„Az alkotmány fogta a Függetlenségi Nyilatkozat felkavaró szavait: „élet, szabadság és a boldogság keresése”, és arra cserélte: „élet, szabadság és tulajdon.” A Nyilatkozat csupán történelmi dokumentum maradt. Az alkotmány azonban az ország törvénye lett.”

(Howard Zinn: The Spirit of Rebellion, Boston Globe, 1975 július 4.)

„Elbocsátott gyári munkásokat is meglátogattam, és olyan közösségeket, amelyeket rettenetes és igazságtalan kereskedelmi szerződéseink tettek tönkre. Ők az ország elfeledett férfiúi és női. Keményen dolgozó emberek, akiknek nincs többé hangja. Én vagyok a hangotok!”

(Donald J. Trump elnöki jelölést elfogadó beszéde,
Cleveland, Ohio, 2016. július 22.)

Az új amerikai elnök és kampányának nagyágyúi pontosan tudták: a globalizációtól rettegő amerikai szavazók dühét a százéves és hatalmas amerikai tudományos-technokrata elit és a korrupt politikai osztály ellen kell irányítania. Győzelme az ő óriási bukásuk is. Az új baloldalnak elsősorban globalizációellenesnek kell lennie ahhoz, hogy ezt a pusztító hullámot megállítsa.

fotó: Rick Wilking / Reuters

Az egyesek által várt, mások által csupán megjósolt, de a progresszív liberálisok és baloldaliak (azaz mi) többsége által mégis elképzelhetetlennek tartott fordulat most ránk következett. Az USA választási térképeinek és – a hihetetlenül nagy mértékű privát „big data” gyűjtésnek köszönhetően – demográfiájának ismerői pontosan tudják: a demokrata elit öngyilkos akciója főként a Közép-Nyugatnak, Michigannek és Wisconsinnak, illetve az ott élő alacsonyabb jövedelmű dolgozók büntetőakciójának volt köszönhető. Donald Trump új többsége azonban – bár kétségtelenül az általa vágyott utópia, a fehér USA köré szerveződött, mégsem tisztán fehér, és nagyon nem munkásosztály-alapú.

Donald Trump lázadása nem munkás- vagy szegénylázadás, hanem a polgárok mozgalma

Miközben a kanadai határvidék szegényei csupán a mérleg nyelve voltak. Trump új korszaka elsősorban a kiábrándult és dühös középosztály válasza Barack Obama és a demokrata elit önellentmondásos és utópikus világképére, ahol a liberális tőkés társadalom maga termeli ki saját gátjait, amelyek majd visszatartják a nagytőkét totális kizsákmányolásunktól.

Ez az utópia volt az egyik alapja Barack Obama elnökségének. Harvey Wasserman történész 1969-es munkájában (History of the United States) radikális szempontból jellemezte tökéletesen azokat a társadalmi erőket, amelyeknek Obama demokratái az örökösei voltak, és amelyek a 19. század kegyetlen vadkapitalista Észak-Amerikájában jöttek létre az átlagos farmert és munkást kegyetlenül kihasználó „rablóbárók” kihívóiként:

1901-ben [William] McKinleyt meggyilkolták, és Theodore Roosevelt kezébe került az elnöki hatalom. Rooseveltben, a Long Islandi, vidéki földbirtokosban és Woodrow Wilsonban, a diplomás elnökben a progresszívek megtalálták saját hatalmi messiásaikat; mögöttük sorakozott föl a militáns középosztály, hogy megkezdje „felülről szervezett forradalmát”.

[…]

Egy komplex, specializálódó társadalomban a tudás hatalom lett, privilegizált hatalom. … Ez az új technológiai elit ugyan kereste a „kormányzottak beleegyezését”, de tiszta volt, hogy ők, és nem a nép lesznek majd a kormányzók.

A kormányzat maghatározása a „népért és a nép általi” kormányból átalakult – ahogy azt Woodrow Wilson elnök fogalmazta meg háborús beszédében – a joggá, „hogy a nép beleszólhasson a saját kormányzata ügyeibe.

Ezt a huszadik század elején felemelkedő tudós kasztot a mai Demokrata Párt és elitje közvetlen elődjének tekinthetjük. És ahogyan Wasserman fogalmazta meg, miközben ők kezelték a kaotikus ipari forradalom nyomán kialakuló új világ problémáit az USA-ban, ők voltak azok is, akik az eredetileg az Alkotmányban lefektetett demokráciafogalmat puszta szólammá silányították, saját elitkormányzásukkal, a „szakértők hatalmával” helyettesítették azt.

