Egy kísértet járja be a világot – az alapjövedelem kísértete. Küzd ellene a régi világ számos hatalma: jobboldali és liberális politikusok, valamint offshore járadékaikból élő oligarchák. Legfőbb ideje, hogy a baloldal világosan állást foglaljon az alapjövedelemmel kapcsolatban, és a baloldalra jellemző bénultsággal szembe az alapjövedelem ügyét állítsa.

Kevés divatosabb téma van ma baloldali és liberális körökben, mint a progresszív politika helyzetén fanyalogni. E fanyalgások jó része, bár persze jogosnak tűnhet, érdemi elemzés és jövőkép hiányában általában a progresszív politikusok képességeinek becsmérlésében merülnek ki. E sorok szerzőjétől sem áll távol, hogy a létező baloldali eliten köszörülje nyelvét. Ám mégiscsak félrevezető valami olyasmit számon kérni, amiről vagy nem tudjuk micsoda, vagy rosszabb esetben idejétmúlt politikai képek alkalmazását jelentené. Tevékenykedjenek akár mozgalmak, akár pártok keretén belül, a progresszió szervezőinek nem a képességével, többségüknek még csak nem is az elkötelezettségével van baj. Társadalmi válságunk mély megértésének hiányában érthető, ha a mozgósító jövőkép is hiányzik, mely képes lenne a baloldal szétforgácsolt erői között a cselekvő szolidaritás hídjait megépíteni. Éppen ezért a legfontosabb feladat ma az elemzés és a jövőképalkotás, mely a hathatós mozgalomépítés és politikai cselekvés alapja.

Nemcsak Magyarországon van súlyos válságban a baloldal. Ha szétnézünk Európában, lesújtó képet látunk. A huszadik század legtekintélyesebb progresszív szervezetei, a német és francia szociáldemokrácia pártjai teljes zűrzavarban vannak. Politikai teljesítményük leginkább az erősödő jobboldali hegemóniához való alkalmazkodásban rejlik, amit mindennél jobban mutat a német SPD kisebbségi koalíciós partnerként tanúsított reálpolitikai magatartása. Eredmények időnként persze még ebből is kijönnek, az egységes minimálbér bevezetése fontos siker Németországban. Ám mindez aligha elég ahhoz, hogy a társadalom többségének képzeletét ezek az egykor hatalmas politikai szervezetek megragadják. Az angol baloldal pártja Jeremy Corbyn megválasztásával a gyökeres szervezeti megújulás rögös útjára lépett, ám kritikusa legalább annyi van belül, mint kívül. London visszaszerzése egy bevándorló buszsofőr gyerekéből lett jogvédő polgármester megválasztásával hatalmas teljesítmény, ám egyelőre nem tudni, hogy az ország többi részén mennyire lesz sikeres Corbyn mozgalma. A baloldal megújításának Európában egyedülállóan egyértelmű jeleit egyedül a spanyol Podemos és a görög Syriza mutatja/mutatta. Az amerikai baloldal helyzete az európaitól gyökeresen eltérő, itt Obama vezetésével a bevándorló kisebbségek és a városi kozmopoliták politikai tábora egyelőre győzedelmesnek tűnik, ám e sokszínű koalíció jellegéből fakadóan aligha lesz a gyökeres társadalmi változás hordozója.

Márpedig korunk problémái gyökeres társadalmi változásért kiáltanak. A tét nem kisebb, mint száz évvel ezelőtt. Ahogy a huszadik század első felének gazdasági világválsága megszülte a New Dealt és a jóléti államot, úgy most korunk nagy kérdése szintén az, hogy

megszületik-e a jövedelem-elosztásnak és a piac szabályozásának egy új intézményi megoldása.

Marxnak abban igaza volt, hogy a kapitalizmus története válságok története, mely válságok nemcsak a felhalmozott tőke egy részét pusztítják el, magukkal sodorva bankokat és termelőcégeket egyaránt, hanem felbecsülhetetlen emberi szenvedést is okoznak. A rendszerváltást követően a posztszocialista gazdasági válság hatására több mint 3 millió ember vesztette életét, többen, mint ahányan áldozatául estek Pol Pot diktatúrájának. A 2008-as válságot követő megszorítások következtében több mint tízezer ember lett öngyilkos Európában és az Egyesült Államokban, a súlyos depressziós esetek száma meghaladja a milliót, míg a görög megszorítások hatására 200 százalékkal nőtt a HIV-fertőzöttek száma. A válságok gyakorisága ráadásul növekszik. A második világháborút követő három évtizedhez képest a huszadik század végével a pénzügyi válságok száma több, mint hétszerezése emelkedett. Mindeközben óriásira duzzadtak a vagyoni egyenlőtlenségek világszerte, a gazdasági válságok hatására szinte minden országban nőtt a különbség a vagyonosok és a kiszolgáltatottak között.

