppen ezért nem lehet az álláskeresési támogatás idejét három hónapon hagyni, hanem meg kell emelni. Már csak azért is, mert amikor dolgozunk, és a munkaerőpiaci járulékot levonják a bérünkből, kvázi biztosítást kötünk arra az időre, amikor munkanélküliek leszünk.

Az állam ezt a kvázi biztosítást változtatta meg egyoldalúan, amikor általánosan három hónapra csökkentette az álláskeresési járadék idejét. Ez éppen olyan változtatás, mint ha piaci alapon kötnénk egy biztosítást, amely baleset/betegség miatti táppénz idejére jövedelem-kiegészítést ad. Ugyanakkor a biztosító egyoldalúan úgy döntene, hogy nem pénzt ad, hanem elküld gyógytornára, ha szükségem van rá, és azt mondja, ne bohóckodj, menj gyorsan vissza dolgozni. Ez utóbbi esetben háborognának és elmennénk a fogyasztóvédelemhez, viszont érdekes módon az álláskeresési támogatás egyoldalú megváltoztatása miatt még csak a szemöldökét se vonta össze a társadalom.

Ebben a tekintetben a következő megállapításra jutott a korábban említett Cseres-Gergely és Molnár szerzőpáros: „Eredményeink, ahogy azt jeleztük is, deskriptívek. Nem tárnak fel oksági összefüggéseket, és nem mondják meg, hogy melyik az a ma Magyarorszá­gon működő aktív munkaerő­piaci program, amely a közfoglalkoztatás helyett hatékonyan lenne képes ellátni annak szociális ellátó, aktiváló és fejlesztő feladatait. Annyit azonban állíthatunk, hogy a munkanélküliek mintegy háromnegyed évig való álláskeresésének engedélyezése és anyagi támogatása, képzések biztosításával együtt, illetve a közfoglalkoztatás időtartamának napon belüli és napjainak számában való korlátozása pozitívan függ össze a nyílt munkapiaci elhelyezkedés esélyével. Ez pedig nem más, mint a közfoglalkoztatási program legfőbb deklarált célja.”

Igen, legfőképpen pedig kellene egy kis adag politikai bátorság valamelyik baloldali párt részéről, amelyik szembefordulna egyes hangos társadalmi vélekedésekkel, és azt mondaná, hogy igenis van, amikor a segély (nem örökre, hanem átmenetileg) hasznosabb, mint a közmunka.

És természetesen el lehet és kell várni az érintettől is az együttműködést, legyen az akár képzésen, vagy munkakeresésre felkészítő foglalkozásokon való részvétel, de ne szolgáltassuk ki ezeket az embereket a társadalmi előítéleteknek.

S bizony, amikor úgy érezzük, hogy mindenkinek megtaláltuk a rendszerben az új helyét, akkor is maradni fog egy csoport, amelyiknek valóban az egyetlen esélye arra, hogy dolgozzon, ha az állam közmunkát ad számára. Ez sok esetben inkább gyógyszer lesz az érintetteknek, hiszen a valahova tartozás, a megbecsülés képzetét adja. De ők is, és mi is tudjuk, hogy a versenyszférában nem lesznek képesek megállni már a helyüket. Egy szolidáris társadalom az ő kezüket sem engedheti el, még akkor sem, ha politikailag ez a könnyebb út.

Ezek a lépések együtt alkothatnák a Társadalmi Újrakezdés Programját a mai közmunkás-társadalom számára – és én úgy vélem, nem kell sok bátorság a megvalósításához.

 Kiss Ambrus

A cikk eredetileg az Új Egyenlőségen jelent meg.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!