Hogy ez a szakértő hatalom mennyiben lehetett sikeres saját céljait illetően, az nekünk, magyaroknak ma is fájó emlék: hiába hirdette meg Wilson elnök 1919-ben a „népek önrendelkezési jogának” idealista  elvét, azzal a brit és francia világbirodalmak mit sem törődtek, amikor a történelmi Magyarországgal végeztek a trianoni békeszerződésben.

Noha az 1929-es nagy gazdasági világválság, és azt követően Franklin D. Roosevelt New Dealje végül nagy nehezen kiegyengette az elit és a kormányzottak kapcsolatát, és megmentette az amerikai demokráciát a nagy cégek egyeduralmától, a harmonikus kapcsolat mulandónak bizonyult. Az 1950-es évek végétől a hidegháborút elemző és koordináló, hagyományos pozícióit a nagy amerikai elitegyetemeken keresztül őrző tudós elitre ismét szükség volt, hogy féken tartsa a hidegháború kaotikusnak látszó erőit.  Ekkor sietett segítségükre az ún. „osztrák közgazdasági iskola” amely tagadta az állam szerepét a társadalom és a gazdaság megszervezésében, azt egyfajta utópikus „szabad piacra” és az egyénre bízta. A kezdetben forradalminak számító gondolatok Ronald Reagan 1980-as elnökké választásával  váltak uralkodóvá. Reagan egy évtized alatt visszafordíthatatlanul felszámolta az amerikai szövetségi állam roosevelt-i, gondoskodó korporatista szerepét, a hatalmat pedig a már a kontinensen túl is terjeszkedő óriási pénzügyi szektor és cégbirodalmak kezébe adta.

A morális többség vége – és 1968 vége

Reagan azt a Republikánus Pártot („A Régi Nagy Pártot”) használta a változás eszközéül amely a hatvanas évek civil mozgalmaival és radikális felszabadító törekvéseivel (fekete polgárjogi, feminista, szocialista satöbbi) szemben elkezdte a társadalmi konzervativizmus, a „jóerkölcsű” vidéki Amerika értékeit képviselni. Feketeellenes, rasszista tendenciáit Reagan elnök az Amerikában (mindeddig) hatalmas vallás átpolitizálásával, a neoprotestáns „morális többség” hatalomba emelésével fékezte meg, ezzel újból szalonképessé téve a jobboldalt, Lee Atwater pedig tökéletesítette a húszéves republikánus „déli stratégia,” azaz a rejtett, „kutyasíp”-rasszizmus szerepét a többség egyben tartásában. Ezt a konszenzust tépte szét szinte egy csapásra Donald J. Trump New York-i milliárdos amikor 2015-ben elkezdte republikánus elnökjelölti kampányát.

Donald Trumpnak azért volt erre lehetősége, mert az elmúlt húsz évben kiépülő globális világrend Európában és Amerikában is fenyegetni kezdte a hagyományos jólétben élő középosztály státuszának biztonságát. Amerikában ilyen helyzetekre mindig élesen reagáltak a rasszista erők, különösen a Ku Klux Klan, amelynek aranykorszakai egybeestek a gazdasági válsághelyzetekkel. 2008 után, miközben már a magasabb szintű munkahelyek is kezdték elhagyni az országot, a fizetések stagnáltak, a baloldal azonban továbbra is csak kulturális kérdésekben volt jelen, a gazdasági problémák értelmezését a liberális technokratáknak engedte át.

Ráadásul a történet, amelyet elmeséltek, nem passzolt a történelmi tapasztalathoz. A progresszívek hősei Roosevelt, Kennedy elnökök lettek, és a polgárjogi mozgalomról a köztudatban úgy volt szó, mint amit a központi hatalom egyértelműen támogatott. Eközben, mint most már látjuk, Európához hasonlóan Amerika kisvárosaiban, farmjain és az ipari központjai egy részében is vígan túlélt az a fehér etnikai nativizmus, amelyet a progresszív technokrata kaszt sokáig szeretett volna a múlt letűnt részének láttatni. Ez a fehér öntudat, és a feketék másodrendű állampolgársága azonban épp a demokrata hősök idején élt és virult. Roosevelt, John F. Kennedy mind a polgári jogok tövénybe iktatása, a női jögök kiterjesztése előtt voltak elnökök. Bernie Sanders szociáldemokrata értékerendű kampánya pedig talán épp azért talált kevesebb lelkesedésre a feketék és más etnikai kisebbségek részéről, mert ők egészen más családi emlékeket őriznek az 1940-es, 50-es évekből mint fehér társaik. Ráadásul a hidegháborús korszak idején mindenféle radikálisabb baloldali mozgalom a szövetségi kormány üldözésének tárgya volt, így a baloldal csak nehezen foglalhatott el pozíciókat a társadalomban, míg a szélsőjobboldal megőrizte azokat.

