Az interneten az olvasók egy része arról vitatkozik, hogy milyen lap volt a Népszabadság. Még azt is olvastam egy kommentben, hogy a „népszabadság” szó bolsevista, mesterkélt agyszülemény, holott persze 1848-ból származik, Petőfi is, Táncsics Mihály is használta.
Tamás Gáspár Miklós felszólal a 2016. október 8-ai tüntetésen a Parlament előtt; fotó: B. Molnár Béla
Mindez közömbös. Azt írják többen, hogy a Népszabadság az utóbbi évtizedekben nem volt baloldali lap. Ez igaz. (Mint ahogyan a „baloldali” ellenzék se baloldali. Ez is igaz. Ma a sajtónyelvben azt nevezik „baloldalinak”, aki szembenáll Orbánnal. Ezek gyerekes értelmetlenségek.) Mindennek nincs köze a fölmerült problémához. Nemcsak baloldali médiákért vagy kulturális folyóiratokért kár, hanem minden helyért, ahol némi elevenség tapasztalható.
A probléma veleje az, hogy a kormányzó jobboldal lassacskán fölszámol – vagy pusztulni hagy – minden független intézményt. És evvel tönkreteszi azt a kevés pozitívumot, ami a rendszerváltás miatti – vagy a rendszerváltással időben egybeeső – válság még meghagyott.
Itt nem a demokrácia kérdéséről van szó. A demokrácia azt jelenti – amit itt negyedszázada elhallgatnak vagy elfelejtenek – , hogy megkérdezzük: az „alsóbb néposztályok” társadalmon belüli relatív súlya növekszik-e, hogy kivergődnek-e gazdaságilag és politikailag függő helyzetükből, hogy nő-e a jólétük, emelkedik-e az életszínvonaluk és átlagéletkoruk, javul-e az egészségük, kivívják-e, hogy ne vessék meg őket, élvezik-e a vertikális mobilitás áldásait, műveltebbek-e, mint korábban, szándékaikat és ízlésüket kénytelenek-e elismerni a náluk gazdagabbak, hatalmasabbak, tájékozottabbak, beleszólhatnak-e az államügyek irányításába, van-e saját politikájuk és világnézetük. És ha mindezekre (és még sok hasonló kérdésre) igennel válaszolhatunk, akkor kezd értelme lenni a demokráciáról való beszédnek.
A sajtószabadság nem a demokrácia kérdése, hanem a demokrácia előföltételeinek a kérdése. A lapokban és egyéb médiákban nem a nép vitatkozik, még az interaktív és/vagy közösségi médiákban meg a többé-kevésbé autonóm blogoszférában se. Nem a nép, hanem újságírók, publicisták, aktivisták, elkötelezett emberek, ráérő különcök cserélnek eszmét, sajátos életformájukkal és az életformájukból következő különösségeikkel és előítéleteikkel. A médiák fontos része egyszerűen üzleti vállalkozás, és rombolja a közerkölcsöt.
A médiaszabadság körülményei között működő sajtó – ha liberális előítéletekkel közeledünk hozzá – mímeli a közéletet. A közéletnek minden honpolgár (tehát a laikus többség) körében kellene történnie. Ez nem a közélet, különösen nem a demokratikus közélet, de jó esetben a demokratikus közélet színjátékszerű vagy pedagógiai előkészítése, fölöttébb tökéletlen formában. De legalább megtestesíti azt az elvontságot, hogy létezik a vélemények és értelmezések sokféleségének végtelenje.
És közöttük – bármennyire részlegesek, és bármennyire messze állnak a nép érzékenységétől és érdekeitől – nem dönthet a tekintély és az erőszak.
Ez a minimum (márpedig a minimum: minimum, azaz nem sok) nélkülözhetetlen a népuralom és népszabadság előkészítéséhez.
A demokratikus szellemű közélet és a demokratikus közerkölcs (mindkettő a jelenlegi körülmények között világszerte utópia – de ez nem baj) azt követeli meg, hogy az állam a közérdeket képviselje, ne a magánérdeket, különösen nem a kevesek magánérdekét. A nép (tehát mindenki, kivéve a gazdagokat és a hatalmasokat, tehát a túlnyomó többség) érdeke közelebb áll a közérdekhez, mint a csekély számú kiváltságos csoport saját külön érdeke. A professzionalizált, ezért csak félig-meddig autentikus nyilvánosság a maga versengésében legalább nem csak egyetlen kiváltságos csoport érdekét védi, hanem többekét, és kivételesen a „hátrányos helyzetű” csoportok egyikéét-másikáét is. Néha.
Ha ez is megszűnik, akkor a demokratikus célok megbeszélése, kidolgozása, tervezése, védelme – vagy urambocsá az értük folytatott küzdelem – se lehetséges. Annyira se, mint eddig. Ezért kell baloldaliaknak védeniük a sajtószabadságot, amely vagy mindenki (azaz minden médiafajta és közéleti irányzat) szabadsága, vagy senkié (azaz a zsarnok szabadsága).
Az nem kétséges, hogy a Népszabadság megszüntetői rosszhiszeműek. Akkor is, ha az újság – a magyar nyelvterület legjobb napilapja – nem volt enyhén szólva tökéletes, és domináns politikai nézőpontjával én nem értettem egyet (noha igen gálánsan publikálta írásaimat, amelyek gyakran sértették szerkesztőinek világnézetét és ízlését). Kár érte – és persze bizonyos mértékig a kuruc.infóért vagy a Magyar Hírlapért is kár lenne. Sajnálom, hogy a szombat esti tüntetésen a Magyar Idők példányait égették. Demokraták ne égessenek újságokat és könyveket. Nem azért, mintha a politikai ellenfél nem lenne ellenfél, hanem azért, mert a demokrácia előföltételeihez a demokrácia ellenségeinek a szólásszabadsága is hozzátartozik. Ez közhely, de helyes és igaz közhely.
Nem a más irányzatú lapok betiltásának híveit kell az ő saját szabadságukban korlátozni, hanem kivívni, hogy a népszabadság, népuralom, népfönség előföltételei teljesüljenek, ennek pedig peremföltétele (az előföltétel előföltétele) legalább a szabad sajtóvita, azaz a nyilvánosság intézményeinek a pluralitása. Természetesen az intézményes nyilvánosság: polgári nyilvánosság. A polgári társadalomban – amilyen a magyarországi társadalom az Orbán-rezsim alatt: és itt polgárságon ne Thomas Mann, Proust és Márai kifinomult polgárait tessék érteni, hanem a tőketulajdonos burzsoáziára tessék gondolni – ez elkerülhetetlen, különösen, ha nincsenek (márpedig nincsenek) a polgársággal szembenálló nagy osztálymozgalmak.
Tehát a Népszabadság megszüntetése – vagy ha a jobboldal a fölháborodás hatására visszatáncol, akkor csak a tönkretétele – disznóság, amint a tüntetés elején mondottam volt, akkor is az, ha a liberális polgári sajtóval szemben nincsenek illúzióink. Akkor sincsenek, ha írunk beléje, ami nyilván hatással van (ha akarjuk, ha nem) a politikai stílusunkra. Az a plebejus, baloldali demokrata, aki nem tiltakozik a Népszabadság megszüntetése, a sajtószabadság korlátozása, a tanszabadság szétzúzása, a művészeti szabadság szűkítése és hasonlók ellen, önsorsrontó balek.
Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 297 állandó támogatónk van.Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!
