#csakegyutt, #egyekvagyunk, a hashtagek amikkel lehet szurkolni a válogatottnak.

Ez még mindig egy csoda, és a csoda (amely valójában tudásból, és hihetetlen munkából jött össze, amelyet a magyar futballközeg a német edzők és Dárdai nélkül soha nem tudott volna elvégezni), minden bizonnyal egy kicsi szerencsével a portugálok elleni meccs után is folytatódik.

fotó: fourfourtwo.com

Tegnap 90 percre megismétlődött a keddi eufória, az ország nagy része 90 percre, és az azt követő ünneplés alatt elfelejtette a balsorsot, ami régen tép, a befizetetlen gázszámlát, az alacsony fizetést, az elbaszott politikusokat, a korrupciót, az egyedüllétet, a közösségnélküliséget. Megteremtődött egy olyan közösség az ország nagy részéből, amire sokan vártunk, hogy részei lehessünk. Hogy végre legyen közös sikerünk!

Tegnap még többen ünnepeltek az utcán, mint 4 napja. Gyerekek, nők, fiatal férfiak, apák, és nagypapák őrjöngtek az utcán, hogy pár órára maguk mögött hagyhatják a szart, és felemelt fejjel járhatnak a közösség részeként.

És megint az van, hogy a #csakegyutt-et az #egyekvagyunk-ot elbassza a megszokott balsors ami régen tép. Nekem nem kell a románokat utálnom, a buzikat szidnom ahhoz, hogy éltesem a válogatottat. Az osztrákok cukkolásánál még értettem mit keres itt conchita, de tegnap maximum a ki nem ugrál bálnavadász héj-nek lett volna értelme.

Gyűlöletből nem lehet szart se építeni. Mi a második románozás és az első buzizás után hagytuk ott az ünneplést, mert ez most nem kellett nekünk. Egyik ismerősöm migránskurvázást kapott az utcán (nem, nem migráns az illető, de ez mindegy is). Szintén ismerőseim, egy 4 fős lánycsapat (akik nem kedden lettek fociszurkolók), pedig „annyira élvezték a karnevált”, hogy elhatározták, többet nem mennek ki közös meccsnézésre. Persze tegnap, és kedden is az örömüket az égbe, és egymás fülébe kiáltók voltak elsöprő többségben, még ha néha a hangot át is vették a közösség rombolói.

#csakegyutt és #egyekvagyunk? Hát alapvetően igen, és nem csak fociban, hanem mindig minden pillanatban, és elég fájó, ha egy ilyen katarzis mint a tegnapi siker nagyon sokakból a buzizást, a nőgyűlöletet, a sovinizmust hozza ki. Ez leginkább gyávaság és félelem. Érdemes lenne ennek az országnak megtanulnia végre önmagának, a saját sikereinek, és nem a gyűlöletét a világba kiáltva örülni. Nem azzal örülni, hogy utálom a másikat, hanem annak, hogy sikerült azoknak, akikre most felnézünk, és akik minket képviselnek, annak, hogy a Böde befújta az öngólt Izland ellen!

Az kéne végre ennek az országnak, hogy a #csakegyutt, és az #egyekvagyunk ne egy másokkal szembeni meghatározás legyen, hogy ne kelljen senkinek azt éreznie, hogy ha a válogatottnak szurkol, akkor saját magával szemben kell állást foglalni, mert ne adj isten meleg, vagy nő, vagy esetleg az egyik szülője román…

Nyilván ott leszek szerdán is valahol Budapest terein, és megint nem lesz hangom másnapra, ha pedig leverjük C. Ronaldoékat, akkor hajnalig fogok ünnepelni! De azért elég faszántos lenne, ha a #csakegyutt és az #egyekvagyunk valóssággá válna, és benne lenne a hipsztertől a melósig, a buzitól a revizionistáig, a román szülővel rendelkező állampolgártól a szlovákiai magyarig, a gazdagtól a szegényig mindenki, mert valójában ezek a hashtagek ezt jelentik. És a hajrá Magyarországban benne ül mindenki, nem csak az, aki hangosabban tudja üvölteni. És nem csak azokon az estéken, amikor Budapest belvárosa megtelik a lassan aranylábúvá váló fiaink ünneplésével, hanem minden hétköznapon is. Mert amikor nincs foci, akkor is a #csakegyutt és az #egyekvagyunk a lényeg.

Csodálatos lenne, ha ez a siker ezt tudná jelenteni!

De ameddig ez nem sikerül, az örömöt tőlem addig sem fogja senki elvenni. Csak azért is, Hajrá magyarok!

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!