Bár a francia államfő – François Hollande – és a miniszterelnök Manuel Valls talán azt remélték, az Eb idejére „letudják a problémát”, egyelőre nem csitultak el a munkajogi reform elleni tiltakozás hullámai az országban. Folytatódnak, ha kisebb lendülettel is a sztrájkok, kedden pedig újabb országos tüntetés várható. A végkifejletet korai lenne megjósolni, de a „munkatörvény” ellen jó 3 hónapja tartó küzdelem máris sok fontos tanulsággal szolgált a francia demokrácia állapotáról.
‘A ti gumibotjaitok – a mi eltökéltségünk‘, Rennes, április
A munkaügyi miniszter nevéről gyakran El Khomri-törvénynek, de a köznyelvben szimplán „munkatörvénynek” nevezett normaszöveg célja a kormányzó Szocialista Párt (PS) szerint elvileg kiegyensúlyozott: egyrészt megvédeni a dolgozókat, másrészt nagyobb önállóságot hagyni a vállalatoknak és a munkapiac rugalmasabbá tételével csökkenteni a munkanélküliséget. A jó 200 oldalas tervezetben valóban akadnak olyan elemek, amelyek javítanának egyes dolgozók helyzetén, de lényegét tekintve a reform ugyanazt a receptet követi, amelyet az Európai Bizottság nyomására már több uniós ország is megvalósított. A spanyoloknál, olaszoknál, görögöknél vagy a briteknél, illetve még korábban a németeknél is bevezetett változások az elbocsátások olcsóbbá tételét és a munkapiac liberalizációját szolgálták, ami általánosságban a munkavállalók jogainak és járandóságának csökkenéséhez vezetett. Miközben – különösen a válság utáni években – e reformok jellemzően nem növelték a foglalkoztatottságot, radikálisan megugrott viszont a túlórák, és a „hulladéknak” is nevezett, rövid lejáratú, részleges munkaidős szerződések száma. Spanyolországban, ahol majd 23%-os a munkanélküliség, a reformnak is köszönhetően az elmúlt 4 évben heti 3,5 millió kifizetetlen túlórát végeztek el azok a szerencsések… akiknek még van állásuk.
Akárcsak a szomszédos Belgiumban, ahol szintén heves tüntetéseket és sztrájkokat váltott ki a kormány megszorító intézkedésekkel ötvözött munkareformja, várhatóan a francia törvény sem fogja csökkenteni a 4-5 éve 10% körül alakuló munkanélküliségi rátát, ezt állítja a reform számos kritikusa mellett egy új program is, a Work Sim, amely a rendelkezések hatásait modellezi. Eszerint 20%-ra emelkedne a gazdasági okokból történő elbocsátások jelenleg nagyon alacsony aránya, és bár ezt kompenzálhatnák új szerződések, jelentős részük jóval rosszabb feltételeket biztosítana. A hosszú távú munkanélküliségre pedig semmilyen hatással nem lenne a törvény.
Jobbra tolódó pártpolitikai térben harakiriző „szociáldemokrácia”
Az elmúlt évtizedekre is jellemző, de a válság nyomán még inkább szembetűnő tendencia, amely szerint a balközép, szocialistának vagy szociáldemokratának mondott pártok hajtják végre a neoliberális ihletésű reformokat, Franciaországban is a máshonnan ismerős politikai következményekhez vezetett. Egy friss kutatás szerint a válaszadók 5%-a elégedett François Hollande tevékenységével, és a jövőre esedékes elnökválasztáson mintegy 14% szavazna rá, ami a szélsőjobb jelöltje, Marine Le Pen ma várható eredményének épp fele. A meredek lejtőn gázt adó Hollande és kormányfője, Manuel Valls jelenleg mintha a francia szociáldemokrácia kamikaze akcióját hajtanák végre, aminek legfőbb akadálya – a jobboldal korrupciós ügyei és egyéb problémái mellett – az lehet, hogy a radikális baloldal évek óta képtelen profitálni a francia politika jobbra tolódásából.
