Szeretjük úgy látni, mintha a szexuális kisebbségek, a melegek, leszbikusok és biszexuálisok csoportja teljesen elkülönülne és szemben állna a hívő keresztényekkel. Pedig ez távolról sincs így, és ezt leginkább a keresztény melegek bizonyítják. Hogy vajon mit jelent keresztényként melegnek lenni, és mit jelent melegként kereszténynek lenni, arról a 22 éves Ákossal beszélgettünk. Szerinte a vallásos gyülekezeteken belül létezik egy erős hallgatás, ami miatt létrejöhet ez a mesterséges keresztény vs. meleg szembeállítás. Párbeszéddel, egymás felé fordulással, szövetségek építésével lehet szerinte feloldani mindezt.

Létezik a médiában egy olyan szembeállítás, miszerint vannak az egyik oldalon a leszbikusok, melegek és biszexuálisok, a másikon pedig a vallásosak. És ez a két csoport úgy van lefestve, mintha egymással ellentétesek és egymást kölcsönösen kizárók lennének. Eközben vannak emberek, akik például egyszerre melegek és vallásosak. Szerinted tényleg ennyire szembenálló a dolog?

Onnan kezdeném, hogy én most Budapesten lakom három éve, de előtte Mezőberényben laktam, ez egy kisváros Békés megyében. Ott nőttem fel, és ott eljártunk a városban a katolikus gyülekezetbe. Ez egy kis gyülekezet, nagyon családias, nagyon barátságos, itt voltak az első barátaim. Előbb voltam tudatosan keresztény, mint meleg: félévesen megkereszteltek, már kisgyerekként jártam templomba, aztán általános iskolában hittanra. Viszont, amikor 14 éves voltam, rájöttem, hogy meleg vagyok. Előtte a gyülekezetemben nagyon ritkán hallottam a melegségről, de ha mégis bármikor feljött a téma, akkor mindig valami negatív kontextusban volt megemlítve.

De közben rájöttem, hogy meleg vagyok, és annak ellenére, hogy addig csak negatív dolgokat hallottam a templomban, nekem ez nagyon természetesen jött, nagyon magától értetődő dolog volt, hogy látok egy helyes fiút, és tetszik nekem. Nem volt ezen mit megmagyarázni. Aztán volt egy olyan időszakom, hogy próbáltam volna elnyomni, hogy meleg vagyok, hogy lehet, Isten mégsem ezt szeretné, és hasonló dolgok. Viszont mindig próbáltam úgy tekinteni a hitre meg a vallásra, mint egy univerzális dologra. Nem úgy, hogy kiragadok bizonyos szövegrészeket, hanem megnézem, hogy mi az alapüzenete, hogyan kell viszonyulnunk egymáshoz, mi a főparancs, amit Jézus is mondott: szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket, és szeresd az ellenségedet is.

Ezt magamban így rendeztem le, de a közösségemnek nem mertem beszélni róla, mert nagyon tartottam attól, hogyan reagálnának. Egy olyan tudathasadásos állapot jött létre, hogy engem a közösségemben nagyon szerettek, a legjobb közösség volt, együtt mentünk nyári táborokba, együtt csináltunk mindent, voltunk Rómában ministránstalálkozón, ugyanakkor meleg vagyok, és ha ez kiderülne rólam, akkor nem szeretnének annyira. Játszottunk pásztorjátékot karácsonykor és passiót húsvétkor: többször játszottam Szent Józsefet a pásztorjátékban, és a passióban többször Jézust, és belegondoltam, hogy ha tudnák, hogy meleg vagyok, az elég vicces lenne. Nagyon fura érzés, hogy én egy példaértékű, jófej ministránsfiú szereppel éltem együtt, és közben meleg vagyok.

De már akkor is láttam, abból, hogy én meleg vagyok egy katolikus közösségben, hogy ez nem két külön csoport. A keresztények között is vannak melegek, a melegek között is vannak keresztények.

A katolikus ismerőseimnek nem mertem elmondani, aztán, amikor végzős voltam a középiskolában, elmondtam az egyik barátnőmnek, aki nem volt keresztény. Ő ezt jól fogadta. Aztán felkerültem Budapestre, és itt egyre több embernek kezdtem előbújni, de egy keresztény ismerősömnek sem mertem elmondani.

Ez mind a mai napig így van?

