Vigyázó szemünket vessük Szeged felé: ahogy a következő hónapokban a kvótaellenes népszavazás kampányának részeként vélhetően áradni fognak a kormányoldalról érkező menekültellenes propagandaanyagok, úgy lesz egyre fontosabb az is, hogy lesz-e bárki, aki képes emberséget, megértést és józan észt kérni a magyar társadalomtól.
Fotó: Koncz György / Népszabadság
Ugyan nem akarták/kérték a magyarok ezt a népszavazást, és még csak hatása sem lesz Brüsszel végső döntésére, a magyar közgondolkodásra azonban nagyon is naggyal lehet majd az, amit a következő hónapokban az arcunkba tolnak.
A magyar társadalomról ugyanis tudni kell, hogy alapvetően nem befogadó attitűd jellemzi. Nem szeretjük az idegeneket, nem szívesen hagyjuk, hogy velünk éljenek, még egy asztalhoz sem szívesen ülünk velük – ez derül ki a kutatásokból. És a helyzet az elmúlt egy évben rengeteget romlott, köszönhetően annak, hogy folyamatosan a lehető legrosszabb nézőpontból (a kormány szűrőjén keresztül) értesülünk az eseményekről.
A Tárki 1992 óta méri hazánkban az idegenellenesség terjedését. Tavaly, a bevándorlásellenes kampány idején (amikor 1 milliárd forintot költöttek a nemzeti konzultációra) történelmi mélypontra jutottunk: 2015 áprilisában a felnőtt lakosság 46 százaléka választotta azt az idegenellenesnek tekinthető állítást, hogy az országba menedékkérő be ne tehesse a lábát. A megkérdezettek 9 százaléka szerint viszont minden menedékkérőt be kell fogadni. Idén januárra a helyzet tragikussá vált: az adatok alapján a „befogadó” attitűddel rendelkezők szinte eltűntek, s egy alig mérhető, 1 százalékos kisebbséget képviseltek. Cserébe az idegenellenesek aránya viszont 53 százalékra nőtt.
Tavaly áprilisban, majd a nyáron jóformán végig a menekültekről szólt a közbeszéd. Óriási tömegben érkeztek, ám a kerítés, vagyis a határzár megépítése után, októberben megtorpant ez a lendület – igaz, ebbe belejátszott az is, hogy télen a migrációs folyamatok is lassulnak. Mégis: idén januárra az idegengyűlölet a tetőfokára hágott, és hogy jelen pillanatban mi a helyzet, abba talán jobb bele se gondolni.
Az okok között viszont igenis érdemes kiemelni, hogy bár Magyarország az utóbbi időben csökkenteni igyekszik az összeurópai menekültügy nehézségeiből való „részesedését”, miközben egyre inkább a kerítésépítésre koncentrált, a belső kormánypropaganda folyamatosan felszínen tartja a témát, és újabbnál újabb elrettentő üzenetekkel kelt feszültséget és félelmet a társadalomban az idegenekkel szemben (elég csak az EB-meccsek két félideje között sugárzott közreklámokat megnézni…).
Forduljunk inkább Szeged felé. Az SZTE BTK Szociológia Tanszéke idén már ötödik alkalommal mérte fel a szegediek menekültekkel kapcsolatos attitűdjeit – korábban a kérdést 2001-ben, 2007-ben, 2009-ben és 2015-ben is vizsgálták. A legfrissebb kutatásból kiderül, hogy az elmúlt fél évben jelentősen megváltozott a felnőtt lakosság hozzáállása a menekültekhez: a „befogadó” attitűddel rendelkezők aránya, vagyis azoké, akik azt mondják, hogy otthont kell nyújtanunk mindenkinek, aki hozzánk érkezik, egy év alatt 14-ről 3 százalékra csökkent! Az „elzárkózók” aránya viszont, tehát azoké, akik teljesen elutasítják jelenlétüket, 8-ról 26 százalékra nőtt. A felmérés arra is rámutat, hogy a szegediek csaknem fele (43 százaléka) azokat biztosan befogadná , akiket üldöztek a hazájukban.