A státuszát féltő fehér középosztály így a kialakuló multikulturális konszenzust, antirasszizmust és szekularizmust is a globalizációhoz kötötte, és lassan de biztosan újra a más bőrszínűek, bevándorlók ellen fordult.

1968 radikális mozgalmai persze Amerikában is lezajlottak. A társadalmi mozgalmak aktivistái azonban később besimultak a hagyományos „progresszív” technokrata kasztba, és úgy folytatták konzervativizmus elleni harcukat, hogy közben elfogadták Reagan konszenzusát, mely szerint az állam helyett már a pénzügyi szektor oldja meg a társadalom minden baját a gazdasági növekedés segítségével. Egyszóval a neoliberalizmus követőivé váltak.

1993 januárjától, Bill Clinton demokrata elnökségével ez a poszt-68-as réteg a demokrata hatalom középpontjába került. Ahogyan Nagy Britanniában a konzervatív Margaret Thatcher hosszú, vadkapitalista forradalma legnagyobb eredményének a piacpárti Tony Blair „új Munkáspártját” tartotta, ugyanígy elmondhatjuk hogy Reagan legnagyobb hosszú távú eredménye a Demokraták által megpecsételt piacpárti konszenzus lett az USA-ban. Az egykori – főként radikális – progresszívek magukkal hozták Martin Luther King, Rosa Parks, sőt Malcolm X és a vietnámi háború-ellenes mozgalmak kulturális szimbolikáját, sőt azt meg is honosították a liberális oldalon, miközben a gazdaságban elfogadták az alapvető konzervatív elveket, és a Wall Streetre hagyták az ügyek intézését. Clinton elnöksége idején a munkavállalói jogok, sőt a segélyek drasztikusan csökkentek, a szakszervezetek gyengülni kezdtek.

Hiába kapott erőre a demokrata oldal George W. Bush iraki háborúja ellen tiltakozva, az igazi sikert két dolog hozta meg számukra: a 2008-as gazdasági válság és annak rettenetes kezelése a republikánusok részéről, valamint Barack Obama nagy hatású elnökjelölti kampánya, amelyben új Rooseveltként a humanizmus elvei mellett nagyobb állami védelmet is ígért az egyszerű amerikai polgároknak.

2008-ban az az Ohio, az a Florida, Wisconsin és Michigan is Obamára szavazott, amelyek most a pokol fenekére küldték a demokratákat. Ennek minden bizonnyal egyetlen oka volt: Obama a kaotikussá váló gazdasági globalizáció erőinek mérséklését ajánlotta elnöki hatalmával.

A „progresszív” szakértők tündöklése és bukása

Az új demokrata elnök nem panaszkodhatott, megkapta a maximális két terminust ahhoz, hogy ígért társadalmi reformjait véghez vigye. A „progresszív” kaszt munkához is látott. A baj minden bizonnyal az volt, hogy Obama számos progresszív eredménye mellett elkövetett egy irgalmatlan hibát: csak és kizárólag a multikulturális demokrata szövetségre építette stratégiáját, miközben azzal kellett szembesülnie, hogy a válság ellenére (vagy éppen azért) a pénzügyi-gazdasági elit és a nagy cégek minden korábbinál meghatározóbb hatalomra tettek szert a 2000-es évek elejére, sokkal nagyobbra, mint amellyel Franklin D. Roosevelt még sikeres háborút vívott. Ráadásul ezt elfogadva Obama nemcsak a birodalmi külpolitikát (lásd: drónháborúk) folytatta; elnöksége alatt hihetetlen mértékben szűkült a demokrata politikai bázist adó szakszervezetek hatalma, tagságuk pedig soha nem látott sebességgel zuhant. A demokraták tehát, a globalizált nagy cégek érdekeinek megfelelve éppen azokat a hagyományos politikai közösségeket tüntették el, amelyek őket hatalomra segítették. Mindezt „szakértők” és „értelmiségiek” hadának nagymértékű helyeslésével tették.