A jobbra tolódás nemcsak a gazdasági, szociális témákban tetten érhető, hanem a kormányzás erősödő autoriter és jogtipró jellegében is. A társadalmi mozgalmakkal korábban sem bánt kesztyűs kézzel a belügyminiszterből kormányfővé előlépett Manuel Valls, de a terrorista merényletek nyomán a represszió és a szabadságjogok korlátozása intézményesült formát kapott. Állandósult a szükségállapot, törvényes lett tüntetéseket betiltani, vegzálni és alkalmasint szabadságjogaiktól is megfosztani aktivistákat, indokolható lett a muszlimokat sújtó diszkrimináció, és szalonképes lett felkarolni a szélsőjobb olyan ideáit, mint például az állampolgárságtól való megfosztás.
Egy elégtelen politikai képviselet következményei
E folyamatok eredményeként a polgárok jelentős része nemcsak politikai képviselet nélkül maradt Franciaországban, de azzal szembesült, hogy az úgynevezett baloldal brutálisan szembemegy azokkal az értékekkel, amelyek nevében felhatalmazást kapott a kormányzásra. Részben az ebből eredő frusztráció, és valami jobbnak, hitelesebb és gyökeresen más politikai képviseletnek, demokratikus működésnek a vágya és reménye lehet az, ami a jó három hónapja tartó, elképesztően szerteágazó, elszánt és innovatív küzdelmet táplálja.
Ha erről a mélyben ható dinamikáról megfelejtkeznénk, nehéz lenne megmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy még azelőtt, hogy a törvényjavaslat hivatalosan a kormány elé került volna, már egymillió aláírás gyűlt össze (alig 2 hét alatt, ami történelmi rekord), a „Munkatörvény, nem, köszönöm!” nevű petíció támogatására. Nehéz lenne megmagyarázni azt a szakszervezeti konföderációkon is túlbuzgó, elemi felháborodást és érdeklődést, ami az első demonstrációkat fűtötte, aztán pedig a jó három hónap alatt szervezett mintegy 1500 tüntetést. Nehéz lenne megérteni, hogy egy ilyen „rohadt unalmas és technikai” téma, mint a munkajog, hogyan mozgathat meg százezreket, és hogyan lehet róla határozottan negatív véleménye a lakosság minimum 60%-nak a közvéleménykutatások szerint.
Persze nem szabad lebecsülni a franciák jelentős részének politikai tudatosságát és kultúráját – nem hiába itt szavazták le először az Unió alkotmánytervezetét. Sokan érzékelik azt is, hogy a válság ürügyként szolgált ahhoz, hogy a gazdasági elit érvényre juttasson olyan követeléseket, amelyekkel évtizede óta hiába próbálkozott, és az elmúlt évek lényegében csak vesztes csatákat hoztak a munkavállalóknak a tőkével szemben. Ráadásul szemmel láthatóan felnőtt néhány olyan nemzedék, amely szembesült vele, hogy kilátásai nemcsak rosszabbak, mint saját szüleié voltak, de még maradék „kiváltságaiért” is keményen meg kell küzdenie. Köztük a mai 25-30-asok, akik épp 10 éve egy másik munkajogi reform elleni győztes harcban szocializálódtak, és döbbenten kellett látniuk, hogy míg egy évtizede a konzervatív kormány, ma a szocialisták ellenében kell fellépniük alapvető jogaik védelmében.
A magyarországi perspektívához képest fontos különbség, hogy Franciaországban létezik egy olyan értelmiségi réteg is, amely ha nem is a média főáramában és a politikai elit soraiban, de a közoktatásban, egyetemeken, újságoknál és médiamunkásként kritikusan gondolkozik a domináns politikákról, illetve magáról a rendszerről, és hisz az alternatívák esélyében. Ha megnézzük például a mozgósítás egyik első eszközét, tucatnyi balos videóblogger február 24-én közzétett közös klipjét, az általuk köznapi nyelven és kategóriákkal megfogalmazott problémák mögött szociológusok és közgazdászok, újságírók és kutatók sok éves munkájának tényei és következtetései sorakoznak, a munka világában jellemző kizsákmányolás, verseny, a kortárs emberi erőforrás menedzsment vagy a neoliberális reformok jellemzőiről.
