A Formáljuk a Jövőt csoport önkéntesei több mint másfél éve végeznek közösségszervező munkát a Heves megyei Gyöngyöspatán. Eleinte családok konyháján, mostanra pedig egy kétszobás, bérelt vályogházban végeznek foglalkozásokat felnőttekkel és gyerekekkel egyaránt. Önkéntes munkájuk révén próbálnak olyan feladatokat elvégezni, amelyekről a magyar állam teljesen lemondott: többek között gyerekek képességfejlesztésével foglalkoznak, amelyre a szegregált iskolákban már nem igazán nyílik lehetőség, de amely nélkül nincs lehetőség a szegénység és kirekesztettség újratermelődő spiráljából kiszabadulni. Mostanra azonban teljesen elfogyott a pénzük, és ők maguk is segítségre szorulnak. A Formáljuk a Jövőt önkénteseivel beszélgettünk.

A Formáljuk a Jövőt gyöngyöspatai gyerekekkel foglalkozik, meséljetek picit a tevékenységetekről és a csoportotokról!

Galicza Pál: Szeptemberben lesz két éve, amikor Hámori Évi és Pletser Ági elkezdett lejárni Gyöngyöspatára.  A fő programpontok azóta se változtak: először a  felnőttekkel kerámiázunk és csevegünk, aztán délután a gyerekeknek tartunk  egy játékos, vegyes foglalkozást, amibe sok minden belefér, kezdve kézműves foglalkozástól a  verstanuláson, színjátszáson át a meseolvasásig. Gyakran hívunk vendégeket is, kettős céllal: egyrészt, hogy a telepen élők találkozzanak olyan emberekkel, akikkel amúgy nem, másrészt, ugyanez fordítva, hogy a városi emberek is lássák, hogyan élnek emberek csak egy órányira Pesttől. Ez a Látogató Program.

Évi eredetileg keramikus, ő a csapatunk motorja, az ő lelkesedése indította el a programot. Ági elképesztően energikus és optimista és remekül szót ért a telepi emberekkel, egyszerre pszichológus, szociális munkás és marketingmenedzser.

Balogh Jani első pillanattól velünk van, versrajongó pénzügyes, aki hajlandó időt áldozni akár adminisztratív teendőkre, akár a gyerekekre, akik imádják.  Engem Évi keresett meg, akivel már korábban együtt dolgoztunk hasonló témákban. Én amúgy matematikával foglalkozom, szóval inkább (de nem csak) ilyen jellegű témákkal egészítem ki a foglalkozásokat.

Szerencsénkre újabb csapattagok érkeztek az elmúlt hónapokban. Nemrég csatlakozott Besenyei Anna, aki nyelvtanárként sok olyan pedagógiai módszert hoz, amivel kiegészíti a fejlesztő munkánkat. Borsi Éva első pillanattól olyan kapcsolatban van a gyerekekkel, mintha mindig is ott lett volna. Sós Kata és Nagy Eszter fantasztikusak a gyakorlati dolgokban, ha ők nem lennének, lehet, hogy ránk dőlne a házikó. Atyimov Kitti egyetemista még, ezért kevés ideje van, de elindított a gyerekekkel egy újságot, amit ők fognak szerkeszteni. Rákosi Éva fejlesztő pedagógus, egyéni fejlesztést tart.

Mivel oly kevés inger éri ezeket a gyerekeket, szinte bármit csinálunk együtt, az fejlesztés, és emellett a gyerekek imádják. Meglepő látni, hogy mennyire lelkesek még olyan „iskolaszagú” feladatok iránt is, mint a verstanulás vagy akár a matekfeladatok. És ezek azok a gyerekek, akiket a közhiedelem szerint nem lehet tanítani. Azt is hozzá kell tenni, hogy bár keveset tudnak, szociálisan nagyon jól fejlettek, barátságosak és könnyű szót érteni velük.  Szóval, amit mi csinálunk, abban nincsen semmi bonyolult; ami nehéz: időt szánni, szervezni, pénzt koldulni…

Az alapelvünk az, hogy mi közösséget akarunk építeni, és meg akarjuk tanítani a telepen élőknek, hogy az nem a világ rendje, hogy ők nyomorban, kitaszítva élnek – ezen változtatni lehet és kell is.

