…mert, hogy végre a dühét is kiöntse, nincsenek elégséges szavaink, ő, K., tudja, sokan mondták már ezt, sőt mintha mindenki evvel a diákos követeléssel állt volna elő, annyira elhasználtnak látta a szavakat, de nem bánja, legyen ez csak annak a jele, hogy ő, K. sem jobb a Deákné vásznánál, új szók kellenének, melyek szerények, alázatosak, hódítók, királyok és szolgák, rongyosak, fönségesek, tényszerűek lehetnének, de nem szenvtelenek, ilyenek lennének az új szavak…

Esterházy Péter: Függő

A baloldali, a fennállót bíráló, azzal szembehelyezkedő politizálás pozíciójánál fogva arra kényszerül, hogy kinyilvánítsa, mit bírál és mivégre.

(Fotó: MTI / Sóki Tamás)

Baloldali gondolkodók újra meg újra rámutatnak, hogy a politikai fantáziánk csökevényes, de elfelejtenek rákérdezni, miből ered ez a csökevényesség. Úgy állítják be a dolgot, mintha a politikai fantázia hiánya valamiféle személyes mulasztásunk volna, s mintha a mulasztás, kellő akarással, pótolható lenne (szorítsd össze a fogad, képzelegj!), csak éppen minket, szegény, depresszív kelet-európaiakat a cinikus görcs és az eredendő szkepszis minduntalan visszarántana a földre – amiben az a romantikus hiedelmünk köszön vissza, miszerint a képzelet valamiféle ösztönös adottság, nem pedig napi szinten trenírozandó, fegyelmet és rákészülést is előfeltételező aktus.

Csak akkor érthetjük meg, miért fulladt tompa apátiába, cinizmusba és kétkedésbebe az elmúlt évek összes törekvése; miféle néma struktúra dominál minket, s hogy mit és kivel kellene tennünk ellene, ha megkíséreljük az egyszeri ügyektől elvonatkoztatva, absztrakt módon, fogalmilag elhelyezni önmagunkat.

Ehhez közös, hatékony, teherbíró, filozófiai, esztétikai, társadalomelméleti és történelmi fogalmakra van szükségünk, s az ezekből szerveződő szisztematikus kritikai elméletre.

A kapitalizmusellenes mozgalmak története – a párizsi kommüntől 1917-ig, 1968-tól az Occupy-ig – azt mutatja, hogy a politikai ellenállásnak még a minimuma is elképzelhetetlen kritikai elmélet nélkül. Ha nem áll rendelkezésünkre olyan keretrendszer, amely fogalmilag megragadhatóvá tenné az empirikus példákon való bosszankodásunkat, amely tehát elméleti problémává emelné a konkrét ügyeket, pusztán származtatott példázatokká azt, ami jelenleg a figyelmünk homlokterében van, a jövőnk elgondolása végett működtetett politikai fantáziánk újra meg újra le fog blokkolni.

Elmélet nélkül akció sincs,

nemcsak azért, mert minden akció előfeltétele a probléma precíz kijelölése, hanem azért sem, mert elméleti megalapozás nélkül nem világos, miben is áll egy-egy politikai esemény, hogyan szerveződik egy-egy kollektív politikai szubjektum és hogyan képződik a politikai cselekvő/cselekvés, egyáltalán, mit jelent az, hogy változás.

***

A társadalmi kontroll legprimitívebb, éppen ezért leghatékonyabb formája a nyilvánosságnak nevezett tér dominálása. Ezt a klasszikus marxizmus ideológiának nevezi (Althusser: ideológia fiktív viszony a valós dolgokhoz). Ideológia az, ami valamiképp láttatja, közvetíti az önmaga által képzeletbelivé tett dolgokat, anélkül, hogy önmagát mint közvetítőt láthatóvá tenné; elfedi a mediátort, úgy tesz, mintha a dolgokat a maguk közvetlenségében mutatná, úgy, ahogy azok vannak.

Minden ideológiakritika feladata,

hogy rávilágítson a dolgok állása és az ideológia által reprezentált álvalóság közötti különbségre. Nincs eleve adva semmiféle ideológiamentes diszkurzív tér, és sosem világos, hogyan lehetne szembeállni a fennálló, már mindig is a hatalom dominálta ideológiával, reprezentációs mezővel vagy diskurzus-térrel (azokkal az állításokkal, kimondatlan előfeltevésekkel, a kimondható és a ki nem mondható szabályaival, amelyek az ideológia sajátjai). A szembehelyezkedés igyekvést igényel; valóban, képzeletet. De a képzelet, akárcsak a kritikai vagy problématudat, béna, ha nincsenek fogalmai, amiknek a mentén működhetne, s ha nem vagyunk képesek nyűgjeink szisztematikus absztrahálására. (Ilyen az ideológia fogalma is – nélküle azt kellene gondolnunk, hogy a hatalmasok gátlástalan, kóros hazudozók.)