Nuit Debout, mozgalmi inkubátor és a szolidaritás platformja
Ha mindezt tekintetbe vesszük, talán érthetőbb, hogyan váltak a középiskolások és egyetemisták a tiltakozások egyik „élcsapatává”; hogyan lehetséges, hogy egy, a Köztársaság téren rendezett filmvetítésből kinőtt az „éjszakai felkelésnek” is fordított Nuit Debout mozgalom, amely jó 70 napja kitart nemcsak Párizsban, hanem az ország számos városában. Ez a rendkívül képlékeny és megfoghatatlan „térfoglaló” fesztivál – amelynek hívására polgárok ezrei több mint két hónapja „visszafoglalják” nagyobb és kisebb városaik tereit, és együtt vannak, vitatkoznak, terveznek, gondolkoznak, esznek-isznak, de persze szórakoznak is – a szolidaritást, és az önszerveződést, emancipációt is szolgáló mozgalmi elmélet és gyakorlat fontos platformjává vált.
Innen indultak a támogató csapatok a különféle szektorokban folyó akciókhoz, ha pl. egy vasutas szakszervezet a pályaudvar elfoglalására készült, vagy megakadályozandó egy ad hoc menekülttábor kiürítését Párizsban. Innen helyezte át esti „közgyűlését” a tömeg, ha a szabadúszó előadóművészeti dolgozók elfoglalták az Odéon színházat, és erősítésre volt szükségük a rendőrökkel szemben, de innen szerveződött vidéken az úti blokádokhoz küldött utánpótlás is, vagy bármely más akció, amely a helyi kezdeményezéseket kollektív érdekké emelte.
Bár a híres spanyol térfoglalók (15M, Democracia real ya) egy francia szerző, az azóta elhunyt Stéphane Hessel „Háborodjatok-fel” (Indignez-vous!) című esszéje nyomán kapták egyik nevüket (Indignados), a franciáknál nem jött létre a még az amerikai Occupy-hoz is hasonlítható mozgalom. Ebben közrejátszhatott az is, hogy itt nem játszódott le a spanyol vagy amerikai ingatlanlufi-jelzálog kombó okozta földrengésszerű folyamat, másfelől pedig, hiába mozdultak meg milliók a válság kezdetén, a szakszervezeteknek sikerült ártalmatlan megmozdulásokba becsatornázniuk a monumentális nekibuzdulást is.
Így volt ez az utóbbi 8 év nagy tiltakozásaival, pl. a nyugdíjreform kapcsán is: a kezdetben óriási ellenállás kétheti-havi rendszerességgel megrendezett megatüntések révén fulladt lassan érdektelenségbe és kudarcba. A szakszervezetek, a reformistáknak nevezettek épp úgy, mint a most sokat emlegetett „rettenthetetlen” CGT, fokozatosan el is játszották sokak bizalmát. Részben ezzel is magyarázható, hogy az elmúlt 3 hónapot az alternatív, újszerű, a tüntetések végső soron terméketlen rutinját tudatosan felrúgó akciók jellemezték.
Általános sztrájk: általános álom?
Az általános sztrájk, bár a kezdet kezdetétől megjelent a „rêve général-grève générale” szójáték révén is a kollektív tervek között, ma is csak álom. Egyrészt azért, mert a francia dolgozóknak alig 8%-a szakszervezeti tag (az OECD adatai szerint Európában csak az észteknél alacsonyabb ez a szám, míg a magyarországi adat 10%), az érdekvédelmi szervezetek pedig elsősorban az állami és olyan stratégiai ágazatoknál erősek, mint az energiaszektor vagy a közlekedés. Az utóbbi hetekben konkrét és konfrontatív, elszánt munkabeszüntetéseket, blokádokat, útlezárásokat és ennek révén működési, gazdasági problémákat produkáló dolgozók akciói alulról szerveződnek, és sokszor olyan területeket érintenek, ahol a munkaügyi törvény mellett helyi problémák miatt is konfliktus alakult ki.