Abban ugyanakkor nem volt igaza Marxnak, hogy a kapitalizmus képtelen lenne a munkásosztályt integrálni. Keynes és Polányi alighanem közelebb járt a helyzet megértéséhez, amikor azt mondta, hogy a piacgazdaság válságok sorozatát termeli ki, ám e válságokkal szemben a demokratikus politika képes védekezni, képes a szolidaritást és a piac szabályozását intézményesíteni. Így a marxi jóslat, mely szerint a társadalom két részre szakad – a világot saját képére formáló burzsoáziára és az elnyomorodó proletariátusra, mely idővel magához ragadja a hatalmat – tévesnek bizonyult. A kapitalizmus a huszadik század közepére képessé vált a rendszer veszteseit integrálni. Ez a megoldás ugyanakkor roppant ingatag és törékeny, ugyanis két egymástól teljesen eltérő logikájú rendszer összeillesztéséből fakad: a demokrácia egyenlőségelvűségét törekszik a kapitalizmus egyenlőtlenségeivel összebékíteni.

A demokratikus politika az újraelosztás és a piacszabályozás révén a kapitalizmus lényegébe mart bele, a piaci logika működését korlátozta.

A kapitalizmus nyertesei ezzel békét kaptak, elnyerték a munkásosztály türelmét, a munkásosztály pedig a középosztályba való bebocsáttatás ígéretét tett szert.

Az így létrejövő jóléti állam és keynesi piacszabályozás a szervezett osztálykonfliktusok kompromisszumának eredménye volt. Ahol a huszadik század első évtizedeiben ilyen osztálykompromisszumra nem került sor, ott a demokrácia és a kapitalizmus feszültséggel teli viszonya elsodorta a demokráciát. A fasizmus térnyerése a liberális kapitalizmus túlhajtásaira, a gazdasági válságra adott tekintélyelvű válasz volt, melyre ott és akkor volt fogékony a társadalom egy része, amennyiben nem volt érdemben elérhető szociáldemokrata alternatíva. A demokratikus piacgazdaság, ami nekünk, a rendszerváltás után felnőtt generációnak örök adottságnak tűnt, valójában egy roppant törékeny társadalmi kompromisszum eredménye, melynek összeomlásával az ipari civilizáció utat nyit a barbárságnak. Azok a tektonikus mozgások, melyek térdre kényszerítették az amerikai bankrendszert majd a teljes világgazdaságot, ma ugyanúgy fenyegetnek a demokrácia összeomlásával, ahogy száz évvel ezelőtt. Magyarország ebben az összefüggésben nem egy elszigetelt eset. A demokrácia a nyugati társadalmakban évtizedek óta egyre sekélyebb, csökken az intézményekbe vetett bizalom, aminek a politikai részvétel és főleg a baloldal pártjai látják kárát.

A jóléti állam alapjául szolgáló osztálykompromisszum megingott. Olyan kort élünk, amikor a lecsorgás gazdaságelmélete azt jelenti, hogy a rendszer nyerteseinek jövedelme offshore számlákra csorog, míg a kormányok pedig pénz hiányában bezárják a közszolgáltatásokat. Az offshore járadékaikból élő oligarchák ma már kevésbé érzik magukat fenyegetve szervezett társadalmi nyomástól, így jövedelmeiket veszélyérzet nélkül vonják ki a jóléti állam finanszírozásából. A tőke szabad globális áramlásának doktrínája erre minden lehetőséget meg is ad nekik. Nemzetközi szabályozó hatóságok hiányában a tőke szabad áramlása lehetőség a közösen megtermelt jövedelem szabad elrablására. Senki sem gondolja komolyan, hogy a Közgép jövedelme létezne az adózók befizetései nélkül. Senki sem gondolja komolyan, hogy az adófizetést előszeretettel bojkottáló Facebook profitja létezne állami egyetemeken képzett informatikusok munkája nélkül. A sor folytatható, de azt hiszem érthető a lényeg e nélkül is: a jóléti állam üzemeltetésére befizetett tőkeadó alapjául szolgáló tőkejövedelem legalább annyira függ a közösen fenntartott intézményeinktől, mint a vállalkozó leleményességétől. Ezt a hallgatólagos megállapodást mondják fel a tőke birtokosai éppen egyre kendőzetlenebb őszinteséggel.