Persze érzékeljük, hogy ez a megközelítés ellentmondásos, hiszen mi odamegyünk segíteni, azzal a szándékkal, hogy nélkülünk is tudjanak segíteni magukon. Miközben ez az ellentmondás valódi, és gyakran bele is ütközünk, mégis úgy érzem, ez az alapelv helyes. Az is segítség, és rövid távon kétségtelenül látványosabb, ha kifizetjük a gyógyszert vagy ruhát viszünk, pláne, hogy ők is ezt várják tőlünk. De ha (csak) ezt csináljuk, akkor valódi változás nem lesz. Évinek az az álma – ami egyelőre csak álom -, hogy hosszútávon egy társadalmi vállalkozás fogja eltartani a programunkat, és egy idő után fokozatosan a helyiek kezébe adjuk az irányítását.

A gyerekek mellett a gyöngyöspatai felnőtteket is megpróbáljátok bevonni?

Maczné Pletser Ágnes: Igen, fontos, hogy a felnőttekkel is kapcsolatot építsünk. A gyerekek fejlesztése is könnyebb, ha a szülőkkel jó kapcsolat alakul ki. Nekik szól a kerámia foglalkozás, ami tökéletes módja annak, hogy megismerjük egymást. És persze az a fajta segítségnyújtás is van, amit én csak információátadásnak hívok, például, hogyan kell gyógyszer-támogatást igényelni, mit kell mondani a munkaügyi központban, ha tanfolyamra akarnak menni, vagy mit is kell csinálni azzal a csekkel, amit a rendőr adott, azért mert nem a járdán közlekedtek (ott, ahol egyébként szinte nincs is közlekedésre alkalmas járda). Sok szó esik hétköznapi dolgokról is: ki mit főzött vagy hogyan kell bodzaszörpöt készíteni. A lényeg, hogy együtt vagyunk, beszélgetünk, nagyon sokat tanulunk egymástól.

Mit jelent a helyi gyerekek számára a munkátok?

Borsi Éva: Ha a gyerekeket kérdeznénk az ott folyó munkáról, biztos különbözőképp fogalmazná meg mindegyikük, hogy mit csinálunk csütörtökönként és vasárnaponként. Játszunk, kézműveskedünk, „tanulunk”… miközben fejlődnek,  és „előítéletmentes” közegben másfajta közösségi élményt adnak és kapnak. És nemcsak ők, mi is!

Nem csupán azoknak a gyerekeknek és felnőtteknek fontosak a civil önkéntesek  „baráti látogatásai”, akikkel foglalkozunk immár másfél éve heti rendszerességgel,  hanem egyfajta üzenet ez a munka a többségi társadalomnak: lehet kirekesztés és gyűlölet nélkül, „csak úgy” együtt lenni és élni a cigány közösséggel – még egy olyan településen is, sőt ott a leginkább, ahol már évtizedes hagyománya van a felülről, mesterségesen gerjesztett rasszizmusnak, amit a helyi cigány gyerekek pontosan éreznek, megélnek és szenvednek nap mint nap.

Miért fontos, hogy civilek dolgozzanak az ilyen hátrányos helyzetű településeken?

Hámori Éva: Először is azért, mert más nem teszi. Már eleget vártunk, hogy majd az állam megoldja. A romatelepre most kell segítség! Nagyon fontos, hogy a társadalom többségi része felismerje, hogy tűrhetetlen a helyzet és tegyen ellene. A romatelep olyan, mintha fallal lenne körülvéve, semmilyen kitörési lehetősége nincs innen egy gyereknek külső beavatkozás nélkül. Aki ide születik, minden szempontból nélkülözésben és jogfosztottan él.

