70 éve, 1946. július 10-én alapították a Népi Kollégiumok Országos Szövetségét (NéKOSz-t). Az esemény azért is méltó a megemlékezésre, mert a NéKOSz jóval több volt mint egyszerű szakmai (pedagógiai) társadalmi szervezet: a közvetlen demokrácia egyik legizgalmasabb magyar kísérlete volt.
NÉKOSZ kollégiumok képviselőinek felvonulói 1947. május elsején a budapesti Hősök terén (A kép forrása: Fortepan)
Ahhoz képest, hogy milyen fontos hatást gyakorolt sokakra, szinte hihetetlen, hogy maga ez a szervezet formálisan milyen rövid ideig, mindössze 3 évig (1946-1949) létezett. A népi kollégiumi mozgalom története azonban kicsit korábbra nyúlik vissza. Az 1930-as években a magyar társadalom legnagyobb hányadát kitevő parasztság nyomora és annak megoldási lehetőségei állandó vitatémát szolgáltattak a magyar sajtónak, köszönhetően elsősorban a népi írók (szépírók és szociológusok) mozgalmának. Már a népi írók is többször felvetették, hogy a szociális kérdések megoldásához szükség lenne a társadalmi mobilitás növelésére, ehhez pedig a szegény, paraszti származású diákok hatékonyabb támogatására.
1939-ben a Turul nevű diákszervezet támogatásával létrejött a Bolyai Kollégium, amely a Budapestre egyetemre kerülő tehetséges, paraszti származású fiataloknak biztosított lakást és közösséget. Első igazgatója is egy fiatal, nemrég végzett tanár, Boros Lajos lett. (A három tehetséges, szintén paraszti sorból származó ifjú alapító, Boros Lajos, Gombos Imre és Fehér Gyula saját elbeszélésük szerint birkózómeccsel döntötte el, hogy melyikük lesz a Kollégium igazgatója.) Boros Lajos rendkívül sokoldalú embernek bizonyult: bölcsészeti doktor volt, matematikát is tanított, és miután 1956-ban emigrált Amerikába, a sugárzásvédelem egyik elismert szakértője lett. Az ő igazgatósága alatt ugyanakkor a Kollégium még inkább egy Eötvös Collegiumhoz hasonló tudományos intézményként működött: mindennapi élete kevésbé volt úgy „átpolitizálva”, mint a későbbiekben.
A Bolyai Kollégiumban a legkülönbözőbb tudományterületeket képviselő hallgatók gyűltek össze. De saját területük mellett mind érdeklődtek társadalmi kérdések iránt is, képezték magukat szociológiából, falukutatásokat szerveztek, és tevékeny szociális életre készültek. Már kezdettől nagyon fontos volt a Kollégium életében az önigazgatás és a belső demokrácia.
Ennek volt köszönhető, hogy 1942-ben sikerült önállósítaniuk magukat a Turultól. Ekkortól a Bolyai Kollégiumot Györffy István Kollégiumnak hívták. (Györffy István néprajzkutató volt az egyik, aki kezdeményezte a Bolyai létrehozását annak idején, de meghalt, pont mikor a konkrét megvalósítás elkezdődött.) A megújult Kollégium tagsága pedig Boros Lajos leköszönése után új igazgatót is választott, Kardos László személyében. Ő is egészen fiatalon került a tisztségre, magyar szakon végzett tanárként, miközben az olasz és a néprajz szakot még mindig végezte. Azaz egyszerre volt nevelő tanár és diák. Ha ismét birkózás döntött volna az igazgatóságról, akkor ugyan szóba sem jöhetett volna, de vezetői képességeihez egyébként nem fért kétség. Egyszerre volt kiváló pedagógus és kiváló politikus: nagyon tudott bánni az emberekkel, és szervezni is. Neki is köszönhető, hogy a Györffyben egyre jobban erősödött a társadalmi kérdések aktív alakításának igénye. Amellett a művészeti élet is fontos volt: a kollégisták létrehozták a saját néptáncegyüttesüket, a Balladaegyüttest, ami egyik motorja volt a magyar néptánc-életnek az elkövetkezendő években. A II. világháború éveiben pedig szinte az egész Kollégium bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, sokan a kollégisták közül fegyverrel is harcoltak a német megszállók és magyar kiszolgálóik ellen (legtöbben a Magyar Diákok Szabadságfrontjának Görgey- és Táncsics-zászlóaljában, ott, ahol joghallgatóként Göncz Árpád is).