Nem kaptak segítő kezet többé a pennsylvaniai acélmunkások, a nyugat-virginiai szénbányászok sem. Ugyan Obama kockázatot vállalva megmentette az acélipar és a michigani, ohiói autóipar nagy részét, de a bérek, életszínvonal zuhanását nem állította meg. Kompromisszumai rossz kompromisszumoknak bizonyultak, amelyekért – ma már tudjuk – ő és politikai pártja hatalmas árat fizetett: összes eredményük is dugába dőlhet Trump elnöksége idején. A technokrata elit pedig sokáig nem szólalt fel a visszásságok ellen, a fősodratú médiában a bér- és munkahelygyilkos szabadkereskedelmi konszenzus szinte sérthetetlen volt. Hiába próbálta meg a független vermonti szenátor, Bernie Sanders ezeket a konszenzusokat – nagy tömegtámogatást kiváltva – megkérdőjelezni, a demokrata elit a leggonoszabb és aljasabb hatalomtechnikával tüntette őt el a jelölti versenyéből.

Helyette a harmadik terminusra kijelölt személy Hillary Clinton lett. Annak ellenére, hogy végül a Demokrata Párt korábbi programjaihoz képest szokatlanul baloldali programmal állt ki, amely saját globalizáció-párti meggyőződését is nagyban felülírta, sokaknak hiteltelen maradt agresszív külpolitikája, és belpolitikában is túl későn váltott, politikai botrányai a régi elitre, és férjére Bill Clintonra emlékeztettek mindenkit: ennek a világnak a szimbóluma maradt. A puszta tény, hogy Clinton sikerében a demokraták tényleg bíztak a társadalomtól egyre inkább elzárkózó, kulturális buborékjából morális elveket sulykoló technokrata elit tagjai, jelzi: ez még mindig Woodrow Wilson elit osztaga volt, amely főleg a nép torkán lenyomni kívánt értékek, a „népnevelés” aufklérista politikájában hitt.

Azonban hiába. Miközben a dolgozók egy része Hillary Clinton korábbi, hírhedt szabadkereskedelem-pártiságát nem bocsátotta meg, a fasiszta szólamokat épp aktuális vágyak és kívánalmak szerint tekergető Trump meghódította Fehér Amerikát, sőt, nem-fehér polgári rétegeket is meg tudott szólítani. Ennek a rasszizmus fontos része volt, de még fontosabbnak tekinthető a hagyományosan elitista és szegényellenes Republikánus Párt szétzilálása és a szegénypárti demagógia alkalmi használata is. Trump elérte, hogy hagyományosan társadalmi konzervatív, kisebbségiekre, migránsokra – és főleg muszlimokra – csupán fenyegetésként tekintő alsó-középosztály mellé állítsa a fehér munkásosztály kisebb, de jelentős részét is, és így elnyerje a 270 elektori szavazatot. Trump és udvari kísérete pontosan tudta, hogy fő ellenségük az a kétpárti tudományos elit amely kampánya idején már több mint száz éve az USA legfontosabb motorja.

Ha figyelemmel követtük, miféle folyamatok zajlottak le az elmúlt tíz évben Magyarországon – és tágabban az Európai Unióban -,megérthetjük azt is, hogy ugyanaz mozgatja Trump, a Brexit, és következő esélyes befutónk, Marine Le Pen sikerét is: a politikacsináló középosztályok az etnikai nemzetállamhoz kiáltanak segítségért, amikor a globális világrend veszélyeivel szembesülnek. Ennek csupán végső és baljós szimbóluma volt az, ahogyan Európa és az USA a 2015-ös menekültválságra reagált: saját gazdaságunk alapja függ a háborúkat és a klímaváltozást is előidéző globális világrendtől, amely minket olcsó áruval, a cégeket Kínából olcsó termékekkel, és még olcsóbb, rabszolga-sorban tartott munkaerővel látja el.

Az új szélsőjobboldal világuralomra törése azonban nem csupán elitellenes hanem műveltség-ellenes is. Ennyiben pedig évszázados nyugati tudomány és kultúra megannyi vívmányát fenyegeti. A technokrata vezető értelmiség bűne a lázadó polgárság szemében az, hogy már nem képviseli érdekeiket, követel de nem ad semmit, sőt kulturális kérdésekben magas lóról röhög rajtuk. Csak akkor mentheti meg a baloldal magunkat és lelkeinket – illetve magát az emberi életre alkalmas Földet is – ha végleg elutasítja ezt a globalista szakértőgárdát és arroganciáját, nemzetállamok fölötti  kapcsolatokat épít és jobb, hiteles jövőképet kínál a többségi társadalomnak.

Bármennyire is nehéz ez a feladat, kötelező, hiszen mindenünk kockán forog.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 330 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!