A vasutas-sztrájkot elsőként megkezdő Sud Rail szakszervezet tagjai a május 18-i tüntetésén; Forrás
A CGT és vezetője, Philippe Martinez bizonyára szeretné visszaszerezni az elmúlt években elvesztegetett bizalmat, és belső politikai logika is vezetheti, de nyilván esze ágában sincs általános sztrájkot előmozdítani, legfeljebb a folyamatokat menedzseli. Hiába jelent meg tehát ő maga és a CGT a politikai hatalom ellenfeleként, a kormány számára legveszélyesebb ellenállást nem a konföderáció vezetése fejti ki, hanem a „melósok” helyi közösségei. Az utóbbi hetekben, a benzinhelyzet fokozódásával és az EB közeledtével számtalan alkalommal kriminalizált, túszejtőnek és terroristának titulált, az Iszlám Állammal összehasonlított CGT vezetői legfeljebb moderálják a dolgozók akcióit, és jelenleg feltehetően a konfliktus lezárásán dolgoznak, de bizonyára nem az eszkaláción.
Sokkal fontosabb szerepe volt a sztrájkok megindításában az Hollande-Valls triónak, és a 49.3 használatának, azaz annak, hogy a kormány az alkotmány 49.3 cikkelye adta lehetőséggel élve, parlamenti szavazás nélkül vitte át első körben a Nemzetgyűlésből a Szenátusba törvényjavaslatot május 12-én. Erre azért volt szükség (akárcsak tavaly 3 ízben egy szintén a gazdasági liberalizációt célzó salátatörvény alkalmával), mert a szocialista képviselők egy része sem volt hajlandó megszavazni a szöveget, sőt, kis híján bizalmatlansági indítványt terjesztettek be saját párttársaik ellen. (Az, hogy a 2011-es szocialista előválasztáson alig 6%-ot elért Manuel Valls nem élvezi a párt egészének, illetve a baloldali szavazótábornak bizalmát, régóta nyilvánvaló, ahogy az is, hogy a gazdaságpolitika terén neoliberális, egyébként pedig autoriter hajlamú politikus népszerűsége inkább a jobbközép és jobbos táborban gyökerezik. A PS súlyos válságának tünete, hogy Hollande épp őt választhatta második miniszterelnöknek, miután, az V. Köztársaságban bevett módon, politikái népszerűtlenségét a „politikai személyzet” azaz a kormánytagok cseréjével próbálta orvosolni.) A 49.3 használata a projekt kritikusai, a közvélemény, maguk a képviselők, de persze leginkább a tiltakozók körében egyenértékű volt egy hadüzenettel; a demokratikus, reprezentációs válság bizonyítékává lépett elő.
A válaszlépés ennek ellenére nem a konföderációk vagy valamilyen átfogó struktúra révén, hanem ismét alulról szerveződve, egyes szektorok, helyi kezdeményezések, és a szolidaritás kisgömböc elve mentén fogalmazódott meg. Ami megint csak jelzi, hogy a nagy szakszervezeti struktúrák nem alkalmasak rá, hogy közvetítsék a lakosság jelentős csoportjainak ellenállását a jóléti rendszerek lebontásával és a neoliberális reformokkal szemben. A jelenség, amelyet persze a dolgozók érdekérvényesítési képességét tudatosan gyengítő politikák is előmozdítottak az utóbbi évtizedekben, szintén nem csak Franciaországban figyelhető meg.
„Inkább éjszaka is talpon, mint nappal térden állva„
Az egyre nyilvánvalóbb, több országban évek óta manifesztálódó válság egyik legsúlyosabb tünete éppen ez: nem csak a szűken vett politikai képviselet, hanem az érdekvédelem klasszikus eszközei sem alkalmasak jelenleg arra, hogy az elittel és a döntéshozókkal szemben eredményesen képviseljék a széles társadalmi rétegek érdekeit. Ez az absztrakt tétel változatos és konkrét formákat öltött az utóbbi évek újszerű civil mozgalmaiban, és ma is ennek vagyunk tanúi Franciaországban. A „nép” – mert ha számban nem is, minőségben valóban a sokféleség képviselteti magát az utóbbi 3 hónap mozgalmaiban – lázasan gondolkozik az önvédelem és önszerveződés, az emancipáció lehetséges formáin.