Tehát Szeged, a város, amely óriási nyomás alatt volt, amikor tavaly tömegesen érkeztek hozzánk a menekültek, még mindig sokkal befogadóbb, elfogadóbb az országos átlaghoz képest: még most is fele akkora a menekültellenesek aránya mint országosan. Az okokból pedig fontos következtetéseket vonhatunk le.
Hogy a szegediek kevésbé elzárkózók, azt a kutatók leginkább a szegedi lakosság összetételbeli sajátosságaival magyarázzák. Szegeden például kiemelkedően magas a diplomások aránya, illetve itt az országosnál kisebb az elzárkózást hangsúlyozó politikai erők támogatottsága is – fogalmaznak finoman, szemérmesen a kutatók.
És itt értünk el a lényeghez. Szeged egy fontos bástya, még ha ezt eddig nem is vettük tudomásul. Szegeden több mint egy évtizede labdába sem rúg jobboldali politikus, polgármestere jelenleg a szocialista Botka László. És bár ne tévedjünk, a menekültügyi kérdésből az MSZP (csakúgy, mint a többi ellenzéki párt) nem igazán vette ki a részét, az viszont bizonyos, hogy ez az a város, amelyen bármekkora is volt a nyomás az utóbbi időben, a kormánypropagandára kevésbé fogékony.
Szeged példájából tehát azt tanulhatjuk meg, hogy igenis, a gyűlöletkeltő, szándékosan torzító, hazugságokkal és illúziókkal terhelt idegenellenes kampánynak van hatása a társadalomra. Mert máshol, ahol nagyobb teret kapnak ezek a szólamok, ott nagyobb az idegenellenesség is, miközben Szegeden, ahol az emberek nap mint nap találkoztak a menekültekkel, láthatták is, hogy a kormány által sugárzott kép az agresszív migránsokról hamis.
De mit csináljon az ma, aki nem akarja, hogy ilyen káros behatások érjék? Kapcsolja ki a tévét? És a rádiót is? Járjon csukott szemekkel az utcákat erőszakosan beborító, pöffeszkedően kék óriásplakátok közelében? Mert hogy mára gyakorlatilag megszűnt a lehetőség arra, hogy az ember kizárja az életéből ezeket a hatásokat.
Csak van, ahol kevésbé érvényesülnek… Szeged az utóbbi időben megtapasztalta a menekültválság összes nehézségét. De nem véletlen, hogy épp itt masszív, civil önkéntesekből álló, jól szervezett csapat verbuválódott össze pillanatok alatt, akik a lehetőségekhez mérten hatékonyan tudtak segíteni a hozzánk érkezőkön. És míg Budapesten, a fővárosban is sorra gyűltek az önkéntesek, ők erős ellenszélben végezték a munkájukat, hadakozniuk kellett a városvezetéssel. Budapest vezetősége ugyanis mindent megtett azért, hogy a menekültkérdést egy riasztó, közbiztonságra veszélyes jelenséggé változtassa, és sikerrel is járt – a pályaudvarok környékét ellepő káoszt legfeljebb a civil segítők igyekeztek csökkenteni, néha nem sok sikerrel.
Szegeden nem ez volt a helyzet, és most sem ez – legalábbis erre következtethetünk abból, hogy a város lakosai még mindig emberségesebb álláspontot képviselnek, mint mi, többiek.
Borzasztó szembesülni a ténnyel, hogy csupán ennyin múlik az egész. Hogy azok, akiket választott politikai közegük valamelyest el tud szigetelni a kormány által sugárzott álvalóságtól, képesek megértőbbek, toleránsabbak maradni, mint a többiek, és képesek saját maguk kialakítani a saját álláspontjukat, amely a helyzetre reagál. Arra a helyzetre, hogy emberek érkeznek messzi országokból, szörnyű körülmények közül, és segítségre van szükségük.
