Úgy tűnik, Lengyelország jelentős áttörés előtt áll. Nem, a kormányt nem távolítják el. Nem, az ellenzéket sem zúzzák össze. De a mostani fejlemények hozzájárulhatnak egy olyan harmadik politikai pólus kialakulásához, amely nem érintett a két fő oldal hisztérikus egymásnak feszülésében. A sürgősen megválaszolandó kérdés, hogy ez a harmadik erő a baloldal, vagy pedig a rendszerellenes szélsőjobb lesz-e.

(Fotó: Marta Modzelewka)

Két hete, a december 17-18-i hétvégén és az azt követő hétfőn a lengyel és nemzetközi elemzők úgy érezhették, hogy az ország a polgárháború, vagy legalább súlyos utcai harcok és káosz szélére sodródott. Mostanra a hangulat nyugodni látszik. Ez nem csak a karácsonyi ünnepekkel magyarázható, de azzal is, hogy a két oldal valószínűleg észrevette, túl messzire mentek, és most már készen állnak – ha nem is visszavonulásra, de – a konfliktus hőfokának csökkentésére.

Ami történt, az valóban felháborító. A kormánypárt december 16-án egy zárt teremben szavazott a jövő évi költségvetésről és más fontos jogszabályokról, kizárva az ellenzéket és a sajtót. Az eljárás nyilvánvalóan szembement az alkotmánnyal. Vagyis Lengyelország jelenleg egy törvénytelen költségvetéssel rendelkezik, és a helyzet kezelésére legalkalmasabb intézmény, az alkotmánybíróság majdnem egy éve cselekvésképtelen a kormánynak köszönhetően. Igen, a Jog és Igazságosság (PiS) szétszedi a demokratikus intézmények és eljárások legbelsőbb magját is. Igen, fennáll a veszélye annak, hogy ha úgy tartja kedvük, minden törvényt (beleértve a választási törvényt és az alkotmányt is) megváltoztatnak. Igen, tiltakozni kell ez ellen.

A szomorú tények és a sötét politikai kilátások azonban csak a probléma egy részét alkotják. A másik részt a konfliktus dinamikája adja. Ha közelebbről megnézzük, a 16-i törvénytelen szavazás, a maga potenciálisan katasztrofális hatásaival, teljesen indokolatlanul történt. A kormánypárt, mivel rendelkezik a szükséges többséggel, nyílt ülésen is megszavazhatta volna a törvényeket. Egyik tervezet sem volt különösen ellentmondásos, vagy nem ellentmondásosabb, mint az átlagos kezdeményezéseik. A helyzet elvadulásának módja tényleg gyerekes. A parlament szokványos ülésén egy ellenzéki képviselő a média parlamentből való kitiltásának javaslata ellen akart tiltakozni, és feltartott egy papírlapot #freemedia felirattal. Ez egy aprócska incidens volt, de a házelnök úgy döntött, hogy kizárja őt az ülésről. Válaszképp az ellenzéki képviselők elfoglalták a pulpitust és lebénították az ülést. A házelnök eleinte készen állt tárgyalni, de miután konzultált Jarosław Kaczyńskivel – aki maga csak egy egyszerű képviselő -, úgy döntött, hogy átköltözteti az ülést egy másik terembe, ahol később a törvénytelen szavazás lezajlott.

Már a válság kezdete is mutatja, hogy a PiS indítéka nem valamilyen politika profit volt, hanem az az ostoba és makacs vágy, hogy megmutassa, ki a főnök. Az elmúlt egy évtizedben a PiS politikai táborának alapvető tapasztalata a liberálisok egy része általi megaláztatás volt. Manapság, másfél évvel azután, hogy hatalomra kerültek, és vezetnek a felmérésekben is, Kaczyińskit és embereit még mindig az a vágy vezérli, hogy bosszút álljanak, és visszaalázzák az ellenfeleiket. A barikád másik oldalán a liberális tábort hasonló, destruktív érzelmek vezérlik: dühös és kétségbeesett gyűlölet. Persze, a helyzet nem teljesen szimmetrikus, hiszen a fő felelősség a kormánypártot terheli, hiszen a kormányzó tábor cselekedetei sokkal gyorsabban tönkre tehetik az országot, mint az ellenzék tevékenysége, pusztán azért, mert nekik van hozzáférésük a hatalomhoz.