Az ideológia-kritika is csak egy közvetítés-típus, egy diskurzusrend a többi között. A különössége abban áll, hogy a meglévő valóságábrázolások, reprezentációk hamisságára mutat rá (tehát a reprezentációt reprezentálva, az ábrázolást ábrázolva fejt ki bírálatot), és, lévén önkritikus beszédmód, nem feltételezi, hogy ő megmutathatná, miképpen állnak a dolgok valójában. Az az ideológiakritika, ami azt állítja magáról, hogy az igazság birtokában van, dogmatikus, és csak újratermeli a fikciókat. A bírálat olyan beszédmódjára van szükségünk, amely tisztában van azzal, hogy nem több, mint a közös, mozgalmi cselekvés előfeltétele: a felháborodást mederbe terelő, az ellenállás új formáira ihlető keret és lehetőség.

A modern politika korában a sajtó a közösséget érintő problémák fogalmi megrajzolásának, a politikum tematizálásának az elsődleges médiuma, terepe. Ha a kritikus sajtó kizárólag a Fideszen belül zajló hatalmi harcokkal, a fideszes politikusok galádságaival, az ellenzéki politikusok szánalmas próbálkozásaival (és ít.) foglalkozik, tehát ha a kritika spektrumát kormánykritikára szűkíti, és mást se tesz, mint cinikusan gúnyolódik vagy, jobb esetben, indokolt felháborodásának ad hangot, az olvasók saját problémáik megértési lehetőségét rendkívül alacsony elvontsági, absztrakciós szintre szorítja.

Az ügy- vagy hírcentrikus bírálat eleve lemond arról, hogy tényleges ideológiakritikát gyakoroljon. Ha a címlapok azt sugallják, hogy a fideszes politikusok vagyonosodása a leglényegesebb éppen zajló galádság, ezen a szamárságon fogunk hőzöngeni, hogy aztán oda lyukadjunk ki, hogy dehát ezek ellen nem lehet tenni semmit. Egy-egy ilyen ügy – és a Fidesz havonta tesz lokálisan nem kevésbé felháborító lépéseket – csak akkor válhat tényleges, fogalmilag megragadott problémává, ha megteremtjük az elméleti keretét; ha az empirikus, egy-egy figura arcához kötődő egyedi esetet absztraháljuk, vagyis ha filozófiai-kritikai fogalmakat teremtünk annak érdekében, hogy jobban megértsük az adott kérdést, és cselekedni is képesek legyünk ellene. Ezáltal pedig megkíséreljük egészében megragadni azt a globális szerkezetet, struktúrát, amin belül a panamázás éppúgy megjelenik, mint az idegengyűlölet, a korrupció, az intenzív paranoia és agresszió, a rasszizmusok és a fóbiák.

Képesnek kell lennünk felismerni, miféle jelrezsim nyilvánítja meg magát ezekben a változatos formákban (jelrezsim alatt azokat az ábrázolási szabályszerűségeket, mintákat értjük, amelyek a tapasztalati eseteket az ideológia állításaihoz igazítják, például a szegénységet az egyén felelősségeként, gyengeségeként írják le, nem pedig adott gazdasági-politikai berendezkedés termékeként), s a jelrezsim bírálatát kell célként kitűznünk, nem pusztán a lejáratódott figurák leváltását.

Hogy szisztematikus kritikai elmélet nélkül a politikai fantázia üres, világosan látszik az olyan, görcsös kétkedéssel igazán nem vádolható, bizonyos pillanatokban már-már felszikrázó mozgalmakon, mint a különös véget ért Milla, a balsikerű Együtt, a hamvába holt diákmozgalom, az egyszeri netadó-tüntetés, vagy a most zajló, talán nekirugaszkodó, de a passzivitásba visszahullás szélén egyensúlyozó tanármozgalom. A mozgalmak mindegyike előfeltételezte, hogy a Fidesszel kell feleselni, hogy a Fidesz mamelukjait kell tárgyalóasztalhoz kényszeríteni, hogy – végeredményben – a Fidesz a probléma, s hogy a probléma megoldása elképzelhetetlen a Fidesz nélkül. Ez az előítélet – ti. hogy a Fidesz a probléma – kényszerít minket immár évek óta arra, hogy a Fidesz nyomorúságos hatalomgyakorlási technikáinak a teoretikus megragadásával babráljunk ahelyett, hogy tágasabb fogalmi keretben körvonalaznánk a szituációnkat.