De nem csak azért ingott meg a jóléti állam, mert megingott a mögöttes osztálykompromisszum és a tőke szabadon menekülhet az adózás elől. Azért is, mert a gazdaság szerkezete gyökeresen átalakult. Nincsenek már életre szóló munkahelyek, leáldozott a klasszikus ipari kapitalizmus és a klasszikus ipari munkásosztály kora. A szolgáltató szektorban csakúgy, mint a globális hálózatokban megszervezett termelésben sokkal nagyobb a munkaerő fluktuációja, mint korábban. Elsősorban nem is azért szűnik meg az életre szóló munkahelyek intézménye, mert a technológiai fejlődés hatására csökken a gazdaság munkaerő-igénye. Ezt akár hosszútávon ellentételezhetné a többlet fogyasztás kielégítésére létrejövő új munkahelyek száma. A mélyben azonban olyan szerkezeti átalakulások mentek végbe, melyek révén az új munkahelyek többsége bizonytalanabb, kiszámíthatatlanabb, mint a régiek többsége. A jóléti állam alapját pedig a társadalombiztosítás adta, az iparban dolgozó munkás és az ipari termelő közötti szerződés keretében. Ha nincsen stabil munkahely, ha nincs teljes foglalkoztatás, akkor nincs társadalombiztosítás sem. Ennek hiányában recseg-ropog a jóléti állam társadalmi talapzata, ami pedig a biztosítéka annak, hogy a demokrácia és a kapitalizmus kompromisszuma fennmaradjon.

Végül, fenntarthatatlannak bizonyult a jóléti állam alapjául szolgáló kompromisszum azért is, mert a felek egymás érdekeit az ipari növekedés jegyében fogadták el. A munkások kizsákmányolása így házon belül csökkenhetővé vált, ám

ez a növekedés a bolygó és végső soron a jövő nemzedékek egyre fokozódó kizsákmányolásával járt együtt.

Éppen ezért nem volt soha igazi esélye ökológiai értelemben a fejlett nyugat országain kívüli térségeknek arra, hogy átvegyék az ipari társadalom termelési és fogyasztási mintáit: az utóbbiak túlméretezett ökológiai lábnyomuk fenntartására a harmadik világ környezeti erőforrásainak túlhasználatával kaptak átmeneti lehetőséget. Ez a rendszer így azonban fenntarthatatlan. Fenntarthatatlan, mert igazságtalan a jövő nemzedékeivel szemben, akikre kezelhetetlen atomhulladékokat és egy kezelhetetlen éghajlatváltozást hagy örökül. És fenntarthatatlan, mert igazságtalan globálisan is, azokkal az országokkal szemben, akiknek esélyük sincs arra, hogy elérjék a „fejlett” ipari társadalmak ökológiai lábnyomát. A növekedésnek persze nem abban az értelemben van határa, hogy elfogynak az erőforrások. Ebben az értelemben a felvetésnek kevés értelme van, az igazi kérdés az, hogy mi növekedik, a napelemek vagy az olajtornyok száma. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az elmúlt évtizedek technológiai vívmányai ellenére sem sikerült csökkenteni, épp ellenkezőleg, a többletfogyasztás eredményeként csak növelni tudtuk ökológiai lábnyomunkat, akkor már sokkal aggasztóbbnak tűnnek ipari civilizációnk lehetőségei.

A 21. század elejére olyan változások mentek végbe a globális gazdaság szerkezetében, melyek alapvetően kezdték ki az intézményesített szolidaritás klasszikus eszközeit. Az elitek világszerte elszakadtak a társadalomtól, a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek soha nem látott szintet öltöttek. Bár az abszolút szegénység mértéke nem nőtt, a kiszolgáltatottság új formái jelentek meg, mely a középosztály jelentős részét is fenyegeti.     Az egyenlőtlenségek óriási mértéke, a kiszolgáltatottság és bizonytalanság mértéke a globalizáció korában magával sodorta a progresszív politika társadalmi bázisát. Ebben a helyzetben a két ágra bomlott jobboldal egyelőre triumfál Európában. Egyik ága, a liberális konzervatívok mindent megtesznek annak érdekében, hogy megvédjék a globalizált kapitalizmus fennálló intézményeit, biztosítsák a rendszer nyerteseinek privilégiumait. Míg korábban hajlandóak voltak kompromisszumra a jóléti állam finanszírozása érdekében, mára erre kevesebb a késztetésük, hiszen nincs kivel kompromisszumot kötni. A jobboldal másik ága a nacionalizmus irányát választotta, vezető erőit nem a globális kapitalizmus nyertesei adják, hanem a felső-középosztály azon tagjai, akiket frusztrál a globális játszmák és áramlások átláthatatlansága, és akik mindent megtennének annak érdekében, hogy a rendszerben kiharcolt törékeny privilégiumaikat megőrizzék. Ők a Donald Trump, a Nigel Farage vagy az Orbán-jelenség bázisa. Ők a globális mozgások turbulenciával szemben a nemzeti egység illúzióját állítanák, és mindenkiben ellenséget látnak, aki veszélyezteti ezt az egységet.

