Vessünk előbb futó tekintetet – eltérően a budapesti sajtó szokásaitól – a kelet-európai régió általános helyzetére, amelybe be kell illesztenünk mindazt, amit a mai Magyarországról tudunk.
A budapesti sajtó majdnem mindig a Nyugatra koncentrál, rá is csak nagyon szelektíven. Rengeteget írnak az amerikai elnökválasztásról, de arról, ami Brazíliában folyik, egy szó igazat nem olvasunk: arról, hogy a Dilma Rousseff elleni, bizonyítatlan állításokon alapuló vádeljárás milyen erőknek kedvez, egy szót se (vö. Glenn Greenwald, Andrew Fishman, David Miranda cikkével).
A „Nuit debout” mozgalomról Franciaországban: egy szó se. Még arról a bulvárhírről se, hogy a minden éjjel a köztereken folyó (elsősorban az antidemokratikus Munka törvénykönyve ellen [!] szerveződött) népi konzultációk (permanens tüntetések) fő színhelyéről durván elkergették a jobboldali értelmiség sztárját, Alain Finkielkraut médiafilozófust, ami hatalmas botrányt váltott ki.
A budapesti sajtóban Nyugatról csak a jobboldal látszik, s ha mégis muszáj valamiről beszámolni, mint Jeremy Corbyn esetében, akkor marad a savanyú csúfondároskodás, majd a teljes hallgatás. Az igaz, hogy majd mindenütt a jobboldal áll nyerésre, és az egész kontinens – sőt: az egész világ – épp jobbra fordul. De talán a vesztesekre is illenék pár mondatot vesztegetni. (Itt csak regisztráljuk a Sziriza, a Podemos és a portugál baloldali egységkormány csődjét.)
Romániában a korrupcióellenes kampány következtében de facto megszűnt a parlamenti rendszer (vö. írásommal). A Nemzeti Liberális Párt, a választások eddigi esélyese – addig neoliberális/autoritárius hivatalnokkormány van hivatalban – gyorsan fasizálódik, akárcsak az egész közélet. (De talán mégse nyer, és minden marad a régiben.) A (romániai) Szociáldemokrata Párt hipernacionalista zászlótörvényt ver át a funkciótlanná vált parlamenten (az előzményekről lásd korábbi írásomat – az itt ismertetett javaslatot fogadták el most). Koszovó az összeomlás határán: a zűrzavar teljes, a törvényhozásban a képviselők könnygázgránátokat dobálnak, amikor nem verekszenek. A menekültválság „európai megoldásában” kulcsszerepet játszó Macedónia már össze is omlott, „failed state”, akárcsak Líbia (vö. – polgárháború se kizárt).
A szélsőjobboldal kormányoz, mint Lengyelországban vagy Ukrajnában, (ez utóbbit lelkesen támogatja Pesten sok mindenki, pl. az ÉS, vö. az egyre élet- és önveszélyesebb Széky János április 22-ei cikkével), vagy erősödik és részt vesz a kormányzásban (Szlovákia). Az orosz-amerikai szembenállás a Baltikumban és Ukrajnában egyre élesebb, amit még tovább élezne a soviniszta lengyel kormány, ha rajta múlnék. A volt Szovjetunió egykori területén a „polgári demokrácia” minden maradék látszata megszűnt (Észtország atipikus kivételével), az autokratikus Putyin-rezsim a gazdasági nehézségek miatt egyre keményebb, egyre kiszámíthatatlanabbul rögtönöz. Az azeri-örmény konfliktus destabilizálja a Kaukázust, és önmagában is tragikus. A nacionalista szerb Haladó Párt egyedüli kormányzásra készül – választási kampányában (megszegve minden diplomáciai illemszabályt) személyesen vesz részt Szijjártó magyar külügyminiszter Aleksandar Vučić miniszterelnök társaságában –, miközben a Hágában fölmentett Šešelj csetnikvajdát, a népszerű háborús bűnöst tömegek ünneplik. (A szerbiai helyzetről lásd Bódis Gábor gyorselemzését a Magyar Narancs friss, április 21-ei számában. A horvát kultuszminiszternek meg tessék utánanézni. Montenegró szétmállásáról és NATO-tagságáról lásd itt.)
Az Európai Unió és a NATO nem a „demokráciát”, hanem a stabilitást támogatja, ezért bánik kesztyűs kézzel a visegrádi országokkal; a lengyel szélsőjobboldali kormányt se ítélték volna el, ha abszurd túlzásai nem okoznának Lengyelországban is közfölháborodást. Az Egyesült Államok ismeretes régi vonzalma a katonai diktatúrákhoz (a magunkfajta banánköztársaságokban) okozhat még zűrt errefelé is; az orosz állam pedig mindenfelé támogatja és finanszírozza a szélsőjobboldal szélsőjobboldalát is, újabban globális médiahálózatát globális bajkeverésre használja, egészen eredményesen – mert sok lyukat talál a nyugati öncenzúrán és képmutatáson.
A korrupció miatti – jogos – közundor (offshore-botrány, egyebek) is a destabilizálódást szolgálja; a hagyományos, nyugati szabású „liberális, demokratikus” államrendszerek és vezetési módszerek válságban vannak, hovatovább nem szolgálják többé a tőke érdekeit, és épp úgy ejteni fogja őket a nemzetközi nagytőke, amint ejtette őket már sokszor, sokkal keményebb politikák kedvéért.
