Kósa Lajos nemrégiben kifejtette, hogy nem ért egyet a feltétel nélküli alapjövedelem filozófiájával. Mint mondja, „az alap emberi természettel ellentétes, hogy ha semmifajta teljesítmény nem szükséges ahhoz, hogy én kapjak valamit.” Bármilyen meglepő, a kormánypárti politikus egy releváns kérdést vet föl: igazságos-e, ha úgy kapunk valamit a társadalomtól, hogy semmit nem adunk vissza cserébe? A Kósa válaszában tükröződő álláspont természetesen helytelen, de ez még korántsem jelenti, hogy az „alapjövedelem filozófiája” ne vetne fel fontos kérdéseket.
Először is tisztáznunk kell pár dolgot. Mit jelent az, hogy valakinek „a dolog filozófiájával” van baja? Az alapjövedelemmel kapcsolatos vitákban a felek általában sorra szokták venni annak kedvező és kedvezőtlen gazdasági és társadalmi következményeit. Kósának azonban nem gyakorlati, hanem elvi kifogásai vannak: azt gondolja, függetlenül a gazdasági és szociológiai hatásoktól, az alapjövedelem bevezetése valamilyen értelemben helytelen, igazságtalan. Miért?
Semmiért valamit?
Kósa érve – úgy tűnik – a következő: helytelen, ha valaki úgy kap valamit, hogy nem nyújt cserébe semmiféle „teljesítményt”. Mármost ez így általánosan biztos nem igaz: rengeteg dolgot kaphatunk a társadalomtól úgy, hogy nem nyújtunk ellenszolgáltatást. A közoktatás, a közegészségügy, de a közutak és közterek használata is mind olyan dolgok, amelyekért cserébe nem kell semmilyen „teljesítményt” felmutatnunk.[1] Kétlem, hogy Kósa – vagy a világon bárki – szeretne egy olyan társadalomban élni, ahol mindenért, de mindenért, amit kapunk a társadalomtól, meg kell dolgoznunk.[2]
Nos, rendben: néhány dolgot jogunk van úgy megkapni, hogy nem mutatunk fel cserébe teljesítményt. De vajon az alapjövedelem ilyen-e? Ez sok mindentől függ, de támaszkodjunk most a következő eszmefuttatásra: azokat a javakat, amelyeket a társadalom ellenszolgáltatás nélkül oszt szét, nem készen találja; ezt valaki munkája termeli meg. Feléjük elszámolással tartozunk: tudnunk kell igazolni, hogy miért úgy osztjuk szét az általuk megtermelt javak egy részét, ahogy.
A közoktatás és a közegészségügy esetében van ilyen igazolás: emberi és állampolgári kötelességünk, valamint jól felfogott érdekünk minden polgártársunk számára biztosítani az alapvető műveltséghez és az egészséghez való hozzáférést. Az alapjövedelem esetében nincs ilyen igazolás – fonódhat tovább a Kósa-féle gondolatmenet fonala.
Az alapjövedelemből ugyanis a dologtalanok is részesednének, akik a számukra juttatott javakat nem termékeny munkára, hanem önös vágyaik kielégítésére pocsékolják. Nekik – hálátlanságuk okán – nincs joguk igényt tartani a társadalom dolgos tagjai által termelt javakra; ezért mondja Kósa, hogy ők ugyan a közösség minden tagjának segítenek, „de cserébe azt is elvárják, hogy tegyen le valamit az asztalra.”
Itt jön még valami, amit tisztáznunk kell. Ma Magyarországon tömegek élnek embertelen körülmények között, nyomorban, kiszolgáltatottságban, szenvednek megkülönböztetéstől, erőszaktól, elzárva a termékeny munka, de még az emberhez méltó élet lehetőségétől is. Ha mármost ők nem mind jól szituált budapesti középosztálybeliként kezdték az életüket, akik elherdálván minden vagyonukat, önhibájukból jutottak ebbe a helyzetbe, akkor alighanem arról van szó, hogy igazságtalan társadalmi intézmények tartják őket nyomorban.
Egy leszakadó térségben cigánynak születni, három gyerekkel megözvegyülni, fogyatékkal élni nem bűn. Olyan társadalmi rendszereket fenntartani, amelyek ezeknek az embereknek nem adnak egyenlő esélyt a boldogulásra, és nem teremtik meg számukra a méltóságteljes élet lehetőségét, bűn. Egy olyan társadalom, amelynek e rendszerek szerves részei, inkább csak ne követelje tőlük, hogy „tegyenek le valamit az asztalra”, hanem erején felül igyekezzen kompenzálni az őket ért igazságtalanságot.
Jár-e a hatalmasok kegyenceinek?
Ez azonban – bár helyre rakja a Kósa-féle érv alapjául szolgáló kirekesztő gondolatot – még nem oldja meg a problémát. Ez az érv ugyanis csak azt igazolja, hogy a rászorulók (bárkik is legyenek ők) jogosan tartanak igényt az alapjövedelemre, azt nem, hogy mindenki jogosan tart rá igényt – márpedig a feltétel nélküli alapjövedelemhez erre van szükség. Vegyük például az önszántukból dologtalanokat: ők azok, akiknek ugyan volna lehetőségük visszaadni valamit a társadalomnak, de inkább úgy döntenek, hogy kihasználják a számukra előnyös társadalmi intézményeket – mint a hatalmasok kegyencei és mások.
