Múlt héten valószínűleg sokakat sokkolt a hír, hogy Bernardo Bertolucci egyik leghíresebb filmjében, Az utolsó tangó Párizsban egyik jelenetében a női főszereplőt, Maria Schneidert valódi nemi erőszak érte. Ezt a színésznő már évekkel korábban nyilvánosságra hozta, mégis, a sajtó csak most, Bertolucci egy 2013-as interjúja nyomán kapta fel a hírt, ami már önmagában elkeserítő. (Csak akkor válik az erőszak valódivá, amikor a férfi beismeri tettét?) De volt a történetnek egy másik felkavaró vetülete is: az, ahogy a sajtó ezt az ügyet  kezelte.

Kép forrása: The Daily Beast

Nekem nem maga a hír volt sokkoló, amikor szembejött a Facebook falamon egy 444-es cikk formájában. Persze, borzalmas történet. A híres és elismert színész (Marlon Brando) és a híres és elismert rendező (Bernardo Bertolucci) megbeszélte, hogy nem árulják el a fiatal és aránylag ismeretlen színésznőnek (Maria Schneidernek), hogy egy szexjelenetben Brando eljátssza, hogy brutális anális erőszakot követ el ellene. Mert, ahogy Bertolucci mondta, azt akarta, hogy Maria ne csak eljátssza a gyűlöletet és a megaláztatást, hanem érezze is ezeket – a lány megaláztatását akarta látni, nem a színésznő játékát. Borzalmas történet, de az volt akkor is, amikor Maria korábban nyilvánosságra hozta. Az, hogy most előkerült egy régi interjú a rendezővel, legalább azt a hatást talán eléri, hogy ezentúl nem lesz az eset az asztal alá söpörve, és talán ezentúl nem lesz se Brando, se Bertolucci, sem Az utolsó tangó Párizsban az egekig magasztalva.

Mégis, a hír fizikai hatással volt rám. De az émelygés, ami elfogott, nem a cikk tartalmának szólt, hiszen addig rá se kattintottam, amíg le nem ültem megírni ezt a cikket. Úgyis tudtam, mi lesz benne összefoglalva. Nem, ami engem mélységesen felkavart, az a cikkhez választott kép volt. Ugyanis a kérdéses jelenet egyik képkockáját választották hozzá illusztrációnak. Vagyis egy olyan jelenet egyik képét, amiről most már kétséget kizáróan lehet tudni, hogy egy nő valós megerőszakolását ábrázolja. A színésznő kétségbeesett arca és letolt nadrágjának képe még napokig fel-felbukkant az emlékezetemben, és nem hagyott nyugodni.

Maria Schneidert Bertolucci és Brando eszközként használta fel. Nem tekintették embernek, egyenértékű kollégának. „Művészi” célra akarták felhasználni, melynek elérésében nem számítottak a nő érzései, csak az őt kihasználó férfiak érdekei. És azzal, hogy ezt a hírt a fiatal színésznő életét tönkretevő jelenettel illusztrálták a sajtóban, tárgyiasítását, kihasználását sikerült egy másik médiumba is átörökíteni. Csakhogy ezúttal nem a nézők számának növelése érdekében, hanem a kattintások és az olvasók számának növeléséért.

De tegyük fel, hogy nem ez volt a cél. Hogy nem azért lett egy szexjelenet képkockája kiválasztva fedőképnek, hogy minél sokkolóbb legyen első blikkre a cikk, ami nyilván garantálja, hogy sokan rákattintsanak. Ha ez gondatlanságból történt, az sem enyhít sokat a problémán. A sajtónak, a médiának felelőssége van a nemi erőszak történeteinek feldolgozásában. Az, hogy hogyan jelennek meg ezek a  történetek a médiában, befolyásolhatja azt, ahogy a társadalom kezeli magát az erőszakot. Minél többször olvas az ember áldozathibáztató vagy szenzációhajhász retorikát alkalmazó szövegeket, annál inkább elfogadhatónak fogja tartani a szexuális abúzust. Gondoljunk csak arra a nemrég megjelent felmérésre, melyből kiderült, hogy a magyarok fele bizonyos körülmények közt elfogadhatónak tartja a nemi erőszakot. És nem azt mondom, hogy ez tisztán a sajtó hibája lenne, nyilván nem az. De van benne felelősségünk.