Minden említett mozgalom számára elgondolhatatlan volt, hogy nem személyekkel áll szemben, hanem egy elvont, néma, az etikánkat, az életvitelünket, a vágyainkat és a fantáziánkat alakító, preformáló struktúrával, ami országhatárokon átnyúló reprezentációs logikaként, a későkapitalizmus logikájaként fejt ki globális és lokális, mikro- és makrokontrollt. A mozgalmaink kudarca az absztrahálás és kritikai gondolkodás kudarcát jelezte. Hogy nem vagyunk képesek minden ideológiakritika alapmozzanatára: az elvont gondolkodásra.

***

Mint a kortárs francia filozófus, Alain Badiou írja, minden politikai esemény teremtő, költői aktus. Minden tulajdonképpeni esemény dinamizálja és felforgatja az eseménytől megérintett közösség reprezentációs vagy diszkurzív szokásait. Badiou paradigmatikus példája 1968 Párizsának az eseménye, a diákokat a munkásokkal egybefűző, ezáltal újszerű, kollektív szubjektumot teremtő eseménysorozat. Mint sokan rámutattak, ’68 elképzelhetetlen lett volna a francia felsőoktatásban résztvevők számának második világháború utáni, ugrásszerű megnövekedése nélkül. Hogy soha azelőtt nem tanult ennyi fiatal egyetemeken, nem azért bizonyult előnyösnek az eseménycsinálás szempontjából, mert a hatékony ellenálláshoz elengedhetetlen volna a diploma; nem is csak azért, mert létrejött egy huszonéves, semmi veszítenivalóval nem rendelkező, mert munkaviszonyban még nem álló, de önmagának már önállóságot követelő, fiatal felnőttekből álló réteg.

’68 nem pusztán egyetemfoglaló diákforradalom volt, hanem gyárfoglaló munkásforradalom is, több százezres tömegtüntetésekkel és a 20. század leghosszabb franciaországi sztrájkjával, az esemény különlegességét pedig éppen az adta, hogy a többnyire középosztálybeli származású fiatalok el bírták gondolni a munkásokkal való közösségvállalást – amihez, mint azóta számos példa mutatja, nem elegendő, hogy létezzen az egyetemista réteg. Mert nem evidencia, hogy a fiatalság nemes értelemben felelőtlen.

Ugyan a résztvevők az osztályideológiájuk alapján inkább az egymással való szembenállásra lettek volna predesztinálva (amint azt a mindig a megosztásra, az izolálásra, a számára ésszerűtlen összekapcsolódások leblokkolására játszó hatalom megkísérelte kihasználni), azért bírták elgondolni a saját, szociológiailag vegyes közösségüket, mert adva volt a számukra a korszak domináns, konzervatív-nacionalista ideológiájával való szembenállást fogalmilag megalapozó marxizmus, mint reprezentációs foglalat. A kritikai elméletük, a fogalmi készenlétük tette a számukra átélhetővé és birtokba vehetővé a barikádokból és embertömegekből szerveződő utcát mint absztrahált találkozóhelyet, mint – Foucault fogalmával – heterotópiát: az egyetemet a gyárral összekötő, költői jelmondatokkal teleírt utca kiemelkedett a hétköznapi közlekedés funkciótlan semlegességéből, és a kollektív összetartozás megélésének a helyszínévé vált.

Költői aktusok sorozata szükségeltetett ahhoz, hogy az utca többletjelentésre tegyen szert: visszaemlékezők beszámolnak arról a költői pillanatról, amikor az utcaköveket felszedő fiatalok szembesültek azzal, hogy a beton alatt homok van, s megalkották az esemény legkifejezőbb jelmondatát: sous les pavés, la plage! (Utcakő alatt föveny! – szerk.). Az esemény költői aktusa nem történhetett volna meg, ha a francia diszkurzív teret nem készíti elő a második világháború utáni európai filozófia legtermékenyebb harminc éve, a ’68 köré szerveződő, események sokaságát fogalmilag mindmáig ihlető, a marxista alapú, klasszikus mozgalmi politika lehetőségeit továbbgondoló posztstrukturalizmus.

