A Brexit eredménye, azaz, hogy a britek többsége az Unió elhagyása mellett döntött, nem csupán a brit politika és az Európai Unió válságát mutatja. Ennél jóval többet. Azt a politikai és gazdasági válságot, amelyre a politikai elitek Nagy-Britanniától Magyarországig, a Fülöp-szigetektől az USA-ig nem tudnak választ adni a 2008-as válság óta. Vagy rossz választ adnak.

A következő napokban sorra fogják elmondani az értelmiségi elemzők, hogy a kevésbé iskolázott, vidéki, idősebb korosztály szavazott az EU elhagyására. A válasz pedig erre nem az lesz, hogy azért, mert a kevésbé iskolázott, vidéki, idősebb lakosság szenvedte meg a legjobban a válságot, és élvezte legkevésbé az Unió hasznát, hanem valamiféle elitista konszenzus fog kialakulni, miszerint ők egyszerűen csak hülyék. Pedig nem hülyék, és ha még mindig komolyan gondoljuk a demokrácia nevű projektet, akkor azt kell figyelembe vennünk, hogy az ő szempontjukból ez a szavazat teljesen érthető volt.

Az egisztenciális ellehetetlenülésre és a megélhetés biztonságának elvesztésére, a lakhatási válságra, a biztos munkahelyek hiányára ugyanis senki se kínált nekik választ. A mainstream elit ignorálta a problémáikat, a dühüket pedig a jobboldal és a szélsőjobboldal az EU elleni népszavazásba csatornázta be.

De ne tegyünk úgy, mintha a Brexit egyedülálló és előzmény nélküli lenne. A tegnapi és mai nap történései, ha nem is megjósolhatóak voltak, de megvolt a valószínűségük, és ezt a valószínűséget az elmúlt évek, évtizedek rossz politikai és gazdasági döntései tették valósággá.

2008-ban a válság után a növekedésbe vetett töretlen hit, a jólétbe és a demokráciába fektetett  bizalom helyét átvette a kételkedés a rendszerek fenntarthatóságában, és abban, hogy a létező politikai rendszerek a közösségeink érdekeit, és személyes érdekeinket szolgálják. A bizalmatlanság kora jött el.

Ettől kezdve a politikai, gazdasági és média elitek nem tudtak választ adni az embereknek arra a kérdésre, hogyan fordulhatott az elő, hogy tőlük teljesen független okokból lényegében elvesztették a jólétüket, és az addig biztosnak tűnő jövőképüket.

Sőt, a választók többsége azóta sem lát biztosítékot arra, hogy ilyen többet nem fordul elő. Ellenben olyan lépéseket látnak, amelyek teljesen ellentétesek a felelősségvállalással. Az Európán végigsöprő megszorító politikákat még ha azt is gondoljuk, hogy gazdasági racionalitással indokolni lehetne, de politikaival, a közösségi felelősségválalás szempontjából nem lehet.

Miközben az átlag állampolgár nem érezte magát hibásnak a kialakult helyzetért (és nem is volt hibás), mégis őt sújtották a leginkább az Európán végigsöprő megszorítások, a jóléti kiadások lefaragása. Szintén nem volt olyan állampolgár, aki a 2008-as válságot ne érezte volna meg valamilyen módon. Az addig biztosnak tűnő jövő széthullott, és senki nem vállalta a felelősséget a helyébe lépő teljes bizonytalanságért.

Eközben pedig a polgárok azt látták, hogy azok a gazdasági és politikai szereplők, akik előidézték ezt a helyzetet, a helyükön maradhattak. Semmiféle következménnyel nem járt az a globális hiba, ami a gazdaság összeomlásához, és a többség számára a mindennapok válságához vezethetett.

Sőt, az azóta eltelt időben sem látszik semmilyen kiigazítás, rendszerjavítás, amely egy hasonló szituációban meg tudná védeni a rosszabb körülmények között élő embereket. Az elmúlt 10 évben nemhogy nem csökkentek a gazdasági egyenlőtlenségek, de nőttek, és nem csupán globálisan, hanem Európa és tagállamainak szintjén is.