1945-ben, az újjáépülő országban a Györffy tagjai egyre több új kollégiumot alapítottak szerte az országban, a sajátjukhoz hasonló demokratikus minták alapján a tanulni vágyó szegény (most már nem csak paraszti származású) fiataloknak. 1946. július 10-én, az egyetemi tanévzárón aztán bejelentették a Demokratikus Népi Kollégiumokat Építő Mozgalom és a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NéKOSz) megalapítását.
„Egy országos mozgalom megalapítására szántuk el magunkat, amely célul tűzi ki, hogy diákotthonokat és kollégiumokat szervez, hoz létre és épít fel a középiskolák és főiskolák mellett, amelyekben a szegényparasztoknak és munkásoknak a fiai – tömegesen – anyagi gondoktól mentesen, demokratikus szellemben nevelődhetnek népünk értelmiségévé.” – olvashatjuk a kiáltványban, amit azon a bizonyos július 10-ei évzárón fogalmaztak meg. (Az alapító tagok: a Györffy István Kollégium, a Petőfi Sándor Kollégium, a Zrínyi Ilona Kollégium, az Áchim András Kollégium és a Pápai Páriz Ferenc Kollégium voltak).
Az egész mozgalom fő szervezője, központi személyisége sok szempontból most is Kardos László volt, aki főtitkári címet kapott a NéKOSz vezetőségében. Mellette a többi végzett Györffy-kollégista szintén fontos szerepet játszott, mint szervezők, vezetők, az új kollégiumok igazgatói, stb. Emellett azért Kardosnak és a többieknek sem volt mindenben kizárólagos hatalma, nehogy a vezetés elmaffiásodjon.
A NéKOSz hamar kinőtte magát országos hálózattá. Sok felmérés készült a népi kollégistákról, de mégis nehéz felbecsülni, hogy összesen hány embert ért el a mozgalom története során. Az 1946-os célkitűzés az volt, hogy 1948-ra legyen 100 népi kollégium 10 ezer népi kollégistával. Nos, ez 1948-ra talán nem teljesült, de a történet egészét nézve valószínűleg igen. Mindenesetre a hatás akkora volt, hogy valószínűleg jogosan beszélnek sokan „népi kollégista nemzedékről”.
Miért fontos a NéKOSz? Először is azért, mert az egyik legsikeresebb, legnagyobb hatású magyar civil szervezet volt, autonóm közösségek hálózata. Azaz olyan közösségek összessége, amelyek a közvetlen cselekvés és a közvetlen demokrácia gyakorlatára, társadalmi (konkrét fizikai újjáépítő és aktív művészeti) tevékenységre és kritikus gondolkodásra szoktatta tagjait. És emellett olyan embereket nevelt, akik hatékonyan tudtak más emberekkel együtt dolgozni.
A közéleti aktivitásról az alábbiakat írta a NéKOSz 1947-es útmutatója:
„A népi kollégista politizál. (…) Megfigyeléseket gyűjt a társadalomban, megfigyeléseit rendszerbe foglalja, nevelőivel és társaival megvitatja, és igyekszik helyes következtetéseket levonni belőlük. (…) Megismeri a politikai rendszereket, pontosan tájékozódik a pártok, azok ideológiája és programja felől. Politikai meggyőződését azonban nem kész formulákból meríti, hanem a társadalmi valóság tárgyilagos megismerése után, saját erőfeszítéseinek útján jut el politikai meggyőződéséhez. (…) Tiszteletben tart minden becsületes politikai állásfoglalást, s a színvonalas vita eszközét veszi igénybe, ha az nem egyezik az övével. Más egyénisége súlyos megsértésének, és saját meggyőződése lealacsonyításának tartaná, ha azt másokra úgy akarná rákényszeríteni, hogy előbb a meggyőzés eszközét sikerrel nem alkalmazta.”
A gyakorlatban ez azt is jelentette, hogy az egyes kollégistáknak nagyon nagy beleszólásuk volt kollégiumuk életébe, autonóm módon, közösen dönthettek az őket legközvetlenebbül érintő ügyekről. Azzal pedig, hogy ezeket az önálló kollégiumi közösségeket egy társadalmi szervezetbe tömörítették, olyan kísérleti mintát adott a NéKOSz, amely ki tudná békíteni és hatékonyan tudná ötvözni a közvetlen demokráciát a képviseletei demokráciával. Manapság, amikor sokan azt hiszik, hogy a kettő összeegyeztethetetlen, érdemes lenne a NéKOSz példájára visszanézni.