Mindazonáltal kétség sem fér hozzá, hogy a liberális vezetők viselkedése tartja fenn ezt a holtpontot: arra összpontosítanak, hogy sértegessék Kaczyńskit azzal, hogy alacsony és nincs szexuális élete, ráadásul habozás nélkül üdvözlik saját támogatóik egyre gyakoribb erőszakra való felhívását. És ami még önsorsrontóbb: nyílt megvetést tanúsítanak azokkal szemben, akik a Jog és Igazságosságra szavaztak a párt megszorításellenes programja miatt. Most, és úgy általában is a liberálisok semmilyen pozitív politikai programot nem mutatnak. Az egyes összecsapások idején a politikai követeléseik annyira távoliak a valóságtól, hogy semmit sem tudnak elérni, csak saját támogatóikat hergelik bele egyre nagyobb és nagyobb dühbe. A mostani válság során a leghangosabb követeléseik nem tárgyalásokra és a szavazás megismétlésére vonatkoztak, hanem előrehozott választásokra – ez a követelés egyszerre teljesíthetetlen, és a friss közvélemény-kutatások szerint kétségtelenül végzetes lenne az ellenzék számára.

A parlamenti incidenst követő három nap megmutatta, hová is vezethet ez a konfliktusdinamika. Mindkét tábor annyira felhevítette a helyzetet, hogy csak két végkifejlet volt elképzelhető: utcai harcok vagy meghátrálás. Mindkét tábor nyíltan kifejezte a várakozását, jobban mondva perverz reményét, hogy a másik oldal erőszakhoz folyamodik, mert akkor visszaüthetett volna. Mindkettő a másik oldal bántalmazásának mártírjaként és áldozataként mutatta be magát, hogy ezzel is tovább szítsa a konfliktust. Kétség sem fér hozzá, hogy ez alkalommal a helyzet sokkal feszültebb volt, mint korábban, és azon emberek számára, akik csak most kapcsolódtak be a tüntetésekbe, a tiltakozók és a rendőrség viselkedése is drasztikusnak tűnhetett.

A valódi harcra azonban nem az utcákon, hanem az interneten került sor. A demonstrációk ugyan kisebbek voltak a korábbi tüntetésekhez viszonyítva, de az, amit az interneten lehetett olvasni, izgatottá és feszültté tette Varsót és más városokat is: rendőrség az utcákon, és lézengő emberek, akik arra vártak, hogy valami nagy dolog történjen. Egy ideje már a kormányhű médiamunkások által ellenőrzött közmédia is borzolta a kedélyeket azzal, hogy minden Facebookon és Twitteren fellelhető pletykából és hamis információból hírt csinált. A csúcs az volt, amikor egy PiS-hez nagyon közel álló portál közzétett egy „kiszivárgott tervet”, miszerint az ellenzék fel akarja gyújtani a parlament épületét. A „terv” a liberális képviselőkkel kéz a kézben dolgozó volt kommunista titkosügynököket, illetve lengyel és német antifasisztákat (!) is magába foglalt. Nehéz megmondani, hogy mi az abszurdabb: a „terv” maga, vagy a tény, hogy ezt valaki elhihette. De az nyilvánvalóvá vált, hogy a kormányzó párt egy Reichstag-tűzről álmodozott. Az ellenzék sem fukarkodott a túlzásokkal: a kormányzat lépéseit államcsínkény értékelte, önmagát pedig a holokauszt áldozataihoz hasonlította, és nemzeti felkelésre hívott mindenkit.

