Az elmúlt egy hetemet egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei középiskola tinédzsereivel töltöttem Székelyföldön, azon ezernyi kirándulások egyikén, amelyek Magyarországról indulva évente behálózzák Erdélyt és a Kárpát-medencét. Bejártuk Székelyföld néhány nevezetességét, aztán nélkülem tértek vissza Magyarországra, mert én még beiktattam egy kis megállót szüleimnél, a valamikori Monarchia keleti határától alig húsz kilométerre. És amikor visszamegyek Budapestre, érzékelni fogom, hogy ők egy más országban élnek, már csak a hétköznapi kapcsolattartás roaming-díjai miatt is.

Fotó: Komka Péter / MTI

Trianon a magyarokkal él, a magyarok tartják ugyanis életben. Trianon mint emlék, mint érzés és gondolat úgy marad fenn és öröklődik tovább, hogy cselekvéssé tesszük, „beleéljük” a világba. Elmesélt történetekkel, továbbadott érzelmekkel, megtanított iskolai tananyaggal, kirándulással, törvénnyel, verssel, stb. – egyszóval szöveggel és tettel, vagy ha úgy tetszik, szóval, cselekedettel és mulasztással.

Trianont ezért nem lehetne / kellene / szabadna kiírnunk annak az egymást személyesen nem ismerő embereknek a közösségéből, amelyet a magyar nemzetnek hívunk. Trianon egy olyan történelmi viszonyítási pont, amely nélkül ma a magyar identitás, az, hogy valaki magyarnak vallja magát, értelmezhetetlen lenne.

És amennyiben ez így van, úgy felelősséggel tartozunk Trianonért. És itt most nem a közel száz évvel ezelőtti békeszerződéssel és az azt megelőző eseményekkel, folyamatokkal kapcsolatos felelősségről beszélek, hanem arról, hogy hogyan éljük bele kortárs hétköznapi valóságunkba, társadalmi és politikai életünkbe. A Trianonért viselt felelősségünk ilyen értelemben ugyanis a magyar politikai közösségért és végső soron saját egyéni életeinkért viselt felelősséget jelenti.

És ezért tartozunk pár dologgal Trianonnak.

Azzal, hogy történetileg megértsük, hogyan is történt, mi is vezetett hozzá, és mit is vont maga után. Azzal, hogy levetkőztessük a rárakódott hülyeségektől, összeesküvés-elméletektől, vádaskodásoktól és hárításoktól.

Azzal, hogy megtaláljuk jogos helyét a közösségi emlékezetben. Hogy megtaláljuk azt a helyet, amely nem valahol indokolatlanul a háttérben van, tabuk és elhallgatások alá rejtve. De nem is egy olyan helyet, ahonnan beárnyékolhat mindent, kisgömböcként felfalhat minden egyebet, ami szintén a magyarság részét képezi.

Ma ennek az utóbbinak sokkal nagyobb a veszélye, mint az előbbinek, és emiatt ezzel kell többet foglalkoznunk, ami nyilván nem jelenti azt, hogy automatikusan a másik végletet részesítenénk előnyben.

Azért nagyobb a veszélye, mert ma nem látszik más társadalomképző erő Magyarországon, mint az „antidemokratikus nacionalizmus” (Bibóval élve), amely többek között a rosszul feldolgozott trianoni katasztrófára alapozva tölti be a társadalom vitáiban a válaszok helyét, és így megakadályozza nem csupán azt, hogy helyes válaszokat adjunk a felmerülő kérdésekre, hanem magának a kérdésfelvetésnek a lehetőségét is.

Tartozunk azzal Trianonnak, hogy nem helyezzük rá hosszú történelmünk és jelenkori bajaink minden terhét, mintha ez lenne az egyetlen pont a közös emlékezetünkben, amely politikai közösséggé kovácsol bennünket.

Tamás Gáspár Miklós valamikor fantomfájdalomhoz hasonlította a Trianonnal kapcsolatos emlékezetpolitikát, ám én ma azt gondolom, hogy inkább kezdett el amputálás utáni lábprotézisként működni, mintsem fantomfájdalomként. Trianon mint emlékezetpolitika ma egy protézis, amelyre sokan (a társadalom egy jelentős része és a politikai elit jobboldali fele) úgy tekintenek, mint gyógyírre, mely közösségi problémáinkat megoldja. Trianon, a vele kapcsolatos túlbeszéd és cselekedetek túlburjánzása ma közösségpótlékként működik egy egyre szolidaritáshiányosabb, egyre elszegényedőbb és egyre szétbomlóbb társadalomban. Trianon lett az a viszonyítási pont, amely egyszerre mindent megmagyaráz, minden bajt, minden fájdalmat, és mindent meg is old: pótolja a közösség és a szolidaritás hiányát.

Egy olyan pillanatban élünk, amelyben, ha valaki egyszerre akar a magyar politikai közösségről és az emberek nehézségeiről beszélni, akkor automatikusan Trianonról is kell beszélnie. Nem arról, hogy az igazságtalan állam, a szegényeket kisemmiző és a gazdagokat még gazdagabbá tevő gazdasági rend hogyan bomlasztja szét a társadalmi szolidaritást, hogyan termeli ki a gyűlölködés különböző formáit, hogyan fordítja egymás ellen a közösség különböző tagjait.

Ha ma magyarságról beszélünk, akkor Trianonról beszélünk, igazakról és árulókról, árvákról és csonkítókról, holott a magyarság kapcsán arról is beszélhetnénk, hogy a politikai közösség minden tagjának joga van a minőségi egészségügyi ellátáshoz és oktatáshoz, kijárna nekik a méltányos lakhatás és a boldogulás lehetősége. Hogy a közösség nem csak azt jelenti, hogy emlékműveket állítunk, románokat szidunk és elvárjuk a székelyföldiektől, hogy órák hosszat esőben állva, népviseletbe öltözve várjanak minket a vasútállomáson, hogy elénekelhessék nekünk a székely himnuszt. Hanem azt is, hogy felelősséget és szolidaritást vállalunk egymásért, az elesettektől nem irigyeljük a közösségi védőhálót, mondván, hogy minden elesett lusta és bűnöző cigány (ezzel kiírva őket a közösségből).

Mindez nyilván nem Trianon hibája, nem önmagától és nem önjogon vált egy ilyen protézissé. Viszont ha igazán érdekel a magyar politikai közösség sorsa, akkor felelősségünk enyhíteni Trianon terhein, hogy ne tőle, mint emlékezetpolitikától várjuk el a közösség és a szolidaritás pótlását. Mert ahogy anno a trianoni békeszerződés is megcsonkította, úgy a Trianon-kép túlburjánzása, a patológikus szintű trianonozás is csak csonkítani tudja a közösséget.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!