Több keresztény ismerősöm megtudta rólam, amikor elkezdtem nyilvános helyeken megjelenni. Elkezdtem önkénteskedni a Szimpozion Egyesületben, bekerültem a meleg aktivizmusba, van egy Melegség és megismerés című iskolai program, amiben részt veszek, meg rádióműsorba mentem beszélgetni, és a Meleg szemmel című videóblogban, a YouTube-on voltak velem interjúk. És akkor így megtudták, de egynek sem mondtam el konkrétan én, mert nagyon tartottam attól, ahogy reagálnának, és úgy voltam vele, hogy ezt inkább nem erőltetem.

És akkor nem is beszélsz már azokkal, akik megtudták?

De igen, sokukkal ma is kapcsolatban vagyok, amikor hazalátogatok, akkor most is szoktam menni az ottani gyülekezetembe. Volt egy papnak tanuló barátom, aki látta egy tévéfelvételen, hogy ott vagyok a Pride-on. Már a felvonulás alatt írta, hogy „szia Ákos, látlak a tévében, hogy a Budapest Pride-on vagy. Te mit keresel ott?” Utána elkezdtünk erről beszélgetni, és elmondtam, hogy meleg vagyok. Tök jó volt, hogy megtört a jég. Ő kijelentette, hogy neki azért megvan erről a témáról a saját álláspontja, az Anyaszentegyház lefekteti, hogy a melegség nem bűn, de annak megélése igen, így ezt annyira nem kéne erőltetni, de ennek ellenére nagyon jó volt az, hogy elkezdhettünk erről beszélni.

Szóval örültem annak, hogy megláttak többen, mert így legalább elindulhatott valami. Volt egy gyerekkori barátom, aki meglátta az egyik ilyen videómat, ami a hitem és a melegségem közti kapcsolatról szólt, és írt nekem egy levelet erről: nagyon tisztel azért, hogy ezt fel mertem vállalni katolikus körökben is, annak ellenére, hogy milyen rossz reakciókat lehet kapni. És bocsánatot kért azért is, mert korábban voltak homofób megjegyzései, és ezekkel esetleg megbánthatott engem. Erre abszolút nem számítottam, régebben egy nagyon konzervatív gondolkodású ember volt, de amikor megtudta rólam az igazat, volt benne egy váltás. Nyilván ez nem olyan, hogy egyik pillanatról a másikra hirtelen átfordulsz. Ez egy folyamat, ami neki is nehéz, hogy benne van egy világnézetben, egy látásmódban, ami neki otthonos, és aztán hirtelen kizökkentik ebből: az egyik gyerekkori ministránstársam meleg, most akkor mi van? Neki is időt kell hagyni. Meleg részről is kell egyfajta nyitottság, nemcsak a keresztény részről.

Kimondottan negatív reakciókat is kaptál? Milyen történetekről, tapasztalatokról tudsz?

Nekem gyakorlatilag az egyetlen negatív tapasztalat az volt, amikor a papnak tanuló barátom mondta, hogy ezt nem kéne annyira. De az az igazság, hogy sokszor el sem jutunk addig a pontig, hogy valaki negatív reakciókat kapjon egy gyülekezetben azért, mert meleg, hiszen a legtöbb esetben nem bújik elő. Velem is ez a helyzet, mert az van, hogy olyannak érzem a közeget, ahol ezt nem tehetem meg, ezért inkább kerülöm a témát. És a keresztény közösségeket is egyébként, ami sajnálatos. Ha itt, Budapesten választani kellett, hogy menjek egy elfogadóbb közösségbe vagy egy kereszténybe, akkor nem mentem az utóbbiba, mert úgy éreztem, ott titkolóznom kéne. Lépten-nyomon szóba jönnek ezek a témák, hogy mi van a lányokkal, ezek a szokásos dolgok, és nem volt kedvem ahhoz, hogy megjátsszam magam.

Ha valaki leszbikusként vagy melegként szeretne betérni egy vallásos közösségbe, akkor lenne erre lehetősége?

Tudok pár gyülekezetről, de nem sokról, gyakorlatilag egy kezünkön meg tudjuk számolni őket. Vannak olyan gyülekezetek, ahol befogadják a melegeket, csak nem nyíltan. Mondjuk, tudják az adott személyről, hogy meleg, és nagyon szeretik őt, ilyenkor inkább nem beszélnek erről. Ilyen szerintem sok van. Vannak olyan esetek is, amikor valaki előbújt a gyülekezet előtt, és kirekesztették onnan, választás elé állították, hogy vagy a gyülekezetet választja, vagy a bűnt. Olyan esetről is hallottam, hogy a szülőket állították választás elé: vagy nem fogadják el a gyerekük melegségét, vagy elhagyják a gyülekezetet.

Pont emiatt a legtöbben nem bújnak elő, és ebből következik, hogy a keresztény emberek nem tudják, hogy vannak meleg emberek a gyülekezetükben, és emiatt azt gondolhatják, hogy ez valahogy az egyházon kívüli dolog.