Összefoglalva tehát a NéKOSz társadalomszervezési mintája ez: autonóm közösségek hálózata, azaz:
1. Közvetlen demokrácia helyben: A lehetőségek szerint minél nagyobb döntési szabadság helyi ügyekben, azok között, akik egy közösséget alkotnak, azaz személyesen ismerik egymást.
2. Képviseleti demokrácia: lehetőleg hatékony egyeztetés választott képviselők útján az egyes közösségek között. (Ettől lesz az egész hálózat, nemcsak elkülönülő hordák, törzsek, anarchista közösségek halmaza.)
Emellett pedig, mint már szó volt róla: aktív cselekvés (és ezt is helyben lehet leginkább elkezdeni a minket közvetlenül érintő ügyekben), művészi igényesség és kritikus gondolkodás.
Ennek a szerves alulról építkezésnek „az volt a varázsa, hogy a napi aprómunkától a nemzet- és világmegváltó célokig átlátható volt az összefüggés, ezért úgy éreztük, értelme van az életnek és egy nagyobb politikai közösséghez tartozunk. A mai világban szinte elképzelhetetlen, hogy 18-20-22 éves gyerekek ekkora politikai öntudattal önállóan szervezkedjenek, de akkor sokunknak ez volt az egyetlen elfogadható létezésmód” – írta Vitányi Iván, a mozgalom ma is élő krónikása (egyébként népművelő és filozófus), aki akkoriban a színjátszó és néptánc-élet egyik fő szervezője volt.
De ugyanő figyelmeztet arra is: „A közösség minél teljesebb, annál inkább ki van téve az agresszivitásnak – ha nem építünk bele biztosítékot ellene, s ha ez a biztosíték nem válik hagyománnyá. (…) A NéKOSz-ból mindenesetre hiányzott az agresszivitás ellen védő biztosíték, ezt kellett volna beleépíteni.”
A kollégisták ugyanis erős öntudatukkal és tettrekészségükkel gyakran túlzásokba estek, előfordult, hogy összeverekedtek más diákokkal, egyházi iskolásokkal vagy nem-kollégista ipari tanulókkal. Ezt, és azt, hogy a világjobbító szándék esetenként hogyan fordulhat át agresszivitásba, ha hatalmat kap, többek között Jancsó Miklós (maga is egykori népi kollégista) ábrázolta később a NéKOSz-ról forgatott 1968-as játékfilmjében, a Fényes szelekben. (A Fényes szelek egyébként eredetileg a népi kollégisták indulójának a címe. Az sem egészen véletlen, hogy ez a film félig-meddig egy stilizált néptáncjáték formáját ölti.)
Maga a NéKOSz formálisan azért volt olyan rövid életű, mert egy átmeneti korszak gyermeke, és egyben szimbóluma volt: az ún. II. Magyar Köztársaságé, azaz az 1945 után következő néhány év kulturális és politikai pluralizmusáé, újjáépítési és újrakezdési lázáé, többpártrendszeréé, nagy reményeié. Ez a korszak egyébként általában is a társadalmi (civil) szervezetek egyik virágkora volt Magyarországon. 1949 nyarán a kialakuló Rákosi-diktatúra egy tollvonással oszlatta fel a NéKOSz-t, és degradálta autonóm szervezetekből egyszerű diákszállókká a népi kollégiumokat. Az sem zavarta őket különösebben, hogy a NéKOSz sok diákja vallotta kommunistának magát. (Jellemző, és talán nem is teljesen független ettől, hogy a Párt ugyanezen év őszén akasztófára küldte a népi kollégisták legnagyobb kommunista támogatóját, Rajk Lászlót is.) Egy kemény diktatúra ugyanis általában nem tűri az autonóm közösségeket, főleg azt nem, hogy azok hálózatot alkotva alternatívát kínáljanak a parancsuralmi rendszerrel szemben. (Valószínűleg éppen ez az, ami miatt manapság keveset hallunk erről a hungarikumnak is minősíthető jelenségről.)
Nem véletlen az sem, hogy a népi kollégisták nagyon fontos szerepet játszottak az 1956-os eseményekben. Hogy hányan harcoltak közülük fegyveresen, arról nincs adat, de egészen sokan voltak, akik az új, forradalmi ideiglenes közigazgatás megszervezésében játszottak szerepet, és ezért a forradalom leverése után börtönbüntetésre ítéltettek. (Maga Kardos László is a Nagy Imrének nyújtott segítség miatt került évekre börtönbe, egy másik volt kollégistát, Földes Gábort pedig a Győri Nemzeti Forradalmi Tanácsban játszott szerepéért ki is végeztek.) A forradalom során a volt kollégisták legtöbbje megint csak az akkori civil szervezeteket, a közvetlen demokrácia akkori szerveit: a gyárak munkástanácsait támogatta.