Másrészt pedig először azoknak kell fellépni a megkülönböztetés ellen, akik előnyösebb helyzetben vannak. Vagyis ha látjuk, hogy valami igazságtalanul lett elosztva, akkor is fel kell emelnünk a hangunkat, ha épp mi vagyunk kiváltságos helyzetben. Sőt akkor kell igazán. A romatelepeken az érdekérvényesítéshez sincsenek eszközök, ezért azoknak, akik szerencsésebb helyre születtek, az a dolguk, hogy erősítsék őket ebben is, és kiálljanak mellettük. Fontos, hogy végre aktívak legyünk, és ne hagyjuk, hogy megosszanak bennünket, például bőrszín alapján.

Hogyan viszonyul hozzátok az önkormányzat? 

Hámori Éva: Az önkormányzattal a program elején, kb. másfél évvel ezelőtt felvettük a kapcsolatot, szerettünk volna egy termet kapni vagy bérelni a munkánkhoz. Nem tudtak segíteni. Talán a későbbiekben lehet majd együttműködés, ez nem rajtunk múlik.

Kiktől tanultok a munkátok során? Kapcsolatban álltok más hasonló profilú szervezetekkel is?

Balogh János: A csoportból többen dolgoztak más telepeken, más szervezeteknél is. Sok tapasztalat összeadódik. Igyekszünk követni mások munkáját, olvasni hasonló programokról. A saját hibáinkból, sikereinkből és tapasztalatainkból tanulunk azonban a legtöbbet, mindig történik valami, amiből sok minden megvilágosodik. Olyan helyzetek alakulnak ki, amik újak, amiket egy főiskolán sem tanítanak meg kezelni. Szóval folyamatosan fejlődünk. Természetesen részt veszünk rendezvényeken, szívesen találkozunk a többiekkel. Örülnénk annak, ha a hasonló civil kezdeményezéseknek szervezett tanulmányutakon volna módja betekinteni egymás munkájába, beszélgetni a tapasztalatokról.

Mire vagytok a legbüszkébbek a munkátokban?

Galicza Pál: Nem tudom, hogy a büszkeség-e a helyes szó itt, inkább azt mondanám, hogy folyamatosan  érezzük, hogy van értelme annak, amit csinálunk: a legközvetlenebb visszajelzés a gyerekek öröme és fejlődése. Egyrészt nagyon élvezik a foglalkozásokat, vannak olyan gyerekeink, akik több mint másfél év alatt soha nem hiányoztak. Másrészt, ennyi idő elteltével azt is látjuk, hogy a gyerekek valóban  fejlődnek. Van olyan kislány, aki öt percig sem tudott ülni és figyelni, nem tudta megfogni az ollót, most fél órát is foglalkozik, például, egy mesével, és rövid fára mászás után jöhet a következő játék. Egy másik példa, hogy sokan, akik képtelenek voltak bármilyen társasjátékra, most értik és betartják a szabályokat, és élvezik a játszmát. Ezek apró, ám komoly sikerek.

Büszkeség az is, hogy a gyöngyöspatai roma közösség egy része mára a barátunk. Fontos kihangsúlyozni, hogy nem paternalista odahajolásról van szó, hanem egymás mellé rendelt viszonyok között folyik a munka, úgy,  ahogy az ember a barátaival van együtt, de ezen sokat kellett dolgoznunk és meg kell is.

Komoly változást csak úgy fogunk elérni, ha együtt gondolkodunk és lépünk. Nem megy gyorsan, ez egy hosszú folyamat, ezért értékelünk minden apró sikert, amiket napról-napra átélünk.