Az Orchestre Debout április 22-én tartott koncertje
Erről szól többek között a Köztársaság téren több száz amatőr (és profi) zenész részvételével létrejött Orchestre Debout, és felemelő koncertjeik, de azok a viták is, amelyek egy új világról szólnak, „egyszerűen jobbról, amelyben az igazságosság és a kultúra lesznek a társadalom alapja„, és amelyért „jogunk, sőt, kötelességünk fellázadni„. Éppúgy, mint a megannyi bizottság, a naponta több száz résztvevőnek ételt adó „menza” éppúgy, mint a feminista tagozat, amelynek vitái révén a mainstream sajtóban is megjelent az a tétel, hogy az elnyomott csoportoknak szüksége lehet arra, hogy az elnyomó csoport képviselői (jelen esetben tehát a férfiak) nélkül vitathassák meg problémáikat. És erről, az új eszközöket, képviseletet áhító igényről szól a különféle szektorokban folyó küzdelmek összekapcsolásán dolgozó „komité” munkája, éppúgy, mint a „Debout” médiát szervező csoportoké.
A debout szó egyik jelentése a „fel”, „talpra”. Mondhatni a forradalmi költészet pontosságával fejezi ki az elmúlt hetek és hónapok eseményeinek és kezdeményezéseinek egyik meghatározó közös vonását: ha a társadalmi berendezkedésünk, az értékeink intézményesített megvalósulása térdre kényszerít bennünket, inkább szolgálja az elnyomást, mint a tömegek, „mindenki” felemelését, akkor új eszközöket, új formákat, új viszonyokat kell létrehoznunk. A kultúra, a média, a politika, a munka és az élet voltaképp minden területén: nem maradhatunk tovább térden.
Nem fogadhatunk el egy antidemokratikus keretek között létrejött, illegitim döntést az életünkről, ahogy azt sem hagyhatjuk, hogy egy hitelességét eljátszó kormány illegitim rendőrsége jelölje ki közös tereink használatának szabályait.
Elrettentés, manipuláció és ellenállás: a rendőri erőszak szerepéről
A politikai és a civil képviselet elégtelenségén túl volt egy harmadik fontos külső tényezője a munkatörvény elleni mozgalomnak, amelynek jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni, ez pedig az állami erőszakszervezetek szerepe az események kezelésében és irányításában. A rendőrség ugyanis egészen „rendhagyónak” mondható, szisztematikus brutalitással lépett fel az utóbbi 3 hónap demonstrációi és akciói során. Leginkább a véletlennek köszönhető, hogy halálos baleset nem történt, de egy fiú elveszítette egyik szemét, egy fiatalember napokig kómában volt életveszélyes fejsérülése miatt (amit egy oszlatógránát felelőtlen és szabálytalan használata okozhatott), míg a jó 3 hónap alatt több százan szenvedhettek el kisebb-nagyobb sérüléseket.
Már számos válogatás készült a jó 3 hónap alatt dokumentált esetekről, ahol a rendőrség indokolatlan erőszakkal lép fel a tüntetők ellen; a fenti videó 3 márciusi tüntetés különböző városokban forgatott képeiből válogat.
A rendőrök egyéni és kollektív, az esetek túlnyomó többségében indokolatlan brutalitását számos alkalommal dokumentálták. Az ennek nyomán támadt vita – többek között az ENSZ kínzás elleni bizottsága ítélte el az erő túlzott használatát, különösen a szükségállapot bevezetése óta -, és a legsúlyosabb balesetek is hozzájárulhattak ahhoz, hogy belső vizsgálatok is indultak: eddig 48 esetben, ami a belügy által regisztrált mintegy 1500 tüntetéshez képest nem is tűnik olyan nagy számnak, de nyilvánvalóan ez csak a jéghegy csúcsa.
A cél kezdetben a tüntetők hiteltelenítése lehetett, a szokásos eljárás szerint: ha a híradókban maszkos fiatalemberek dobálóznak lángoló autók mögött, a közvélemény kevésbé hajlamos támogatni a megmozdulásokat. Ez a számítás azonban nem jött be, mert a megosztó stratégiát felismerve elsőként az ifjúsági szervezetek döntöttek úgy, hogy szolidárisak a „huligánokkal”. Nem hagyják, hogy a hatalom jó és rossz tüntetőkre ossza fel őket, és a rendőrség által alkalmazott erőszakot sem hajlandóak legitimálni.
