Ha megkérdezné tőlem valaki, mit mondanék a magyar baloldalnak, mit kell tennie annak érdekében, hogy elhárítsa az egyenlőségi politika (lásd a lehetséges kormányprogramról szóló írásomat) elől az akadályokat, s ezt csak a leglényegesebbre szorítkozva kellene összefoglalnom, vajon mit mondhatnék?

Kép forrása: MTI

Azt hiszem, ezt.

A társadalmi igazságosság, s ezen belül az egyenlőség fokozatos kiterjesztésére tett erőfeszítések legnagyobb akadálya az, hogy az igazságosság érvényesítésnek reménybeli haszonélvezőit a létező előítéletekre támaszkodó jobboldali propaganda NEM osztályjellegű csoportokként írja le, hanem mint etnikai, regionális, nemzedéki és nemi populációkat. Ez a propaganda azt mondja, hogy a „nem produktív” romák, aprófalvak lakói, öregek, „a termelésből kimaradó” fiatal anyák lennének azok, akikhez az államhoz befolyó adójövedelmek javát irányítanák az egyenlősítő baloldaliak, azoktól „vennének el”, akik „keményen dolgoznak”, „vállalkoznak”, terveznek, takarékoskodnak, és így tovább.

A piaci fundamentalista neoliberálisok kivételével mindenki helyesli a béremeléseket, de alig javasolja valaki a segélyek és a szegényeknek juttatott más kedvezmények emelését, bővítését (vagy visszaállítását). Sokan sürgetik a köz- és fölsőoktatás színvonalának emelését vagy legalább a helyreállítását, de kevesebben tiltakoznak amiatt, mert a jobboldali oktatáspolitika intézkedései lehetetlenné teszik a munkásfiatalok mobilitását (a tankötelezettségi korhatár leszállítása, gimnáziumi férőhelyek csökkentése, a szakoktatás „lebutítása”, stb.), és még kevesebben helytelenítik az etnikai szegregációt a közoktatásban – ezt nem üdvözlik nyíltan, inkább letagadják a nyilvánvaló tények ellenére.

Vannak, akik – többnyire csak szavakban, de olykor tettleg is – beleegyeznének az egészséges, hagyományosan és digitálisan képzett, szüleik támogatásával lakás- és gépkocsivásárlásra képes fiatalabb munkásság és alsó középosztály helyzetének javításába állami eszközökkel, de azoknak a helyzetét, akik ezt állítólag „nem érdemlik meg”, nem javítanák úgy, hogy ezt népszerű állami beruházások megszenvedjék, vagy a fölső középosztály anyagi helyzete emiatt stagnáljon.

Ez az „elismerés” vs. „újraelosztás” híres kérdése (vö. Nancy Fraser, Axel Honneth: Redistribution or Recognition, London/New York: Verso, 2003; lásd továbbá: Axel Honneth: Die Idee des Sozialismus, Berlin: Suhrkamp, 2. kiad., 2015; nem értek egyet mindenben a szerzők egyikével se, bár tanultam tőlük).

Axel Honneth azt állítja, hogy az újraelosztásnak előföltétele az elismerés. Félretéve most ennek az elméleti megalapozását, azt hiszem, hogy ez empirikusan és politikailag helytálló. Nem várható el a társadalomtól az egyenlőség előmozdítása, ha ugyanez a társadalom az egyenlőség (várható, eljövendő) alanyainak az erkölcsi egyenlőségét előbb nem ismeri el.

Kiemelve az egyenlőség ideológiai akadályai közül a legfontosabbat, a következőket lehetne vagy kellene szorgalmaznia a baloldalnak, még a nagyon-nagyon mérsékelt, a roppantul óvatos, szelíden reformista baloldalnak is.

Annak a baloldalnak, amely mostanában, a roma emberi jogi csoportok, illetve az etnikai jogegyenlőséggel foglalkozó intézmények megszűnése alkalmából némaságával hívta föl magára – és fölfogásának természetére – a figyelmet. A jogvédő és más NGO-k elleni támadások már régebben kezdődtek, és most válnak igazán veszélyessé: itt lenne az ideje az eddiginél keményebb ellenállásnak.

Ebben fordulatra van szükség, és ehhöz a fordulathoz – az örvendetesen terjedő honpolgári jótékonyságon túl, amelynek az önföláldozó aktivistáit és adakozóit hála illeti, amint hála illeti a jogvédőket és a tényföltáró újságírókat is – észjárásunkban és magatartásunkban is nagy változásnak kell bekövetkeznie.