Az ő részükre továbbra is igazságtalan volna alapjövedelmet juttatni: a fenti gondolatmenet tehát legfeljebb egy rendkívül széles körű újraelosztási rendszert alapozhatna meg (amely sokakat segélyez), a feltétel nélküli alapjövedelmet (amely mindenkinek juttat) nem. A Kósa-féle érvelés tehát fonák okokból ugyan, de mégsem semmitmondó. Mindez mármost meglehetősen nyakatekert elménckedésnek tűnik, ami ráadásul teljesen érdektelen is: mégis miért számítana, hogy az alapjövedelemből a politikusok és a felső tízezer kitartottjai is részesednének – nem az a fontos, hogy a szegények és kiszolgáltatottak problémáit megoldja?
Azért fontos, mert baloldaliként – úgy gondolom – a célunk, hogy mindig az igazságosság oldalán álljunk. Nem mindig egyértelmű azonban, hogy ez mikor történik meg. Ha egy érvmenet – legyen mégoly kitekert is – azt mutatja, hogy az alapjövedelem gondolata ellentétes az igazságosság követelményeivel, úgy ha erre nem tudunk válaszolni, szembe kerülünk elveinkkel.
Mégis miféle baloldali elvekkel állna szemben az alapjövedelem? Vegyük például a következőt: azt gondoljuk, hogy a társadalom egy olyan közös vállalkozás (kellene, hogy legyen), amelyben nem elszigetelt egyének törekednek önös céljaik elérése felé, hanem amelyben mind együtt veszünk részt – Bernie Sanders szavaival: „we’re all in this together” –, és épp ezért felelősséggel tartozunk egymás iránt. Ha az alapjövedelem mindenki számára javakat juttat, függetlenül attól, hogy e közös vállalkozáshoz miként járul hozzá, akkor nem épp ezt a felelősséget veszi semmibe? És mint ilyen, nem áll szemben baloldali alapelveinkkel ugyanúgy, mint Kósa jobboldali, „érdemelvű” világnézetével?
Elidegenedett társadalom
Az alapjövedelemmel kapcsolatos filozófiai problémák természetesen mélyebbre nyúlnak [3], ahogy a megoldások is. Az alapjövedelem híve állíthatja, hogy azt nem dolgos emberek munkájából, hanem közösen birtokolt javakból fedeznénk (van Parijs megoldása); hogy az alapjövedelem többet használ, mint árt, és mint ilyen, helyeslendő (az utilitarista válasz); hogy az állam nem pártolhatja a dolgos életmódot a dologtalannal szemben, ez ellentétes az állam semlegességének elvével (a liberális válasz); és így tovább. Ezek áttekintésére nem ez a megfelelő hely (részben ugyanakkor megtettem itt).
Itt inkább csak röviden vázolnám a saját megoldásomat: a kapitalista társadalmak már csak olyanok, hogy bennük az elidegenedés alakzatai utat nyitnak a kizsákmányolásnak és az igazságtalanságnak még a legprogresszívebb társadalmi intézmények esetében is, mint a szociális juttatások, a munkahelyi demokrácia és így tovább. Ez azonban nem maguknak a szóban forgó intézmények hibája, hanem azé a társadalomé, amely ezen intézmények keretét adja.
Az, hogy az önszántukból dologtalanok kihasználhatják az alapjövedelem intézményét, azért lehetséges, mert az elidegenedett társadalom intézményei és struktúrái utat engednek az ilyen fajta közösségi magaviseletnek. E struktúrák — mint a piac, a tőke stb. — megkövetelik tőlünk, hogy ha boldogulni akarunk, egymást tárgyként és eszközként kezeljük, saját érdekeink nevében kihasználjuk egymást. Ezt nem az alapjövedelem feladata megváltoztatni – mindannyiunk közös felelőssége, hogy egy olyan társadalmat építsünk, amelyben nem akarunk önző módon visszaélni a számunkra juttatott előnyökkel embertársaink kárára. Bizonyos értelemben ez a baloldal alapfeladata.
Kósa Lajos esete az alapjövedelem filozófiájával több szempontból is tanulságos. Rámutat arra, hogy csak azért, mert az ellenfél álláspontja vállalhatatlan, még nem lesz automatikusan igazunk. Nem csak azt kell végiggondolnunk, miben téved a másik, de saját alapelveinket is, és azt, hogy az alapjövedelem gondolatának következményei bizonyosan összhangban vannak-e alapvető erkölcsi meggyőződéseinkkel. Az alapjövedelem-vitában ugyanis elveink legalább annyira lényegesek, mint a gyakorlati érvek: ha az alapjövedelem igazságtalan, bevezetése helytelen, úgy lényegtelen, mennyire megvalósítható.
[1] Ha erre azt mondanád, hogy ezeket az adónkból fizetjük, így bizonyos értelemben igenis megdolgozunk értük, akkor vedd számításba a betegeket, gyerekeket, öregeket, fiatalokat, akik még sosem dolgoztak és akik talán sosem fognak, de akiknek ettől függetlenül joguk van hozzáférni ezekhez a dolgokhoz.
[2] Aki nem hiszi, vessen egy pillantást az USA-beli felsőoktatás és egészségügy állapotára.
[3] Az alapjövedelem-vitában járatos olvasónak alkalmasint nem kell bemutatni Philipe van Parijs 1995-ös alapművét, a Real Freedom for All-t. De azok, akik nem gondolják, hogy filozófiai problémákat egyetlen egy könyvvel le lehet tudni, és akikben éled a gyanú, hogy az utóbbi húsz évben talán mások is foglalkoztak a témával, azok esetleg ránézhetnek Gijs van Donselaar The Right to Exploit című művére, vagy Simon Birnbaum Basic Income Reconsidered: Social Justice, Liberalism, and the Demands of Equality-jára.
