Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Ha a méltóságodat elveszíted, neked annyi” – Én, Daniel Blake

Ez a cikk több mint 8 éves.

Nagyon kevesen tudják olyan szépen, annyi tisztelettel ábrázolni a társadalom peremére szorítottak mindennapi megpróbáltatásait, a méltóságért folytatott harcukat, mint Ken Loach. A brit rendező legújabb filmje, a Cannes-i Arany Pálmát elnyerő Én, Daniel Blake is épp annyira szól az elnyomó társadalmi rendszerek fogaskerekei között őrlődő emberekről, túlélésért folytatott küzdelmükről, mint az ő egymás iránti szolidaritásukról és arról, ahogy a megaláztatások közepette próbálják megőrizni a méltóságukat és megélni az emberi élet mindennapi szépségeit.

daniel.jpg

A film főhőse, Daniel Blake, egy szívroham következtében átmenetileg munkaképtelenné válik, legalábbis az orvosa szerint. A munkanélküli járadékot ilyen esetekben folyósítani hivatott hatóság azonban másként gondolja, és miután Daniel igennel válaszol szinte az összes olyan kérdésre, mint hogy „Tud 50 métert gyalogolni?” vagy „Fel tudja emelni a karját, mintha be szeretne nyúlni a zsebébe?”, visszautasítják a járadék iránti kérelmét.

A munkaképességi felülvizsgálat során a bűvös 40%-ot épphogy 1-2% híján el nem érő, itthoni tömegeknek biztosan nem kell magyarázni azt a tehetetlen dühöt, amit Daniel érez az interjú során, amikor a sablon kérdésekre adott válaszokon kívül semmit nem tehet vagy mondhat, ami érdemben befolyásolhatná az ügyét. De Daniel nem hagyja annyiban, fellebbezést nyújt be, és ezzel kezdetét veszi az a hónapokig tartó küzdelem, ami tűpontosan mutatja be a rendszert, amit a rendező szerint „épp arra hoztak létre, hogy megalázza és szenvedésre kárhoztassa a szegénységben élőket és az arcukba vágja, hogy a szegénységük az ő hibájuk.” Eközben Daniel a munkaügyi központban megismerkedik Katie-vel, aki egyedül neveli két kisgyerekét. Innentől kettejük mindennapi küzdelmein keresztül láthatunk bele a rendszer működésébe, és Katie tapasztalatain keresztül azt is megérthetjük, hogy nőként, egyedülálló anyaként viselve a szegénység terheit, az elnyomás milyen további formáival kell szembesülni. 

A film, mint a legtöbb Ken Loach-mozi, világos politikai állásfoglalás – ezúttal arról a felismerhetetlenségig megszorított, jólétinek hazudott rendszerről, amelybe tudatosan kódolva van, hogy azokat gyötri meg a leginkább, akik a legkiszolgáltatottabbak és ezért a leginkább rá vannak utalva. „Baszakodni fognak veled, úgy megnehezítik, ahogy csak tudják – ez a terv”, foglalja össze a rendszer lényegét China, Daniel szomszédja, aki csempész cipőkkel seftel a megélhetése érdekében.

Az Én, Daniel Blake ereje abban rejlik, hogy megmutatja ennek a kiszolgáltatottságnak azt a sok-sok hétköznapi összetevőjét, ami idővel teljesen felemészti az ember testét és lelkét és azt az intézményrendszert, ami megfosztja az alul levőket a saját életük feletti kontroll lehetőségétől. Az állandó félelmet, amit a fenyegetésre berendezkedett hivatalok jelentenek azok számára, akiket támogatniuk kellene; a folyamatos szorongást attól, hogy miből lesz este vacsora vagy a gyereknek új cipő, ha a régi már annyira szakadt, hogy csúfolják miatta az iskolában; a kilátástalanságot, amikor nincs választás, a prostitúció az egyetlen lehetőség arra, hogy egy anya ellássa a gyerekeit.

És azt a rengeteg megaláztatást, amit a szegénység miatt nap mint nap el kell szenvedni: hogy biztonsági őrrel vitetik ki az embert hivatalból, hogy vadidegen férfiak szexuális igényeit kell kielégíteni, vagy ahogy a film egyik legmegrázóbb jelenetében az éhség miatt az ájulás szélén álló Katie már azt sem tudja megvárni, hogy hazaérjenek az élelmiszerosztásról, ott helyben mohón feltépi az adomány konzervet.

Nem könnyű végignézni a filmet és utána is sokáig bennünk maradhat a kilátástalanság és a düh érzése. De egyben nagyon felemelő is azáltal, ahogyan megmutatja, hogy a rendszer áldozatai hogyan őrzik meg ebben a helyzetben is a méltóságukat és az emberségüket – barátsággal, szolidaritással, együttérzéssel, anyai gondoskodással, humorral és olyan emberi tartással, amiért tényleg csak csodálni lehet őket. És hogyan szállnak szembe az elnyomásukkal, bármennyire szűk is erre a mozgásterük.

„A baloldali politika azt vallja, hogy a szegénység az osztálytársadalom mellékterméke, és az emberek szembe fognak szállni vele. Mi ezt az ellenállást szeretnénk elismerni, megmutatni és ünnepelni. Daniel Blake nem alamizsnát kér, hanem kiáll az emberi méltóságáért”,

fogalmazott Ken Loach egy nemrég megjelent életmű-interjúban.  

A film megmutatja azt is, hogy az egész Európára jellemző megosztó politikák ellenére, a brit társadalomban is óriási tartalékai vannak a szolidaritásnak: fiatalok és idősebbek, nők és férfiak között, bőrszíntől is függetlenül pontosan érzik, hogy támogatniuk kell egymást ebben a küzdelemben.

Engem nagyon meglepett a film Cannes-i sikere, pont azért, mert egy nagyon határozott kritika és nyílt politikai állásfoglalás egy olyan, végtelenül elnyomó rendszerről, amely emberek millióinak okoz szenvedést, és mégis egyre inkább ez jelenti normát a legtöbb nyugati társadalomban. De ez a siker azt mutatja, hogy igenis van értelme szót emelni az igazságtalanság ellen, mindenkinek a maga eszközével.

A film szakmai elismerése és az általa keltett felháborodás nyomán a brit kormány kijelentette, hogy felül fogják vizsgálni a munkaképességi alkalmassági rendszert. És ez nemcsak egy neves szocialista filmrendező érdeme, hanem az összes emberé, aki bátran megosztotta vele tapasztalatait a film készítése során és kitartóan megküzd ezzel a rendszerrel minden egyes nap.

 

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.