Ugyanis anélkül kell roma honfitársaink méltóságát nyilvánosan és habozás nélkül elismernünk, sértett büszkeségét orvosolnunk, hogy mindenféle előzetes föltételeket támasztanánk, amelyek elterjedt álnevei az „integráció”, az „asszimiláció”, az „alkalmazkodás”. Ezek a homályos előföltételek – amelyeknek a teljesülését olyan embereknek kellene ellenőrizniük, akik nem kedvelik a cigányokat, tehát soha nem igazolnák, hogy a romák „hasonultak”, amint ezt más, korábbi történelmi esetekből jól ismerjük – voltaképpen nem követelések, hanem burkoltan azt szögezik le, hogy a cigányok „nem olyanok, mint mi” (ahhoz, hogy ugyanolyanok legyenek, nekik kell megváltozniuk, a fehér többségnek itt nincs föladata), s ameddig ilyenek, addig nem érdemlik meg, hogy a társadalmi igazságosság kritériumait rájuk is kiterjesszék.

Az még nem dőlt el, hogy a magyarországi cigányok – akiknek túlnyomó többségükben sem az anyanyelve, sem a vallása nem különbözik a „magyarnak” tekintett népességekétől – vajon „nemzetiséggé” alakulnak-e abban az értelemben, ahogyan a kettős Monarchia nemzetiségei (teszem azt, a szlovákok) jöttek létre, eredetileg külön politikai aspirációk nélküli kulturális-etnikai-nyelvi kisebbségből egészen a területi elszakadást és a külön államalakítást szorgalmazó proto-nemzetté. Jelenleg ilyen tendenciák nem látszanak. Hogy lesznek-e effélék, az sok mindentől függ.[1] Egy azonban biztos: a cigányság egyre kevésbé fogja elviselni, hogy a vele szemben bizalmatlan többségi etnikum képviselői vezessék, irányítsák, szabják meg a saját érdekvédelmi politikáját. Látnia kell, hogy a magyar állam barátságtalan vele szemben, és azt is, hogy a jelenlegi magyar állam bírálói, a hátrányos megkülönböztetést gyakorló vagy eltűrő kormányok ellenfelei mennyire lagymatagok és ambivalensek (esetleg gyávák).

A magyarországi cigányság elkerülhetetlenül ki fogja vívni a maga politikai autonómiáját, különállását – miután a „befogadó”, integráló-asszimiláló liberális kisebbségi politika (minden más liberális kísérlettel együtt) kudarcot vallott, meg sok tekintetben nem is volt eléggé őszinte és elég határozott. Talán jó lett volna – de nem lett. (Nem is szólva a „nem halat, de hálót” típusú képmutató, üres beszédekről.)

Akárhogy is volt, ennek már vége.

A magyar baloldali újrakezdés a cigánykérdésben nem egyszerű.[2] Itt nem az előítéletek „leküzdésére” gondolok: az magától értetődik. Hanem arra, hogy EGYSZERRE kell kivívnia két dolgot, amely szemléletileg nehezen összeegyeztethető egymással.

Az első: el kell ismerni, el kell ismertetni – és a napi gyakorlatban is érvényesíteni – , hogy a romák a politikai közösség (ha tetszik: a nemzet) egyenrangú, nélkülözhetetlen és minden tiszteletet megérdemlő tagjai, a köztük és mások között fönnálló különbségek szociális és történeti eredetűek, tehát nem állandók és nem lényegesek. Ők mi vagyunk.

A második: a romákat a saját hátrányos és kirekesztett helyzetük meg – mint minden etnikumot – a történelmük külön csoporttá konstituálja, amellyel ki kell egyezni. A fehér többségnek bele kell törődnie, hogy nem vezetheti a romákat (azaz őszintébben: nem uralkodhatik rajtuk vagy fölöttük), és még a legjobb szándékú reformokat is csak velük egyetértésben, az ő jóváhagyásukkal lehet megtervezni és foganatosítani. A romák egyenjogú és a miénkkel azonos megbecsültséget élvező tagjai kell hogy legyenek „a nemzeti közösségnek”, és UGYANAKKOR el kell ismerni őket különálló közösségnek, amelynek vannak kollektív jogai, saját intézményekre, képviseletre jogosult, és saját külön érdekeit és törekvéseit a többségnek el kell ismernie. Ők azok, akik, és mi nem vagyunk ők.

Együtt és külön: ez a testvériség meghatározása. Akit szeretünk, az másvalaki. De akit szeretünk, ahhoz olyan közünk van, mint önmagunkhoz.

Tehát arra van szükség, hogy ne csupán „problémaként” – és különösen ne a fehér többség „problémájaként” – tekintsünk a romákra, hanem az emberszeretet ismeretes szabályai szerint járjunk el, ami érzületként nem olyan egyszerű (én is ellentmondásként jellemeztem), ám szerény nézetem szerint ez az egyedül helyes.

