Európa ma „populista pillanatot” él meg. Ez fordulópont demokráciáink számára, és a jövő az erre a kihívásra adott válaszunktól függ. Ahhoz, hogy reagáljunk erre a helyzetre, el kell vetnünk a média leegyszerűsítő képét, amely a populizmust puszta demagógiaként mutatja be, és elemző szemléletet kell alkalmaznunk. Azt ajánlom, kövessük itt Ernesto Laclaut, aki a populizmust mint a politika megalkotásának egy módját mutatja be, vagyis mint olyan módszert, amely új határok közé teszi át a politikát, két táborra osztja a társadalmat, és az „elnyomottak” mozgósítására hív fel a „hatalmon lévők” ellen.
Pablo Iglesias, a spanyol Podemos vezetője a párt egyik meetingjén
A populizmus nem egy ideológia vagy politikai rezsim, és konkrét politikai programhoz sem kapcsolható. A kormányzás különböző formáiban jelenhet meg. A politikacsinálás olyan módja, amely maga is számos alakot ölthet időszaktól és helyszíntől függően. Akkor tűnik föl, amikor valaki a kollektív, közösségi cselekvésnek új alanyát – a népet – akarja megépíteni, hogy a cselekvés képes legyen újraalkotni a társadalmi rendet, amelyet igazságtalannak élnek meg.
Ebből a szempontból vizsgálva, a populista politika nemrég bekövetkezett áttörése Európában a liberális demokrácia politikai viszonyainak válságából fakad.
Ez utóbbi több jelenség összefonódásának eredménye, amelyek az elmúlt években befolyásolták a demokrácia gyakorlásának feltételeit. Az első jelenség az, amelynek én a „poszt-politika” (a politika utáni politika – a szerk.) nevet adtam, a politikai határvonalak elmosását jelenti a jobboldal és baloldal között. Ez annak a jobbközép és balközép pártok között létrejött konszenzusnak az eredménye, amely szerint a neoliberális globalizációnak nincs alternatívája. A „modernizáció” parancsszavát követve diktátumokat fogadtak el a globalizált pénzügyi kapitalizmusról és az állami beavatkozás, illetve a közpolitikák alkalmazásának korlátairól. A szerepet, amelyet a parlamentek és intézmények gyakoroltak, és amelyek a polgárok számára a politikák befolyásolását biztosították, drasztikusan visszaszorították. Az elképzelést, amely egykor a demokratikus gondolat központi eleme volt, vagyis a néphatalom elvét, maguk mögött hagyták. Ma „demokrácia” alatt csak olyan dolgokat értünk, mint hogy vannak szabad választások, vagy hogy az emberi jogokat megvédik.
Ez a sajátos átalakulás nem egy érettebb társadalom felé vezetett, ahogyan azt néha állítják, hanem éppen a demokrácia nyugati modelljének, a liberális demokráciának nevezett modellnek az alapjait ásta alá. Ez a rendszer kétféle létező hagyomány közös érvényre juttatásának eredménye volt. Az első, a joguralom, a hatalmi ágak szétválasztása és az egyéni szabadságjogok liberális tradíciója. A második az egyenlőség és a népfelség demokratikus tradíciója. Kétségtelen, hogy e két politikai logika végső soron kibékíthetetlen egymással, hiszen mindig létezni fog egyfajta feszültség a szabadság és az egyenlőség elvei között. De ez a feszültség alapvető a demokratikus modellünk működésében, hiszen ez garantálja a pluralizmust is.
Az európai történelem során ez a rend egyeztetések és viták hosszú sorában formálódott ki, a szabadságot favorizáló „jobboldal” és az egyenlőséget akaró „baloldal” „versengő” küzdelme során. Ahogyan ez a jobb/bal határvonal egyre inkább elmosódott a demokrácia liberális dimenzióba való visszaszorulása során, a tér, amelyben ez a versengő szembenállás és harc folytatódhatott volna, eltűnt és ma a demokratikus ambíciók többé nem találnak jó önkifejezési csatornát a hagyományos politikai keretek között.
A „démoszt”, az önrendelkező népet „zombivá” nyilvánították, és ezért élünk ma már „posztdemokratikus” társadalmakban.