Másodsorban cél lehetett a félénkebb résztvevők elijesztése is: a keresztbe vágott tüntetések, az órákon át bekerített és könnygázzal bombázott „veszélyes elemek”, az olykor telibe támadt menet, és a francia rendőrökre amúgy nem igazán jellemző provokatív fellépés azonban végül a „békés” tüntetőket sem riasztotta el. Ha a gyerekek el is maradtak, gyanútlan nagymama korú nénik fejét is sikerült olykor véresre zúzni, és még soha ennyi könnygázt nem kaptak az arcukba figyelmeztetés nélkül az amúgy békés tüntetők, a tömegek csak azért is állták a sarat, az önkéntes riporterek csak azért is rögzítették az ijesztő botozásokat, a lövéseket, az arcokba fújt paprikaspray felhőjét.
Az önszerveződés lendülete az állami erőszakkal szemben is megtalálta a maga eszközeit: külön csoportok jöttek létre a sebesültek ellátására (a tüntetők nem egyszer testükkel védték a sérülteket, és az őket ellátó önkénteseket, míg a rendőrség zavartalanul ontotta tovább a könnygázt). De több helyütt az ellentámadásra, és az akciók szisztematikus védelmére is felkészültek – ami okozott olykor extra feszültséget is, néhány hete például egy konfliktus nyomán a nagy szakszervezetek biztonsági szolgálata kezdte ütni a párizsi menet élén haladó fiatalokat. Összességében azonban úgy tűnik, hogy az erőszak kontrollálatlan használata végül inkább a kormány ellen fordult.
A szisztematikusan alkalmazott erőszaknak van egy olyan veszélye is, hogy a rendőrök hozzászoknak a túlkapásokhoz, és olyan helyzetben is „megszalad a kezük”, amikor az nem volt „betervezve”. Így pl. május 26-án egy civil ruhás rendőr lőfegyverével fenyegetett meg egy csoportnyi tüntetőt. Június 2-án, az utolsó országos akciónapon, Rennes-ben 4-5 rendőrautó belehajtott egy feloszlatni kívánt 300 fős tömegbe (amely történetesen épp a sztrájkok ellen tüntetett). Az autóablakon keresztül osztották a könnygázt, majd már a kocsikból kiszállva végiggumibotozták, akit értek, többeket, köztük újságírókat megsebesítve. Ugyanezen a napon egy saint-maloi iskola bezárása ellen tiltakoztak szülők, tanárok és diákok. A rendőrök felszólítás nélkül kezdték oszlatni az összegyűlteket: 11 kiskorú is megsérült, többen sokkos állapotba kerültek, az igazgató lelki segélyszolgálatot kirendeléséért folyamodott az események után.
Politikai haszonszerzésre és társadalmi mozgalmak ellen manipulatív eszközként bevetni a rendőrséget más okból is kockázatos játék lehet, különösen akkor, ha tudhatóan nagy a szélsőjobb befolyása az országban és az erőszakszervezeteknél. Franciaországban a rendőrök és katonák jelentős része a Nemzeti Front (FN) szimpatizánsa, egy januári felmérés szerint tavaly 50%-uk az FN-re szavazott; miközben szélsőjobb szervezetek a rendőrök és a rendőri erőszak védelmében kampányoltak az utóbbi hónapokban – „Je suis gumilövedék” – olvashattuk pl. a „Tősgyökeres franciák” Fb-oldalán.
A rendőrség mellett az ügyészség is kiveszi a részét a mozgalom megfenyítéséből, több olyan esetről tudni, ahol félő, hogy bizonyítékok nélkül indult eljárás, akár olyan súlyos vádakkal is, mint az emberölési kísérlet, a tüntetések egyes résztvevő ellen.