Ameddig hatalom alatt a parlamentet domináló politikai kormányzóerőt értjük, a hatalomgyakorlás helyeként pedig kizárólag Magyarországot, szükségképp figyelmen kívül fogjuk hagyni helyzetünk lokális kontextusát – Európa perifériás állama a későkapitalizmusban –, valamint a helyzetünket domináló, a reprezentációs szokásainkat elsődlegesen megszabó globális jelrezsimet – a posztmodern utáni korszak kulturális logikáját a maga műalkotásaival, kommersz kultúrájával, vezérfogalmaival és kulcsfiguráival –, ezáltal pedig elmulasztjuk a történelem folyamába és globális összefüggésekbe helyezni a szituációnkat. Ami azt okozza majd, hogy alkalmatlanok maradunk arra, hogy a máshol, de hasonló célokkal zajló kulturális vagy politikai mozgalmakhoz csatlakozzunk, belőlük ihletődjünk, a velük való közösség elgondolását megkísérelve pedig tágasabb fogalmi térben gondoljuk el a helyzetünket, s új, akár országok között létrejövő heterotópiákra is az ellenállás szituációnkhoz illeszkedő, átélhető és birtokba vehető, számunkra (is) való helyszíneként tekintsünk.

Ez nem fog menni anélkül, hogy új fogalmakat csatlakoztatnánk a diszkurzív terünkbe; ez nem fog menni akkor, ha továbbra is a hétköznapi, anekdotázó fecsegés mentén kívánjuk tematizálni az ügyeinket; ez nem fog menni akkor, ha ragaszkodunk a figuratív fantáziához (ami mindig azt kérdezi, ki tette, kit kéne leváltani, kit kéne a helyére rakni, ki a felelős és így tovább).

Nem fókuszálhatunk kizárólag a hatalmasak tulajdonneveire.

Éppígy nem ismételgethetünk öt, nyolc, tíz évvel ezelőtti fétisszavakat vagy szlogeneket. Nem hihetjük, hogy a szembenállás politikamentes, „szakmai” alapokon hatékony lehet.

Ahogy a fantáziák, úgy a követelések sem a semmiből születnek.

A jelölők elkopnak, a jelentések kifakulnak, a szenvedélyes felháborodás elcsitul. A demokrácia, a szabadság, az emancipáció vagy a szolidaritás mesterjelölői is csak akkor hatékonyak, ha megteremtjük az ideológiakritika eljárásait, s azok nyomán új mozgalmakat, az osztályokon átívelő szolidaritás új foglalatait – Badiou kifejezésével: kollektív szubjektumokat – gondolunk el.

Olyan sorozat elkészítésére vállalkozunk, amelynek a célja egy kortárs, gyakorlati kritikai elmélet felvázolása.

Az érintendő témák elsősorban a politikai cselekvő, a szubjektum – vagyis az önmagunkról és egymásról való gondolkodás foglalata – körül cirkulálnak. A kortárs politikai cselekvés olyan lehetőségeit járják körül, amelyek 1. nem a hagyományos politikai reprezentánsokat (a pártokat) teszik meg a politizálás szereplőjének, hanem feltételezik, hogy minden egyes ember képes a konkrét, érvényes politikai cselekvésre; 2. vallják, hogy létrejöhetnek olyan, önszerveződő kollektívák vagy társadalmi gyakorlatok, amelyek egyenesen hatékonyabban alakítják át a szituációjukat, mint a politikai hatalommal bíró pártok.

Mivel a modern demokrácia kizárólag a pártokat tekinti legitim politikai cselekvőknek, nyilvánvaló, hogy már maga az előfeltételezés is – miszerint többet is tehet az egyén, mint hogy állampolgárként leszavaz egy-egy pártra – valamiféle morális vagy mentális ellenállásba ütközhet, hiszen ellenkezik a politikáról vallott előítéleteinkkel. A képzeletünket gátló előítéletek megrogyasztása a későkapitalizmusbeli ellenállás szabatos filozófiai artikulálásának a – meglehetősen bonyolult – feladatát irányozza elő. (Nem mintha bármikor a történelem folyamán magától értetődő lett volna, miként valósítható meg a hatalommal való szembehelyezkedés.) Ezért szükséges, hogy számba vegyük, milyen gondolatokat és fogalmakat dolgoztak ki az ellenállás gyakorlatainak megragadására az utóbbi néhány évtized legjelentősebb európai gondolkodói.

Olyan filozófiai gondolatmeneteket fogok bemutatni, amelyek 1. példamutatóak a kollektív szubjektumalkotás (a mozgalmi politika) szempontjából; 2. fényt vetnek az adott ideológiai logikán kívül helyezkedő politikai cselekvést akadályozó hatalmi eljárásokra, 3. körvonalazzák a kortárs társadalmakban működő ellenőrző hatalom működésmódját, a reprezentációs logika bújtatott represszióját (az ideológiai elnyomást) ; 4. a szituáció logikáján kívül szerveződő heterotópiákat írnak le; 5. megkísérlik megragadni a politikai értelemben felfogott változást.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 228 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!