Nagy Eszter: És persze az is fontos eredmény, hogy a nagyrészt ellenséges környékbeli „magyarok” közül van, aki már kezd közeledni, és kevésbé ferde szemmel nézni a roma gyerekekre. Lásd  a szomszéd nénit, aki eleinte állandóan csak veszekedett és fenyegetőzött (például amikor átrepült hozzá egy labda), aztán csak győzött a kíváncsisága, átjött, és azután már egész kedvesen kezdett beszélni a gyerekekkel. Szerintem a többségi társadalom integrálása és látóterük kinyitása ugyanolyan fontos feladat, mint a gyerekek fejlesztése.

Az utóbbi időszakban komoly anyagi nehézségekbe ütköztetek, és ezért a tevékenységeteket is fel kellett függesztenetek. Mi áll a nehézségek hátterében és ez hogyan érinti a helyieket?

Maczné Pletser Ágnes: Magánadományokból tartjuk fent magunkat, abból fedezzük a leutazás, terembérlet, uzsonna és egyéb dolgok költségeit. Az alapítványunkat több mint egy éve nem sikerül bejegyeztetni. Idegenhangzású név, erre hivatkozva utasították el, azóta megváltoztattuk a nevet, de továbbra is csak várunk. Így nagy kihívást jelent a fenntartás. Roma gyerekek számára főleg nehéz támogatást szerezni. Más célokkal ellentétben a romaintegráció Magyarországon nem szexi, reméljük, ez változni fog. Mikor anyagi gondok miatt le kellett állni, a helyi felnőttek nagyon megértőek voltak, nekik mindennapos az, hogy „nem jut rá pénz”. A gyerekeket viszont nehéz lenne megvigasztalni. De minden erőnkkel azon vagyunk, hogy folytathassuk a programot!

Az egyik kisfiú nagyon aranyos volt, elkezdett a Facebookon kampányolni nekünk, hogy aki tud, segítsen. Tette ezt úgy, hogy még soha nem is hallott a fundraisingről. Bizony hemzsegett a helyesírási hibától az a bizonyos mondat, de nekünk nagyon sokat jelentett és engem büszkeséggel töltött el az is, hogy kiállt azért, amit fontosnak tart és nem volt rest tenni is érte!

Hogyan látjátok a kiutat? Ha valaki segítene nektek, azt hogyan tehetné meg?

Sós Kata: Elsődleges fontosságú lenne a ház felújítása, ahol a tevékenységek zajlanak. Nagy szükségünk lenne a villamos vezeték felújításához értő szakemberre, a mostani vezeték rendszer már nagyon öreg, elhasznált, szinte veszélyes állapotban van, nem bírja már sokáig. Nagyon fontos lenne bevezetni a vizet is, hogy a legalapvetőbb higiéniát tudjuk biztosítani. Per pillanat se mosogatni, se kezet mosni nem tudunk a házban. Az átmeneti jellegű tisztasági vakolást és festést mi magunk oldottuk meg, és ami igazán fantasztikus, hogy a gyerekek hathatós segítségünkre vannak ebben is! Egy igazán lelkes közösség a miénk. Jó látni, hogy mennyire magukénak tekintik a gyerekek is a házat és mennyire szívesen és lelkesen kiveszik a részüket bármilyen olyan tevékenységből, ami a ház szépüléséhez hozzájárul, például a kertészkedésből, (létrehoztunk egy kis veteményest, ültettünk virágokat is), vakolás-festésből, takarításból.

Besenyei Anna: Sajnos nem látszik, hogy fentről érkezne segítség a romatelepek problémájára. A mi tevékenységünk ezért nagyon fontos. Sikeres csak akkor lehet a munkánk, ha sokan csatlakoznak hozzánk, és még többen megértik és támogatják a céljainkat.

A Segítségre minden téren nagy szükségünk van: pénz, amit működési költségekre, rezsire, eszközökre, ennivalóra fordítanánk. A ház, amiben dolgozunk sürgősen felújításra szorul, nincs vezetékes víz, nincs fűtés és egy udvari „pottyantós” vécét használunk. Az önkéntes munka is mindig kell: fejlesztő foglalkozások vezetése, fundraising. Az is támogatás, ha részt veszel a Látogató Programunkon!

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!