A kapitalizmus legnagyobb nyerteseivel ugyanis nemcsak az abszolút vesztesek, hanem a verseny ezüst- és bronzérmesei is szembekerülhetnek. Őket nem a többség problémáinak enyhítése érdekli, őket nem az foglalkoztatja, hogyan lehet a kiszolgáltatott többséget a rendszerbe beemelni. Őket az érdekli, hogyan szilárdíthatják meg saját másodhegedűsi elitpozíciójukat a globális kapitalizmus rendszerében. A magyar nemzeti burzsoázia tőkefelhalmozásának felpörgetésére hatalmat szerző Fidesz mindent megtesz annak érdekében, hogy a körülötte gyülekező, a globális kapitalizmusba igazi nyertesként integrálódni nem képes helyi kapitalisták és oligarchák számára biztosítsa a feléjük lejtő pályát.

A munka törvénykönyvének leépítése, a közbeszerzések átalakítása, a trafikok, a takarékszövetkezetek lenyúlása, a rendszerrel szembeni szervezkedés ellehetetlenítésének kísérlete ebben a globális gazdasági játszmában nyeri el valódi értelmét. S ebben a játszmában a kiszolgáltatott dolgozó középosztálynak és a prekariátusnak nem osztottak lapot. Ők csak arra kellenek, hogy a saját gyarapodását kiharcoló nemzeti burzsoázia számára legitimációt biztosítsanak. Ez a legitimáció ugyanakkor nem olyan legitimáció, mint amilyet a jóléti állam adott a kapitalizmusnak. A nemzeti kapitalizmusban a nemzeti burzsoázia a „nemzet ellenségei” elleni harc révén szerzi meg legitimációját. A kiszolgáltatottakat a még kiszolgáltatottabbak ellen hergeli, a kis lakásban élőket a lakás nélküliek ellen, a közepes jövedelműeket a kis jövedelműek ellen, a helyben küszködőket a globális menekültek ellen, és így tovább, ezzel biztosítva az elit számára a szabad rablás társadalmi bázisát. És ez magyarázza a jobboldal ezen ágának relatív sikereit azok között a munkások és szegények között, akik amúgy nem haszonélvezői a nemzeti burzsoázia rendszerének.

Ebből a sajátos helyzetből nézve persze úgy tűnhet, hogy bajaink teljesen helyi gyökerűek, hogy a főkolompos Orbán és a maffiaállam, a baloldali politikával pedig csak egyetlen baj van, hogy nem olvadt egy pártba. Ennél nagyobb félreértés ma nincs a magyar baloldali politikában. Orbán és társai, a nemzeti burzsoázia annak a színdarabnak a szereplői, melynek alapszerkezetét a globális kapitalizmus rendezi. Belső feszültségei, a helyi tőkések és a nemzetközi tőkések viszálykodása, a dolgozó középosztály kiszolgáltatottsága és a tartós munkanélküliek nyomora ennek a szerkezetnek a belső feszültségeiből fakadnak.

Hogy problémáink gyökerét a határainkon túlmutató gazdasági jelenségekben fedezzük fel, nem a végső kiábrándulásra és tétlenségre ad okot.

A történelmi előzmények felelevenítésével, a jóléti állam születésének elemzésével szemünk elé tárult, hogy a demokratikus politikának van esélye a piac megszelídítésére. Ám ha a baloldal saját történelmi helyzetét nem érti, ha ellenfelét a színdarab egyes, mégoly visszataszító szereplőiben, nem pedig a dráma rendezőjében fedezi fel, akkor nem lesz esélye politikai sikerre.

A progresszív politika számára ugyanakkor nincs visszatérés a huszadik század jóléti kompromisszumához.