Ma már feltehetjük a kérdést: van ennek az egésznek győztese? Véleményem szerint nincs – legalábbis nem a harcoló felek között. Kaczyński volt az első, aki észrevette, hogy a helyzet lecsendesítése előnyt adhat neki, szóval egy idő után békülékeny hangot ütött meg, még ha nem is vont vissza semmit. A politikai káosz lehetővé tette a Jog és Igazságosság számára, hogy néhány potenciálisan botrányos döntést hozzon meg más területeken, szóval ez az egy harc megspórolt nekik több másikat. Viszont a felfordulás Kaczyńksi táborát is gyengítette: több parlamenti képviselője és EP-képviselője is nyíltan kritizálta a pártot a törvény nyilvánvaló megsértése miatt. A liberális ellenzék azonban impotensnek bizonyult az utcákon: nem volt képes közel sem annyi embert mozgósítani, amennyiről álmodott. Az internetes harcot azonban nyilvánvalóan megnyerte: az ő hashtagjei és üzenetei látványosan a kormánypártéi fölé kerekedtek a közösségi felületeken.

Ám egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az emberek elkezdenek rájönni, mennyire fölösleges és meddő is ez a konfliktus. Több mint egy évtizede ez szervezi a lengyel politikai szcénát, és ahogy most is láttuk, ez a dinamika csak pusztító politikai háborúban, destabilizációban és potenciálisan erőszakban végződhet. Eddig sem vezetett építő jellegű változáshoz, és ezután sem fog. Ám egyben egy esély is arra, hogy valami új emelkedjen fel, egy olyan erő, amelyik képes kimondani: ezen konfliktus mindkét oldalának vezetői ugyanazt a romlott politikai osztályt képviselik, miközben mi valódi változást adhatunk Lengyelországnak. Két jelölt van erre a szerepre: a lengyel fasiszták és a populista Kukiz-mozgalom körüli szélsőjobb, valamint az újbal.

A baloldal számára a helyzet bonyolult, hiszen néha lehetetlen nem beállni a régi liberálisok mellé, amikor a demokratikus elvárások nyíltan sérülnek. Épp ezért van sürgősen szükség arra, hogy a baloldal megteremtse saját politikai frontvonalait, amelyek mentén olyan ügyekért képes harcolni, amikkel azonosulni tud. Ezeknek a küzdelmeknek tiszta, pozitív követelésekre és célkitűzésekre van szüksége, valamint kreatív dinamikákra és a dühöt reménnyel összekapcsoló érzelmi töltetre. A „fekete tüntetéseknél” láthattuk, hogy ez lehetséges: új törésvonalakat húztak; tiszta, érthető követeléseket fogalmaztak meg; és ezek a tevékenységek olyan sikeres mozgósításhoz vezettek, ami mindenki elvárásait túlszárnyalta és erőt is adott. Új szimbólumok jelentek meg, amelyek képesek voltak egyesíteni az embereket; és végül, de nem utolsó sorban győzelmet is arattak. Amin még lehetne javítani, az az optimista üzenet a megmozdulások végéről. A következő téma már ott lebeg a levegőben: a pusztító oktatási reform, amelyet a tanárok, szülők, szakszervezetek, szakértők és diákok is elleneznek. E reformmal szembeni politikai cselekvésnek már most is jó dinamikája és tiszta célkitűzése van. Ráadásul szembe helyezi a baloldalt nemcsak a kormányzattal, hanem a liberálisokkal is, hiszen utóbbiak nem tudnak teljes szívvel kiállni a szakszervezetek követelései mellett. Ez a követendő út: ha az új baloldallal képesek leszünk az ilyen frontokat állandó politikai törésvonalakká változtatni, akkor mi leszünk a két héttel ezelőtt történtek győztesei.

Marta Tycner
A szerző történész, a lengyel újbaloldali Razem tagja
A szöveg angolul a Political Critique portálon jelent meg. Fordította: Pap Szilárd István