Az Európai Unió lassú, rossz reakcióidejű, és távoli döntéshozatala miatt antidemokratikusnak látszó intézményrendszere azonban a legkevésbé sem tűnik olyan gépezetnek, amely segíteni tud ebben. Pedig ha valakitől az átlagpolgár elvárhatná, hogy reformokat hozzon a demokrácia és a jólét védelémben, annak pont az Uniónak kellene lennie.

A helyzet az, hogy azért nem történtek ilyen intézkedések, mert a 2008 után felszínre került problémákra nincsen a különböző, nemzeti és nemzetközi szinten pozicióban lévő politikai eliteknek olyan stratégiája, amely az eddig működő demokratikus modellen belül választ adhatna a felelősség kérdésére, és biztosítékot a jólét fenntartására, saját felelősségük és megszokott működésük feladása nélkül.
Vagyis valójában egyetlen válasz van, amit alkalmaznak az európai vezetők, és pont ez a válasz az, ami elhozta a Brexitet, és ezt a népszavazást: a jobbra tolódás, a válság után szárnyra kapó szélsőjobboldali pártok logikájának és programjának átvétele. A jóléti kérdések háttérbe szorítása  a biztonsággal szemben. A gazdasági modell kritikájának elfedése az idegenellenességgel, a szegényellenességgel. A szélsőjobboldali pártok ugyanis a status quo valamiféle megőrzését is kínálják. Nem bolygatnák alapvetően a gazdasági érdekeket, a jólét, és a jólétben való növekedés zálogának pedig nem a válsághoz vezető gazdasági modell átalakitását, hanem a válságért felelőssé tett társadalmi csoportok kisemmizését kínálják a választóknak.

David Cameron brit miniszterelnök egy éve azzal nyerte meg a választásokat óriási fölénnyel, hogy megígérte a tegnap megtartott népszavazást az EU-ról. Ez tartotta össze pártjának szavazótáborát, sőt növelte is pont abból a rétegből, akik tegnap kiszavazták a briteket az Unióból. Cameron azt a taktikát választotta, hogy a választási győzelem érdekében enged a UKIP által feltüzelt szélsőjobboldalnak, és pártja kilépéspárti vezetőinek és szavazóinak.. A választási győzelem meglett, ahogy a népszavazás is, csakhogy mindezt követte egy  történelmi téttel bíró vereség, pár órával ezelőtt pedig David Cameron lemondása is.

A helyzet az, hogy az a politikai és gazdasági válság, amelynek egyik következménye a Brexit (de ne felejtsük el az eddigieket se: a görög válságra vagy a menekülthelyzetre adott, és nem adott európai válaszokat, vagy akár a szélsőjobboldal térnyerését Ausztriában), még mindig itt van, és nem a rendeződés, hanem az eszkalálodás felé halad.

Az európai politikai, gazdasági, média és értelmiségi eliteknek pedig ideje lenne elgondolkodniuk a mindenkire vontakozó demokratikus válaszon. Amely nem a bezárkózást, a társadalmi csoportok egymás ellen forditását, hanem a demokratizálódás egy új szintjét, és a mindenkinek járó demokratikus és jóléti jogok visszaállítását tűzi ki célul, példaként tekintve a második világháború utáni szociáldemokrata konszenzusra. Egy olyan választ, ami  beszél a felelősség kérdéséről, beszél az elrontott vagy megcsonkított állami szerepek visszaállításáról, a gazdasági válság kialakulásának okairól, és ha megnyugtatni nem is tudja a morális pánikban fuldokló kontinenst, de legalább érvet ad azok kezébe, akik nem antidemokratikus rendszerekben,növekvő egyenlőtlenségekben, a gyűlölet által formált politikai káoszban szeretnék leélni az életüket.

A Brexitért a fő felelősség nem azokat a szavazókat terheli akik a leave (kilépés) mellé húzták be az x-et, hanem azokat a politikusokat, gazdasági szereplőket, akik létrehozták azt a könyezetet, amelyben a kilátátástalanság miatt teljesen evidens és lehetséges, az elkeseredésük és elitelenességük egyetlen válasza volt ez milliók számára Nagy-Britanniában.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!