Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem csokiért, nem kimenőért, nem zsebpénzért, hanem félelemből – erőszak a nevelőotthonban

Ez a cikk több mint 8 éves.

A TEGYESZ Alföldi utcai nevelőotthonában történtekről egyre több cikk jelenik meg a médiában. Az áldozatok beszámolóinak megkérdőjelezése már folyik, a bosszúhadjáratnak minősített történetben az igazi áldozatok a nevelők. Szexuális erőszak esetében a megvádolt személy vagy intézmény részéről szinte mindig felmerül, hogy az áldozat tulajdonképpen hazudik, és csak bosszút akar állni. A statisztika szerint ennek valószínűsége 2 százalék. Jelen írásban mégsem a megtörténtek valószínűségét szeretném latolgatni, és nem is a törvényszerűen felmerülő „bosszú-narratíva” jelenségét veszem górcső alá, hanem az áldozathibáztatás jelenségét vizsgálom.

thumb.jpg

Az Alföldi utcai befogadóotthon (Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság)

A sajtónak ugyanis vélemény- és attitűdformáló szerepe van attól függetlenül, hogy a bántalmazás megtörtént-e vagy sem. A megjelent cikkek szinte kivétel nélkül megerősítik a gyerekkori szexuális abúzus áldozatairól elterjedt tévhiteket. „Szexet kértek a nagyobb zsebpénzért a magyar nevelőotthonban”, írja a Bors. „…szexet várnak a gyerekektől játékért”, mondja a Magyar Nemzet. „… játékot és édességet, a nagyobbaknak pénzt és kimenőt ajánlottak szexért cserébe”, állítja a HVG.

Ilyen higgadt, tárgyilagos hangnemben folytatnám az írást, ha nem fojtogatna a felháborodás, hogy hányszor kell még elmondani: a szexuálisan bántalmazott gyerekektől a szexet nem „kérik”, nem pusztán „elvárják”, hanem erőszakot követnek el ellenük. A gyerekeknek nincs választási lehetőségük, nem egy „ajánlattal” élnek vagy utasítják el.

Tegye fel a kezét, aki tényleg elhiszi, hogy két egyenlő fél között született bizniszről van szó, amelyben az üzlet tárgya a gyerek teste zsebpénzért, kimenőért, édességért cserébe. Nyilván ezt egyetlen újságíró sem gondolta így, aki a témában megnyilatkozott. Annak felemlegetése, hogy az erőszak áldozata milyen vélt vagy valós előnyökhöz jut a bántalmazás során, áldozathibáztatás. Vigyázzunk, mit írunk, hogy ne ismételjük meg az elkövető szavait! „Te is akartad, mert elfogadtad érte a csokit, kimenőt, zsebpénzt…”.

A bántalmazott gyerekeket egészen biztosan akkor is erőszak érte volna, ha nem fogadják el a zsebpénzt vagy a csokoládét. Ezeknek a látszólagos jutalmaknak, ugyanis nem a kompenzáció a szerepe, mint ahogy azt az eddig megjelent cikkek sugallják. Hanem egy manipulációs eszköz, melynek célja, hogy az elkövető bűntudatot keltsen az áldozatban és őt tegye felelőssé a történtekért. Ezzel biztosítja magának azt is, hogyha esetleg kiderül a bántalmazás, mondhassa azt, hogy a gyerek „hálátlan, árulkodik, még több zsebpénzt akar vagy még hosszabb kimenőt”. A bántalmazásra általában, de a gyerekkori szexuális erőszakra különösen jellemző, hogy az elkövető kettős kötésben tartja az áldozatot: az erőszakot időnként a „gondoskodás” váltja fel.

Gondoljunk csak a Sipos-ügyre, vagy a pannonhalmi botrányra. Az Alföldi utcai nevelőintézetben történtek ugyanazt a mintázatot követik, mint ez a két nagy port kavart ügy.

De ha nem csokiért, táborozásért, OKTV-versenyért „hagyják magukat” a gyerekek, akkor miért? Vagy fordítsuk meg a kérdést: Miért nem mondanak nemet az áldozatok?

Mert félnek, ilyen egyszerű. Félnek a következményektől, a megtorlástól, amelynek formái a szeretetmegvonástól egészen a brutális testi fenyítésig terjednek. Tudnak nemet mondani, és mondtak is nemet egyszer vagy többször, de hamar megtanulták, hogy jobb, ha hallgatnak. Mi tanítottuk meg őket félni, mi, a felnőttek. Alaposan megtanítottuk nekik, hogy nem szabad nemet mondani a tanárnak, a szülőnek, az edzőnek, a papnak, a nevelőnek. Hogy azért fekete pont jár, intő, pofon, zsebpénzmegvonás. Megtanítottuk nekik, mert mi is ezt tanultuk, hogy a tekintélyt minden körülmények közt tisztelni kell, és hogy gyerek és felnőtt közt örök az alá-fölé rendeltségi viszony.

Nem a gyerekek felelőssége nemet mondani, hanem a mi felelősségünk, hogy olyan biztonságos környezetben nőhessenek fel, ahol a hatalom félelem nélkül megkérdőjelezhető. Amíg ezt nem sikerül elérnünk, amíg nem sikerül a gyerekeket megvédeni, addig legalább hallgassunk a zsebpénzről és a csokoládéról. És szégyelljük magunkat.

Cserháti Éva

Az abúzust túlélők és segítőik számára hasznos információval szolgál a Muszáj Munkacsoport (Munkacsoport a Gyerekkori Szexuális Abúzus Áldozatainak Jogaiért) weboldala: http://muszajmunkacsoport.hu/

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.