Itt nem pusztán arról van szó, hogy a sokat szenvedett és ma is rettenetes állapotban lévő cigányság iránti, nem egészen helyesen „szolidaritásnak” nevezett részvétet, együttérzést dicsérjük (bár ez is szép), hanem arról, hogy minden fönntartás nélkül úgy viselkedjünk, ahogyan a magunk közösségéhez, tágabb családjához tartozókkal kell viselkednünk – ami szintén bonyolult lehet.

És ha ez így van, és mindent megteszünk a „halmozottan hátrányos helyzetű”, a transzformációs válság (különösen az ipartalanítás) elhúzódó következményeitől aránytalanul sújtott cigányság érdekében, és visszahelyezzük jogaiba a pozitív diszkrimináció elvét és gyakorlatát, akkor nem lehet akadálya annak, hogy az alapvető ok – az osztálykülönbség – lényege és szociális folyományai ellen fordulhassunk. A cigánykérdés embertelen fölfogása a legfőbb szemléleti nehézsége Magyarországon (és szomszédainknál) az egyenlőségi (tehát baloldali) politikának.

Gyakorlati (pontosabban: prudenciális, „eszélyességi”) szempontból is persze, de ennél tágabb értelemben is: döntő megértenünk, hogy a munkanélkülinek, a három elemit végzett, lapátoló segédmunkásnak, a fűtetlen lakásában haldokló kisnyugdíjasnak és a nagyvárosi programozónak közös érdekei – osztályérdekei – vannak; ennek a közösségnek a fölismerése az, amitől a jövendő függ. A fajgyűlölet csak a rendszer kedvezményezettjeinek, a kiváltságosoknak, „az uraknak” használ, akkor is, ha a rasszizmus ma ismét sokak világnézete, nem utolsósorban azoké, akiknek kárt okoz. Az etnikai, nemzedéki, regionális és nemi egyenlőtlenség elválasztása az osztálykérdéstől végzetes lehet, amint azt a világpolitika átalakulása is mutatja. (Lásd ugyancsak Nancy Fraser tollából a Dissentben az ún. „progresszív neoliberalizmus” [pl. Clinton/Blair] éles bírálatát:, amely e címke alatt foglalja össze az új szociális mozgalmak egy részének – feminizmus, antirasszizmus, multikulturalizmus, LMBTQ-mozgalom, ökológia – perverz szövetségét a high-end szolgáltatói szektorral: Wall Street, Szilikon-völgy, Hollywood, amelyet szerinte is haladéktalanul föl kell mondani.)

A javakat és a jövedelmeket a szegényektől a gazdagokhoz átcsoportosító „perverz újraelosztást”, amely – többek között – a mai magyar kormány politikája (is) egyéb tényezők mellett az európai reformista-mérsékelt baloldal etnopolitikájának és osztálypolitikájának kettéválása teszi lehetővé. Az összes baloldali irányzatoknak együtt kell látniuk a nyomorgó öreg parasztok és a munkanélküli fiatal romák kínzó problémáit, a nagyvárosi „szociális tisztogatás” (dzsentrifikáció) összefüggését az etnikai és nemzedéki szegregációval (a romák, a szegény fehérek és az öregek kiűzésével a polgáribb negyedekből, vidéken pedig egyáltalán a városokból). Ez a „szinoptikus” együttlátás lehetetlen, ha nem válik egyértelművé a baloldal álláspontja a cigánykérdésben.

Tudom jól, hogy az, amit mondok, pillanatnyilag népszerűtlen. De nem ez számít.

_____________________________________________

   [1] Az is bizonytalan még, hogy a kelet-közép-európai és délkelet-európai roma csoportok valaha összefognak-e, s megkísérlik-e a közös politikai akciót. Azt, hogy itt még problémák lehetnek, jól mutatja, hogy szalafista muszlim csoportok megpróbáltak romákat áttéríteni Szerbiában, Koszovóban, Montenegróban, Macedóniában, Boszniában, Görögországban – egyelőre csekély sikerrel. Kérdés, hogy sor kerül-e a romák kulturális elszakadására, az államnyelv helyett a létező nemzetiségi nyelvek használatára és bevezetésére az oktatásba, a szegregációra válaszul a „nemzetiséggé” vagy „nemzetté” fejlődésre. A régió többségi, általában konzervatív és etnicista kormányai épp olyan vakok minderre, mint a Habsburg-monarchia vezetői (különösen a magyar arisztokrácia exponensei) voltak a nemzetiségi kérdésre a XIX. század második felében és a XX. század elején.

   [2] Sajnos nagyon jellemző, hogy kommentek és posztok ezreiben ellenzéki emberek cigányként gyalázzák (és „Orsós”-nak nevezik) a magyar miniszterelnököt. (Ami tényszerűen nem igaz, Orbán Viktor nem roma származású.)

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához és fejlődéséhez 1000 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 368 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!