És itt van még egy elrettentő megfigyelése a szegedi kutatóknak. Az elzárkózó attitűd Szegeden is az alacsonyabb társadalmi státuszú csoportokban fordul elő nagyobb arányban – állapították meg. Ez egyébként igaz a társadalom egészére (meg úgy általában, más országokban is, lásd a Brexit körüli vitát), vagyis ez az a pont, ahol Szeged és az ország összeér. Az alacsonyabb társadalmi státusz potenciálisan a mélyszegénységben vagy annak a környékén élő, végzettséggel, munkahellyel, jövőképpel nem rendelkező csoportot, illetve az egzisztenciáját rettegve féltő, és épp a leszakadással hadakozó alsó-középosztályt takarja. Azokat, akik egyébként egyre többen vannak, és akik lehetőségeik korlátozása révén jóformán csak a közmédiából tájékozódnak, s így a kormány üzeneteire (például hogy a menekültek nem vehetik el a magyarok munkáját) kell hagyatkozniuk, ha a mindennapok eseményeire kíváncsiak. Ez az a réteg, amelynek ugyan esélye sincs a nyomorból való kitörésre, de olyan mértékben szakadt el mára a valóságtól, hogy fogalma sincs arról, hogy nem a menekültek akarják elvenni a munkáját, hanem egyszerűen elhiszi, amit lát és hall, mert nem tud mást tenni.
És ez a réteg még Szegeden is a kormánypropagandára figyel, hisz még ebben az amúgy befogadóbb városban is jelentősen nőtt a menekültellenes légkör azok körében (alacsonyabb társadalmi státusz), akiknek van féltenivalójuk, s így az irányított félelemkeltés hatékonyan működik a köreikben. Ha kell még bármilyen bizonyíték arra, hogy a kormány gyűlöletkeltő kampánya működik, akkor tessék, itt van. És mivel a jövőben várható, hogy ez a kampány még magasabb fokozatra kapcsol majd, kezdjünk el már most félni attól, mit mutat majd az országos (vagy éppen a szegedi) átlag ősszel, amikorra a kvótanépszavazás időpontját kitűzik.
De egyben legyünk nagyon büszkék is Szegedre, hiszen még tartják magukat, tehát van még miben bízni is. Abban, hogy az idegenellenességnek ez a mostani felfutása pusztán mesterségesen generált, felülről irányított folyamat. És abban, hogy ennek egyszer (talán) vége szakad. A magyar társadalom nagy részében ugyan mindig is benne volt az elutasítás, a bezárkózás és elzárkózás iránti igény, és nem fog eltűnni, pláne nem akkor, ha ilyen manipulatív eszközökkel gerjesztik. De ha egyszer kipukkad a lufi, és nem lesz, ami táplálja ezt a gyűlöletet, akkor javulhat a helyzet.
Nem állítom, hogy a Botka László vezette Szegeden kiemelt módon kezelnék, nevelnék a menekülteket segítő, befogadó attitűddel rendelkező embereket. Bőven elég az is, hogy a civileket hagyják, hagyták tenni a dolgukat, és kevesebb teret engedtek a kormánypropaganda terjedésének. Ha ennyi is elegendő ahhoz, hogy az idegenellenesség láthatóan kisebb mértékben növekedjen itt, mint máshol, mi lenne vajon akkor, ha valaki fel merné végre vállalni, hogy káros az, amit a kormány tesz, és mutatna helyette egy másik utat? És persze a legfőbb kérdés: miért nem teszi ezt meg senki?
Ha az érem egyik oldalán a félelemkeltés ilyen hatékonyan működik – miért ne működhetnének a másikon a szolidaritásra, megértésre, befogadásra épülő üzenetek?
Az ugyanis a politikusok felelőssége, hogy milyen reflexekre építik fel kampányaikat. Csakhogy mindez hosszú távon a társadalom lélektanára is hat: minket treníroz szeretetre vagy gyűlöletre. De nemcsak a politikusok alakítják a közbeszédet, és a jövőben még fontosabb lesz, hogy mi is hallassuk a hangunkat. Mindazok, akik úgy gondoljuk, hogy a szolidaritásra, emberségre, az alapvető méltóság biztosítására mindenkinek joga van. Akár messziről jött idegen, akár itt született. Mert nagyon nem mindegy, hogy mi lesz ebben a lelkekért folytatott küzdelemben a végeredmény.