Lehet azonban egy váratlanul pozitív politikai következménye is az erőszak efféle használatának, mégpedig a szolidaritás megerősítése a bevándorló gyökerű, és a büntetlen rendőri túlkapásoknak eddig leginkább kitett lakossági csoportokkal. A rendőri erőszak ellen eddig jellemzően ezek, a lakóhelyük és származásuk miatt diszkriminált, a jelképes és konkrét, vérre menő állami erőszaknak leginkább kitett csoportok tiltakoztak. Néhány hete viszont a CGT hozott ki a rendőri erőszakot kritizáló plakátot, amelynek visszafogott üzenete is – A rendőrségnek nem ütnie kell a polgárokat, hanem megvédenie őket! – nagy polémiát okozott. A rendőri túlkapásokról kialakult vitával párhuzamosan a Nuit Debout közös terein létrejöhettek azok a találkozások is, amelyek rendre elmaradnak a fehér középosztály és prekariátus, illetve a „bevándorlók fiai és lányai” között. Közös platformra kerültek sérelmeik, inspirációik – és az ezek által táplált reflexió és gyakorlat is. Ezeknek a találkozásoknak jelentőségét, ha hosszabb távon lehetségessé válna a hosszú évtizedek óta módszeresen megosztott francia lakosság különféle csoportjainak összefogása, szintén nem lehetne túlbecsülni.
Jövőkép
És akkor hogy is állunk most, három nappal az EB kezdete után? A sztrájkok továbbra is folytatódnak egyes szektorokban: nem dolgoztak pénteken a Stade de France-ot kiszolgáló vonatok dolgozói, majd egy hete olajfoltként terjed a fővárosból a köztisztasági cég alkalmazottjainak sztrájkja, de szombattól keddig sztrájkolnak a pilóták is, még kitartanak a vasutasok, de érezhetően lankad a lendület: lassan felveszik a munkát az energiaszolgáltatók, a dokkerek vagy az olajfinomítók dolgozói (Le Havre-ban szombaton végül a munkafelvételt szavazták meg 4 hét után). Sokan a saját szakmájukat érintő tervek ellen is küzdenek, miközben a munkatörvény visszavonását is kérik, és tisztában vannak vele, hogy az ő kezükben is van egy milliókat érintő ügy sorsa. Hétfőn kezdődik a tervezet szenátusi vitája, keddre pedig újabb országos akcióra hív 7 szakszervezet, ez lesz a 9. alkalom, amikor százezrek vonulhatnak fel.
A jobboldali többségű szenátus több ponton is visszanyúlhat a törvény első, még brutálisabb verziójához; így pl. már 14 éves kortól akár napi 10 órán át dolgozhatnának az ipari tanulók; a munkahét pedig megegyezés szerint lehetne 48 vagy 60 órás, különleges körülményekre hivatkozva. A kormány ezt a „radikalizációt” saját, szoftabb terveinek reklámjára fogja használni, és bizonyára próbálkozik majd az ellenállók, elsősorban a sztrájkolók leszalámizásával. Esetleg hozhat még engedményeket is, pl. visszaállítva a munkahelyi orvosi szolgáltatást, de egyelőre valószínűtlen, hogy a legvitatottabb kérdésekben visszakozzon. Ilyen a sokat emlegetett 2. cikkely, amely lehetővé tenné, hogy a vállalati alkuk fölülírják az ágazati szabályozásban garantált jogokat. Ez a változás döntően gyengítené a dolgozók pozícióit – ez a törvény lelke, a konfliktus egyik kulcskérdése. Jean-Claude Juncker nézőpontjából a francia munkatörvény épphogy megüti a minimumot, de ha a 2. cikkely megmarad, Párizs jó úton indul el!
10 évvel ezelőtt, a már említett „első munkaszerződést” bevezető törvényt ugyan elfogadta a Parlament, a diákság és a fiatalok kitartó tiltakozásai ellenére, de rövid időn belül a jobboldali kormány fel is függesztette. Egy váratlan fordulat tehát most sem zárható ki. Ami azonban bizonyosnak tűnik, az az, hogy az elmúlt 3 hónap eseményeinek fontos politikai és társadalmi következményei lesznek hosszú távon. Mint általában a történelmi pillanatok, a munkatörvény elleni küzdelem is maradandó nyomokat hagy majd az idő mintázatán.
A Lakott terület Facebook-oldalon igyekszünk követni a főbb franciaországi eseményeket.