Ezek a változások a politikai szinten történtek meg az új „neoliberális” hegemónia kiformálódása során, amelyet a kapitalizmus szabályozásának olyan módja jellemez, amelyben a pénzügyi tőke szerepe központi. Láttuk az egyenlőtlenség exponenciális növekedését, amely nemcsak a munkásosztályt, de a középosztály nagy tömegeit is érinti, akik az elszegényedéssel és a peremre kerüléssel kell, hogy szembenézzenek. Így tehát társadalmainkban ma valóban az „oligarchizálódás” folyamatáról beszélhetünk
A szociális és politikai válságnak ebben az állapotában populista mozgalmak egész kavalkádja emelkedett föl, amelyek elutasították a posztpolitika és a posztdemokrácia ezen kereteit. Azt állítják, hogy visszaadják a nép hangját, amelyet az elitek tőle elkoboztak. Eltekintve a problematikus formáktól, amelyeket ezek a mozgalmak felvehetnek, fontos felismerni, hogy valóban létező és legitim demokratikus követeléseket képviselnek. Ezzel együtt elég különböző módokon alkothatják meg a nép fogalmát, és a baj éppen abban rejlik, hogy nem mindig éppen progresszív irányba menetelnek. Számos európai országban a népszuverenitás visszaszerzésének vágyát jobboldali populisták ejtették foglyul, akik sikeresen konstruálták meg saját „népüket” idegenellenes történetekben, amelyek a bevándorlókat, mint a nemzeti fejlődés kerékkötőit, kizárják. Ezek a pártok olyan népet alkotnak maguknak, amelynek hangja csupán a „valódi nemzettársak” érdekeit védő demokráciát akar.
Az egyetlen eszköz, amellyel az ilyen pártok felemelkedése megállítható, és amellyel a már létező hasonló mozgalmakkal is szembeszállhatunk, az egy másik népfogalom megalkotása, illetve olyan progresszív populista mozgalmak támogatása, amelyek a demokratikus vágyakat képesek megjeleníteni, és azokat az egyenlőség és társadalmi igazságosság megvédése felé terelni.
Hiányzik a narratíva, amely új szókészletet kínálna ezen demokratikus követelések megjelenítésére, és ez meg is magyarázza, miért ver nagyobb visszhangot egyre több társadalmi rétegben a jobboldali populizmus. Sürgősen be kéne látnunk, hogy ahhoz, hogy ezt a fajta populizmust kihívjuk, támogatóik erkölcsi szempontból való elítélése, démonizálása rossz eszköz. Ez a stratégia tökéletesen kontraproduktív, hiszen csupán ráerősít az elitellenes érzésekre az alsóbb néposztályokban. Követeléseik egyszerű elvetése helyett progresszív módon kell átfogalmaznunk azokat, ellenfélként azon erők összességét megjelölve, amelyek a neoliberális projektet támogatják. Ami itt a tét, az nem más, mint annak a kollektív akaratnak a megteremtése, amely összefonja azokat a sokféle társadalmi mozgalmakat és politikai erőket, amelyek célja a demokrácia újbóli elmélyítése. Tekintve, hogy számos társadalmi szektor szenved a pénzügyi kapitalizmus hatásaitól, a lehetőség adott ennek a kollektív akaratnak, hogy átlépje a hagyományos jobb/bal kettéosztást. Ahhoz, hogy meg tudjunk felelni annak a kihívásnak, amelyet a mai populista pillanat jelent a jövő demokráciája számára, olyan politika kell, amely a liberális és demokratikus logikák közötti versengő feszültséget újra tudja termelni. Annak ellenére, amit néha mondanak, ez az alapvető demokratikus intézmények veszélyeztetése nélkül is elérhető.
Haladó módon megfogalmazva a populizmus távol áll attól, hogy a demokrácia eltorzítója legyen, ehelyett azon leghitelesebb politikai erővé válhat, amely a demokráciát megmenti és kiterjesztheti napjaink Európájában.
Chantal Mouffe
A szerző filozófus, a radikális baloldali politika egyik legfontosabb kortárs teoretikusa.
A szöveg angolul az OpenDemocracy oldalon jelent meg. Fordította Tóth Csaba Tibor.
Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 340 állandó támogatónk van.Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!