Láttuk, hogy jelenleg ezt nem teszi lehetővé sem a tőke globális szabad áramlása, sem a gazdaság szerkezeti átalakulása és a csereszabatos rövidtávú munkahelyek felemelkedése, sem pedig a globális és a jövő generációkkal szembeni igazságtalanságok. Új utat kell tehát keresnie a progresszív mozgalomnak. Egy olyan utat, mely képes lehet újra szavatolni a demokrácia és a piacgazdaság összeegyeztethetőségét. Egy olyan utat, mely képes lehet újrateremteni az intézményes szolidaritás alapjait. Mely képes lehet a társadalom többsége számára elérhetővé tenni a rendszer gyümölcseit. Mely képes lehet olyan gazdaságszerkezeti változtatások támogatására, melynek hatására meghaladjuk az ipari civilizációt.

A progresszív mozgalom küldetése tehát ugyanúgy a demokrácia és a piac közötti feszültségből táplálkozik. Az egyenlőség és szabadság képviselői előtt ugyanakkor régióról régióra, országról országra eltérő formában jelentkezik e feszültség. Amerikában, a rendszer központjában a milliárdosok és kiszolgáltatottak küzdelme a bevándorlók második-harmadik generációjának elismerésért folytatott küzdelme közepette zajlik. Bernie Sandersnek éppen ezért van egyszerre lehetősége világosan megfogalmazni pártfinanszírozás és a rendszer elosztási konfliktusainak abszurditását és van nehéz dolga megnyerni az elismerésért küzdő társadalmi csoportokat. Magyarországon sem közvetlenül jelentkeznek a késő kapitalizmus feszültségei, nálunk a felemelkedő nemzeti burzsoázia és politikai szövetségesei most átmenetileg magukhoz ragadták hatalmat, hogy olyan fegyelmező államot építsenek ki, mely minden feltételét biztosítja, hogy a nemzetközi kapitalistákkal szemben saját tőkefelhalmozásukat biztosítsák. Ehhez a programhoz egyelőre sikerrel tudták a lecsúszástól rettegő dolgozó középosztály egy rétegét megtéveszteni.

A rendszer alapjegyei és az elviselhetetlen mértéket öltő kiszolgáltatottság és környezeti terhelés ugyanakkor a világgazdaság minden országában jelentkeznek. A progressziónak történelmi helyzetét megértve olyan jövőképre van szüksége, mely erre a kihívásra képes a helyi sajátosságokhoz és az univerzális problémákhoz egyaránt illeszkedő választ nyújtani.

Ilyen válasz az alapjövedelem.

 Az alapjövedelem nem egy utópia. Az alapjövedelem nem feltételezi a rendszer teljes megdöntését. Nem feltételezi sem az erőszakos forradalmat sem a rendszer szereplőinek kibékíthetetlen érdekellentétét. Az alapjövedelem egyszerre lehet lokális, nemzeti és európai szintű program, előmozdítva a baloldal nemzetközi együttműködését. Az alapjövedelem a realista idealisták stratégiája. Előnyéről számos helyen szóltak már felkészült és hozzáértő társadalomkutatók és aktivisták, illetve politikusok, magam is. Közgazdászok azt is kiszámolták, hogy van olyan alapjövedelem javaslat, mely Magyarországon is bevezethető. Ennek mintájára munkálta ki a Párbeszéd Magyarországért illetve a Megújuló Magyarországért Alapítvány a saját alapjövedelem javaslatát, aminek ma már a költségvetési vonzatai és a törvényi feltételei is ki vannak dolgozva.

Az alapjövedelmet számos helyen bevezették már kísérleti jelleggel. Gyakori ellenérv, hogy csak a „legfejlettebb” országok engedhetik meg maguknak, ezért különösen tanulságosak az alacsonyabb jövedelmű országoknak a tapasztalatai. Afrikában, egy namíbiai faluban került pilot projekt alapon bevezetésre az alapjövedelem, 2008 és 2009 között. Az eredmények szerint csökkent a szegénység, az élelmiszerfogyasztás javult, megnőtt a gazdasági tevékenység és az egy főre jutó jövedelem, jelentősen csökkent a bűnözés. Az indiai Self Employed Women’s Association (SEWA) az UNICEF támogatásával folytatott húsz vidéki városban pilot projektet, bíztató eredményeket értek el. 2012-ben pozitív eredményeket találtak, főleg az egészségügyre gyakorolt kedvező hatást az alapjövedelem, de a táplálkozás, lakhatás, illetve a gazdasági aktivitás szempontjából is elégedettek a kutatók. Ahol készpénzt utaltak a lakosoknak, ott lényegesen többet költöttek ételre, növekedett az iskolával kapcsolatos kiadások értéke (egyenruha, tandíj, cipő, könyv), illetve az iskolába járók száma, az iskolai teljesítmény is jelentősen javult a kontroll csoporthoz képest. De az alapjövedelem tesztüzeme vagy már zajlik, vagy előkészítés alatt áll számos nyugati országban is: Kanada Ontario állama idén kezdett el egy alapjövedelem programot, kísérleteznek a modellel Hollandiában, illetve zajlik az előkészítése Finnországban is. Svájc június 5-én népszavazáson dönt az alapjövedelem bevezetéséről.

