Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Meghalt Fidel Castro, az Isten nyugosztalja

Ez a cikk több mint 7 éves.

1959, a kubai forradalom előtt Havanna óriási kupleráj volt, amelyet az észak-amerikai maffia, a United Fruit Company meg a CIA igazgatott. Kuba gazdasága monokultúra volt, ma is az: nádcukrot exportált meg a belőle kinyert rumot. Az észak-amerikai turistáknak a játékkaszinók jutottak meg a zsenge prostituáltak mindkét nemből, meg koktél meg kokain.

body_fidel-castro_1.jpg

Most, hogy a forradalom véget ért, és már Fidel Castro is meghalt, szegény kubaiak megint arra vágynak, hogy legyen ismét óriási kupleráj meg $$$. Szívesen be is vándorolnának az Egyesült Államokba, de ez most – úgy látszik – nem fog menni.

A kubai forradalom, mint minden forradalom a periférián, sok ideig nem volt egyéb, mint bosszú: az erkölcsileg fölháborodott fiatal balos értelmiségiek meg az elnyomott és megvetett szegények bosszúja a korábbi uralkodó osztályon. (Ne higgyük, hogy a nagybirtokosok, nagytőkések, főpapok, főtisztek csúfos bukásának nem örült a magyar nép 1945 után. De örült, és teljes joggal.)

Bosszút álltak a komprádor uralkodó osztályon és a rohadt katonai-rendőri diktatúra maradványain.

Jött a testvériség meg a szegénység meg a forradalmi lelkesedés meg az egyenlőség meg a diktatúra.

Ahogy szokott.

A világ ifjúsága lelkesedett – mindez köztudomású – , ahogyan lelkesedett a vietnami szabadságharcért: persze a rémséges vietnami rendszer, amely végül győzött, nem igazolja az Egyesült Államok pokoli hadviselését és dél-vietnami szövetségeseinek a vége felé már tisztán fasiszta terrorját. A fölháborodás jogos volt (a Kuba elleni amerikai blokád miatt is), a lelkesedés nem annyira.

A tiszta szívű, ám persze jócskán kegyetlen forradalmárok, mint Che Guevara, a világforradalom legendájába és gerillamozgalmaiba menekültek saját rendszerük kopottas dicsősége elől. Minden, ami szép volt, friss volt, őszinte volt, fölszabadító volt, igazságos volt, mindaz, ami méltóságot adott egy pillanatra a népnek, aztán megbukott, elsilányult, tönkrement.

Ahogy szokott.

Most majd jön – föltehetőleg – a félgyarmati kapitalizmus valamiféle zűrös, de azért antidemokratikus és tekintélyelvű változata (ezt ugyebár ismerjük, de baseball és Cuba Libre rumkoktél nélkül, Dreherrel), és akkor majd keserű nosztalgia formájában fölmerül a ködből a forradalom fiatal, gyönyörű, fölszabadító és testvéries eszménye meg a forradalom petőfies lírája. Ennek pedig mindig igaza van, tekintet nélkül arra, hogy Fidel Castro hogyan lett lázadóból zsarnok, ahogy már lenni szokott.

Ne feledjük mindazonáltal, hogy lázadó volt, eretnek, kihívó és merész, a Marat-k és Saint-Justök fajtájából, teljesen indokolt antiimperialista szenvedéllyel, a kínlódó Afrika iránti együttérzéssel. A mindenfajta forradalomtól ambivalensen irtózó Hannah Arendt mondta, hogy a legveszedelmesebb politikai érzelem a szánalom, az együttérzés; gyönyörű Brecht-esszéjében (1966; megtalálható a Men in Dark Times c., számtalanszor kiadott kötetében) mondja el, hogy miként lesz ebből az érzésből jeges harag, amely szerinte Marx és Lenin titka is volt valaha. Lehet. Az angolai és a mozambiki és a dél-afrikai fölszabadító harcot (amelyet Castro – nagyon helyesen – támogatott) is rég megette a fészkes fene. Ahogyan magát Kubát is.

Ebből is látszik, hogy a fölszabadulásra mindig – tehát ismét – szükség van és szükség lesz; nincs annyi kudarc, bukás és szégyen, amennyi eltakarhatná előlünk azt a mély emberi szükségletet, amely újra és újra föl fogja támasztani a testvéri közösség ábrándját, ameddig az üvegház-hatás vagy valami egyéb föl nem perzseli ezt az egészet.

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.