És most nem csak erről a 444-es cikkről van szó, aminek egyébként – legyünk igazságosak – a tartalmával semmi gond nincs. (A HVG-s cikkekről már nem biztos, hogy ugyanezt mondanám.) Csak épp nálam ez volt az utolsó csepp a pohárban. Meglehet, másoknak már sokkal hamarabb betelt a pohár. A magyar sajtó – és most fókuszáljunk a liberálisnak és baloldalinak nevezhető sajtóra, azokra az orgánumokra, melyeknél elvileg fontos szempont, hogy társadalmilag felelős módon írjanak, és amelyek gyakran valóban érzékeny és átgondolt cikkeket írnak a témában – tele van olyan címekkel, cikkillusztrációkkal, és időnként tartalommal, amik tovább tárgyiasítják a nemi erőszak áldozatait.

Néhány példa csak az elmúlt időszakból, mindegy is, honnan: „Tényleg csak négy év börtönt ér a maró lúggal leöntött nemi szerv?”; „Egy 11 éves kislány nem szop le egy 13 éves kisfiút”; „Erőszakkal elégítette ki páciensét az idős orvos”; „Rábeszélte hároméves unokahúgát, úgy szopogassa, mintha cumizna”. Vagy a kicsit régebbi, de szintén elképesztő címmel lehozott „Szabadságot vett ki a reménytelenül szerelmes román orvos, hogy végezzen a nyíregyházi párral”. (Ez utóbbira a feminfo is reagált egy remek cikkel arról, hogy miért nem célravezető egy erőszaktevő „reménytelen szerelméről” beszélni.) Vagy említhetnénk azokat az írásokat is, amik az Alföldi utcai nevelőotthonban történt erőszakról áldozathibáztató nyelvet alkalmazó címekkel jelentek meg.

Ezek a példák gondolom nem csak nekem gyomorforgatóak. Amikor egy megtörtént nemi erőszak esetéről szóló cikknek részletekbe menő, már-már pornót idéző címet adunk, más célja ennek nem lehet, minthogy minél több kattintást bezsebeljünk. Persze lehet ezt azzal magyarázni, hogy fontos, hogy minél többen elolvassák ezeket a híreket, és az ilyen címekkel lehet rávenni az olvasókat a kattintásra. Azzal nem is vitatkoznék, hogy fontos az embernek szembesülni azzal, hogy ezek a borzalmak igenis megtörténnek, nem is néha és elvétve, hanem minden nap. De azzal nem tudok egyetérteni, hogy ennek a célnak az érdekében az áldozatok újfent tárgyként legyenek kezelve, hogy egyenlőségjel legyen közéjük, és a velük megtörtént erőszak közé téve. Vagy extrém esetekben nemcsak az áldozat és az erőszak közé, hanem az áldozat és egy testrésze közé – nagyon szeretném, ha soha többé nem kéne a „lúggal leöntött nemi szerv” kifejezést se látnom, se hallanom.

Ha kicsit személyesebb szinten nézzük, akkor az sem elhanyagolható szempont, hogy ezekkel a címekkel milyen további traumát okozhat egy újságíró vagy szerkesztő magának az áldozatnak, a családjának, vagy olyanoknak, akik már elszenvedtek életükben nemi erőszakot. És ha a statisztikákat nézzük, nem elenyésző számú emberről van szó, amikor a Magyarországon szexuális abúzust elszenvedőkről beszélünk.

Igen, fontos, hogy ezek a hírek megjelenjenek a sajtóban. Fontos, hogy tudjunk róluk, hiszen minél nagyobb a nyilvánosság egy-egy eset körül, annál nagyobb hatást tud elérni közös felháborodásunk. Emlékezzünk csak Kiss László esetére. De hiszek abban, hogy ezt a felháborodást el lehet érni úgy is, hogy az áldozatokkal szemben tisztelettel viseltetünk, hogy emberekként kezeljük őket. És ehhez már egy fontos lépés lenne az is, hogy a cím- és képadásnál ne kéjelegjünk az aktus részleteiben, ne hibáztassuk még véletlenül se az áldozatot és ne hozzunk morális értékítéleteket a megfogalmazásunkkal. Mert a média igenis felelősséggel tartozik azért, ahogy az emberek a nemi erőszakról beszélnek. És ezzel a felelősséggel nem ártana tisztában lenni.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 340 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!