Ebből adódóan meg lehet őket tenni bűnbakként, és terjedhetnek a sztereotípiák, hogy „ők” állandóan szexelnek, és betegségeket terjesztenek. De ha rájönnének arra, hogy lehet, a ministránstársuk meleg, vagy a sekrestyés, vagy a szomszédjuk, akkor rájönnének, hogy ugyanolyan emberek ők is, mint bárki más. Csak nem törik meg ez a jég, mert hallgatás van inkább. Ha pedig esetleg egy lelkészről beszélünk, akkor ő a híveitől meg a feletteseitől tarthat. De itt nem csak arról van szó, hogy egy lelkész előbújhat-e, hanem arról is, hogy hogyan prédikálhat erről a kérdésről. Mert ha pozitívan prédikál, akkor is lehet, hogy a hívei vagy a felettesei meg fogják szólni. Ezért is nehéz elmozdulni ebben a kérdésben.

Milyen kilépési lehetőségeket látsz ebből a hallgatási körből, ami melegeket és nem melegeket is egyaránt megköt?

Az lenne a fontos, hogy legyenek olyan platformok, események, ahol keresztények és leszbikusok, melegek, biszexuálisok találkozhatnak egymással. A Keresztények a melegekért csoport már több ilyen eseményt szervezett. Ezeknek nemcsak az a céljuk, hogy teológiailag megvitassunk dolgokat, hanem az is, hogy ezek az emberek találkozzanak egymással, egy kávé mellett kezdjenek el beszélgetni, mert ez az alapja mindennek.

Az a tapasztalatom, hogy a keresztények között is nagyon sokan lennének nyitottak erre. Kívülről a kereszténység is úgy látszódhat, mint egy homogén massza, pedig nem föltétlenül az. Őket se tegyük be egy skatulyába!

Találjunk olyan lelkészeket, híveket, teológusokat, akik elfogadók és kiállnának a téma mellett. Lehet, hogy az elején kevesen vannak, de már az is nagyon fontos, hogy láthatóvá váljon, nem csak egyféleképp lehet gondolkodni keresztényként. Nekem például Perintfalvi Rita teológusnő nézetei jelentettek nagy felfedezést, előtte nem hallottam ilyen hozzáállást katolikus részről. Az volt nekem nagyon fontos, hogy keresztényként másként is gondolkodhatom. Volt egy olyan időszakom, amikor úgy éreztem, ha azt mondom, keresztény vagyok egy meleg közegben, akkor furcsán néznek rám, hogy én akkor most homofób vagyok vagy konzervatív? Volt egy ilyen identitásválságom is: hogy lehetek keresztény úgy, hogy ne gondolják azt, hogy én is homofób vagyok.

A másik dolog, ami fontos lehet, hogy jelenjenek meg a melegek a gyülekezetekben. Ez egy nagyon nehéz dolog, és nem mindenkinek van meg rá a lehetősége. Mert például egy olyan helyzetben van, hogy elveszítheti a legfőbb barátait. Budapesten ez nem veszélyezteti annyira az embereket, de egy vidéki kisvárosban vagy faluban ezt nem kockáztathatod meg, mert utána nincs hová menned.

De vannak emberek, akik meg tudják ezt lépni, ismerünk példákat is. Ismerünk egy leszbikus párt, akik gyerekeikkel jelentek meg a gyülekezetben. A lelkész nagyon elfogadó volt, viszont a gyülekezet megoszlott. Volt egy vita gyülekezetben, a pár azt mondta, hogy ha ekkora vitát generál a jelenlétük, akkor inkább többet nem mennek. De erre az volt a válasz a támogató oldalról, hogy ha már harcoltak értük, akkor továbbra is járjanak. Az lett a vége, hogy most is ott vannak a gyülekezetben. Egyetlen sokgyerekes család volt, aki emiatt kilépett. Ez nagyon jó példa arra, hogy a gyülekezetek is lehetnek befogadók.

Viszont tényleg az a nehéz ebben, hogy melegként nem azért szeretnék templomba járni, hogy ott most hadakozzak mindenkivel. Ha meleg aktivista vagyok, akkor lehet megteszem, de legtöbben nem azért járnánk templomba, hogy ott aktivizmust folytassunk. És jelenleg tényleg azon a ponton vagyunk, hogy már az előbújás is aktivizmusnak számítana.