Természetesen sokan támadják és fogják is támadni az alapjövedelmet. A probléma az lenne, ha nem tennék. A megvalósíthatósággal kapcsolatos technikai kérdések persze fontosak. Ám ennél még fontosabb, hogy ne hagyjuk magunkkal elhitetni, hogy az alapjövedelem csak egy mellékes részletkérdés. Az alapjövedelem ugyanis a társadalom többségének kiszolgáltatottság-élményére kínál megoldást, reményt és hitet. A legerősebb támadások az alapjövedelem szívét fogják érinteni, mely nem a pénzügyi részletkérdéseket, hanem az alapjövedelem univerzalizmusát érinti. Azok a jobboldali támadások a legveszélyesebbek, melyek az alapjövedelmet egy kisebbség ügyének állítanák be. A progresszió képviselői is hajlamosak maguk is arra, hogy a szegénységet maradék-elv alapján gondolják el.

A szegénység azonban nem odakint van, nem távol, nem a romantikus mások vannak bajban, nem a nagycsaládosok, a romák, a hajléktalanok, a falvak, meg a bevándorlók. Mi vagyunk bajban, mint társadalmi egész. A rendszer, a demokratikus piacgazdaság legitimációs válságával kell szembenéznünk. A teljes társadalom kiszolgáltatottságát kell észrevennünk. A magyar átlagbér a nyugati bérskála alsó tizedénél van. A magyarok kétharmada nem tud váratlan kiadásokkal mit kezdeni. A nettó minimálbér nem éri el a már nem számított létminimumot, csak az éhhaláltól való megmenekülésre elég. A nettó átlagos hazavitt fizetés az egész OECD-ben nálunk a második legalacsonyabb, versenyzünk az utolsó helyért Mexikóval. A nővérek, tanárok fizetése megalázó, de még a kezdő kutatók, egyetemi tanársegédek fizetése is nevetségesen alacsony, nettó 110.000 forint alatt volt ez év elejéig. A fiatalok munkanélkülisége kiugró, nekik a legnehezebb elkezdeni a pályát, konzervatív becsléssel minden ötödik fiatal munkanélküli Magyarországon. Nők tömegei nem tudják feloldani a gyerek- és a munkavállalás közötti konfliktust. A dolgozó középosztály, a dolgozó szegények, a pályakezdő fiatalok és a tartós munkanélküliek, a munkaerőpiacról kiszorított nők, azaz a társadalom erős többségének puszta léte a tét. Az alapjövedelem az ő fegyverük a kiszolgáltatottság ellen. Minden olyan politikai stratégia zsákutca, mely ezeket a problémákat nem egy gyökerűnek látja és láttatja, hiszen ezzel a kiszolgáltatottak tömegeit löki a jobboldal táborába.

Dühös és kiábrándult fiatalok, bizonytalan státuszú projektmunkások, dolgozó szegények és munkanélküliek tömegei várnak rendszerszintű választ a helyzetükre. A tét az, hogy van-e alternatívája az egyre terjedő tekintélyelvű illiberalizmusnak. Létezik progresszív válasz Európa és Magyarország szociális válságára. Ez a válasz új alapokra helyezi a demokratikus kapitalizmus intézményrendszerét. Ez a válasz a biztonság garanciája a kiszolgáltatottság ellen. Ez a válasz az alapjövedelem. Az alapjövedelem teremtheti meg a demokrácia és a piac közötti békét újra. Az alapjövedelem képviselői a leguniverzálisabb ügy képviselői. Az alapjövedelem a baloldal ajánlata a többség biztonságának garantálására. Progresszív megoldás hiányában a tekintélyelvű gyűlöletpolitika marad.

Alapjövedelem vagy barbárság: rajtunk múlik.

Scheiring Gábor
A Megújuló Magyarországért Alapítvány elnöke

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 238 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!