Jancsó és Vitányi mellett a népi kollégiumok történetének harmadik nagy tanúja, átélője és teoretikusa a tavaly meghalt szociálpszichológus, Pataki Ferenc volt, aki egész további életében is főként a közösségek szerveződésével, működésével és társadalomhoz való viszonyával foglalkozott. A NéKOSz-legenda című nagy összefoglaló művében azt írta:
„A NéKOSz eredeti, egyszeri alakjában és főképpen történeti kontextusában meg nem ismételhető históriai képződmény.”
Azonban azt is hozzátette egy Kardos Lászlót méltató másik írásában:
„A kollégiumok tapasztalata valóban nemzetközi jelentőségű. Minta és példa arra, hogyan forrhat össze a társadalmi progresszió és a pedagógiai gyakorlat, de arra is, hogy ha a haladás politikája eltorzul, hogyan eshet áldozatul nevelési vállalkozása is.”
Egy harmadik írásában pedig ugyanerről így fogalmazott:
„A kollégiumi tapasztalatok mérlegelésének ürügyén napjaink legégetőbb kérdéseihez is közelebb férkőzhetünk. (…) A végletes önimádó és kizárólag a személyes lét keretei közé zárkózó individualizmus éppoly társadalmi zsákutca, miként az egyéniséget felfaló nyers és primitív kollektivizmus.”
A NéKOSz mindenképpen fontos jelensége a XX. századi magyar történelemnek. Egy olyan hungarikum, amely a pedagógiai, politikai és kulturális gondolkodás területén egyaránt revelációszerű hatást fejtett ki. Kulturális téren arra figyelmeztet, hogy a magyar paraszti kultúrát progresszív módon, progresszív célokra is fel lehet használni. Nem kell feltétlenül lesajnálni, provinciálisnak minősíteni, és öncélú nemzetieskedésnek minősíteni, hanem a modern magyar kultúrába is be lehet építeni. Pedagógiai téren egy demokratikus nevelési mintát jelent: a közösségi cselekvés, a kooperáció és az egyéni kezdeményezőkészség összehangolhatóságát, együttes hatását. Történeti síkon pedig a népi kollégiumok jelentik azt a pontot, ahol a (politikai értelemben vett) magyar népi mozgalom már egyértelműen túllép a paraszti kereteken, ahol a „népi” már nem kizárólag „parasztit”, „parasztság érdekében tevékenykedőt” jelent, hanem „társadalmit”, „civilt”, „alulról építkezőt”. Ilyen értelemben lehet a NéKOSz a mai magyar demokratikus (és főként a közvetlen demokrácia lehetőségeiről gondolkodó) mozgalmaknak is fontos hivatkozási pontja.
Barta Léka Tamás
Idézetek forrása:
A Györffy István Kollégium fölhívása a magyar társadalomhoz a Demokratikus Népi Kollégiumokat Építő Mozgalom ügyében. In: A valóság pedagógiája. Közösségi nevelés a népi kollégiumokban. Szerk.: Pataki Ferenc. Tankönyvkiadó, Budapest, 1974. 33-34. o.
A Népi Kollégiumok Országos Szövetségének szervezeti és rendtartási szabályzata 1947. In: A valóság pedagógiája. Közösségi nevelés a népi kollégiumokban. Szerk.: Pataki Ferenc. Tankönyvkiadó, Budapest, 1974. 101-108. o.
Vitányi Iván: A közösségek elmélete és valósága. In: Uő: Egyharmadország. Tanulmányok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985. 127-235. o.
Pataki Ferenc: A Nékosz-legenda. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
Kardos László emlékezete. In: Uő: Közösségi társadalom – eszmény és valóság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988. 59-70. o.
Pataki Ferenc: Tűnődés a NéKOSz öröksége felett. In: Uő: Élettörténet és identitás. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 72-85. o.
Érdemes elolvasni a témában:
A fényes szelek nemzedéke. Népi kollégiumok 1939-1949. Szerk.: Kardos László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.
Vitányi Iván: Öt meg öt az tizenhárom. Az Áprilisi Front története. Gondolat Kiadó – VITA Kiadó, Budapest, 1993.
Vitányi Iván: A küszöbember. Életem történetei Horthytól Orbánig. Noran Libro, Budapest, 2014.