Nekünk a Szimpozion Egyesülettel van egy LMBTQ-Keresztény Párbeszéd Műhely projektünk, aminek az a célja, hogy előmozdítsa a párbeszédet. Mi is készítettünk interjúkat keresztény meleg, leszbikus, biszexuális emberekkel, most egy kötetet is kiadunk. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy megjelenjenek ilyen életutak, hogy ne csak a teológiai szintről, ne csak az elméletről tudjunk beszélni. Mert elméleti szinten nagyon jól el tudunk beszélgetni arról, hogy a Teremtés könyve ezt írja, Szent Pál meg azt írja, és ez is nagyon fontos, de az is, hogy lássák az emberek, hogy itt emberi sorsokról van szó, emberi érzésekről. Emberi életeket, emberi kapcsolatokat törhet ketté ez a hallgatás, kirekesztés. És aki nyitott szível áll ehhez, az meg tudja hallgatni, és majd utána tud dönteni.

A meggyőzés nem elsődleges cél – hogy igenis, akkor áldják meg a meleg párokat, igenis, legyen melegházasság –, pár lépéssel előtte vagyunk még ennek.

A melegjogi aktivistáknak szerinted mit kellene másként csinálniuk az egyházakhoz és a vallásos emberekhez való viszonyukban?

Azt lenne fontos tudatosítani, hogy az egyházakat és a hívő embereket másként lehet megszólítani, mint egy nem vallásos embert. Erre szoktunk is figyelni, amikor a párbeszéd elősegítésén dolgozunk, hogy az alapállás ne olyan legyen, ami élből elijeszti a keresztényeket.

Azt látom sokszor nehézségnek, hogy aktivistaként próbálunk nagyon inkluzívak lenni, melegek helyett azt mondjuk, hogy LMBTQ emberek. Csak ilyenkor az a kérdés, hogy mi a fontosabb: hogy legyünk teljesen politikailag korrektek, vagy tudjunk megszólítani embereket. Azokat a kifejezéseket, hogy „LMBTQ” vagy „Pride” nagyon sokan nem ismerik. Például az idén is megosztottam képeket, hogy voltam a Pride-on, és nagyon sok idős keresztény néni lájkolta a képemet. Biztos vagyok benne, hogy nem tudták, én milyen rendezvényen vettem rész, mert nem ismerik a szivárványt mint melegszimbólumot, nem tudják, mi az a Pride, de látják, hogy milyen aranyos a kép.

Tényleg sokszor fontosabbnak tartanám, hogy beszéljünk érthető módon, és hogy először tényleg ne az legyen a fontos, hogy mindent egyszerre elvárunk – most akarunk házasodni, most akarunk ezt meg azt –, hiszen tudatosítanunk kell, hogy aki egy világnézetben nevelkedett, annak a világnézetét képtelenség pillanatok alatt megváltoztatni.

Többször elő szokott fordulni, hogy melegek negatívan nyilatkoznak az egyházról, ami nem is baj, hiszen az egyháznak is szüksége van a kritikára. De az nem jó, ha ezt sértően teszik. Nem jó, amikor azt mondják, hogy „ezek a bigott, fanatikus keresztények”, mert ez sértő, és nagyon általánosító. Lehet, hogy vannak ilyen keresztények, de a legtöbb nem ilyen. Ez kicsit olyan, mint a buzizás. Ugyanakkor az is fontos, hogy az egyházakat kívülről és belülről is érjék kritikák.

Mindezek miatt a keresztény melegeken, leszbikusokon és biszexuálisokon sokszor azt látom, hogy ódzkodnak a saját egyházuktól, kiábrándultak. Így az is fontos, hogy a hívő melegeket is megerősítsük, mert nekik még egy fokkal nehezebb a történetük.

Mit mondanál egy olyan keresztény társadnak, aki azt állítaná, hogy neked nincs helyed a gyülekezetben?

Ha az én gyülekezetemre gondolok, ott nem mondaná ezt senki. Engem nagyon szeretnek, nagyon sokat tettem a közösségért, tehát egyszerűen nem mondanának ilyet. Ha mégis, akkor is nagyon sokan támogatnának. Úgy általánosságban pedig tényleg azt lehet mondani egy ilyen mondásra, hogy én is ide járok, ebbe a gyülekezetbe, fontos nekem a közösség, és az is, hogy meg tudjam élni a hitemet. Mindannyiunknak vannak küzdelmei az életben, ezekkel próbálunk minél jobban dűlőre jutni, de nem az a fontos, hogy ítélkezzünk, hanem próbáljunk egymáshoz közelebb kerülni. Ezt lehetne mondani, meg támogatókat keresni a gyülekezeten belül, hogy az ember ne legyen egyedül ezzel az egésszel. Az a legrosszabb, amikor úgy érzed, egyedül vagy.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 330 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!