Ez az a helyzet – amelyhez még hozzátehetnők az osztrák szélsőjobboldal szilárd első helyét a közvélemény-kutatásokban és a „szociáldemokrata” vezetésű osztrák nagykoalíció gyors jobbra tolódását – , amelyben meg kell ítélni a hazai új társadalmi mozgalmak kilátásait. Mindenütt a tekintélyelvű reakció tör előre, és az establishment „haladó” szegmentumai (lásd – „csöpp a tengerben” – a zuglói Fidesz-MSZP „puccsot”) mindenütt hátrálnak, paktálnak, árulásra készülnek, alkalmazkodnak az antidemokratikus és antiszociális trendhez.
Magyarországon csönd van.
A szerdai (2016. április 20-ai) tanársztrájkot a hatályos törvények értelmében – és történetileg példátlanul – zárt ajtók mögött tartották meg, s bár sokan sztrájkoltak, az akció nem lehetett látványos. Nagyon biztató, hogy elég nagy számban voltak szolidaritási gesztusok, öt perces munkabeszüntetések, munkalassítások. Hiába: ránézek a mai (csütörtöki) kezdőlapokra az internetes sajtóban, a tanársztrájk már eltűnt, bár annyiban szó van az iskolákról, hogy a kormány valaminő titokzatos okból meg akarja szüntetni a földrajzoktatást. Médiapolitikai szemszögből a tegnapi tiltakozás: kudarc, hiába volt – önmagában – jelentős. (Szemben a március 15-ei tüntetéssel és a múltkori polgári engedetlenséggel, amelynek volt „története”, s amelyet lehetett filmezni/fényképezni.) A polgári médiák ismét elsősorban gyermekmegőrzési, gyermektárolási problémaként „kezelték” az ügyet, s láthatólag a Klik és az oktatási államtitkárság – egyébként enyhe – fenyegetőzéseinek is volt hatásuk, ami nem vall nagy elszántságra.
(Időközben olvastam Diószegi-Horváth Nóra nagyszerű és lehangoló cikkét – , amelyből megtudtam, szégyenemre csak most, hogy milyen belső viszonyok uralkodnak a tanári szobákban. Hogy milyen csüggesztő az önhibájukon kívül elgyávult kollégák megaláztatása. Ez sajnos semmivel se jobb, mint az 1970-es évek. Csakugyan: mi a fenére volt jó a rendszerváltás, ha még arra se, hogy politikai diszkriminációra ne kelljen számítani. Ennek az orvossága csak a nyilvánosság. A pedagógus-szakszervezeteknek dokumentálniuk kellene minden visszaélést, publikálniuk kellene minden helyi apró zsarnok nevét – a megszégyenítés minden lázadás régi, jól bevált és jogos morális eszköze –, amire még a rendszerváltás előtt is képes és hajlandó volt a néhai TDDSZ, amelynek ezek a szervezetek a politikai utódai.)
A sztrájk céljainak kommunikációja is ellanyhult. A közvélemény nagy része nem tudja, hogy a tanárok nem fizetésemelést kérnek. Az oktatás céljait illető megfontolásokat a neoliberális közszellem mint a „versenyképességet” és a „rugalmasságot” (azaz a fehérgalléros munkapiaci szempontokat) előmozdító reformok sürgetését kezeli (kevesebb műveltség, több programozás). A demokratikus közoktatás kulturális és morális eszményei eltűnnek az „esemény”-centrikus fecsegésben, fölolvadnak az üzleties, trendi „modernség” sekélyes szorgalmazásában. (A legfontosabb, úgy látszik, a pályázatírási készség…)
Mivel a polgári engedetlenség – tehát a nyilvánosság – látványos és mozgósító eleme nem volt jelen (a szakszervezet engedelmeskedett a represszív, elnyomó Munka törvénykönyve korlátozó előírásainak), a társadalmi nyugtalanság megborzolta a fölszínt, majd elült: nem vert nagyobb hullámokat.
Galló Istvánné, a Pedagógusok Szakszervezetének elnöke azt nyilatkozta, hogy azért mentek bele ebbe a voltaképpen korlátozott sztrájkba – hiszen az iskolákat nem zárták be, a tanulók nem maradtak otthon, amivel szinte nullára csökkent a nyomásgyakorlási potenciál – , mert különben kifutottak volna az időből, és a májusi sztrájk hátrányosan érintette volna az érettségi vizsgákat. De hát pontosan ezt kellett volna tenni! Ha veszélybe kerül vagy elmarad az érettségi, az meggondolkoztatta volna a hatalmat, és tesztelte volna a szolidaritást – bár persze kérdés, hogy a gimnazisták és a szülők kitartottak volna-e a tanárok mellett. Ámde nem lehet mozgalmat szervezni úgy, ha az ember túlságosan nagy súlyt fektet a félelmekre és kétségekre.
„Ha volna pártunk” – ez félig tréfa, úgy értem: ha lenne összefogó, bármilyen laza baloldali mozgalom, akkor a különféle követelések, elsősorban az állami szektorban, mindenekelőtt a tömegközlekedésben, összeállhatnának olyan tendenciává, amely lefékezhetné az egyenlőtlenség, a szociális leépítés és a szegények elleni bürokratikus-rendőri terror politikáját, a keményedő antidemokratizmust és a fajüldöző gyakorlatokat.
De ilyen mozgalom, elsősorban a politikai képzelőerő korlátozottsága és ellaposodása miatt (belátom) nem lehetséges. Kíváncsi vagyok, ha sztrájkol majd esetleg a BKV és a MÁV, lesz-e iránta szolidaritás, vagy legalább együttérzés, vagy a tanármozgalom megmarad a nagyvárosi fiatal középosztály ügyének.
A köznyugalom – nagyjából – érintetlen, pedig a néma elégedetlenség terjed. A xenofóbia (mind a menekülthisztéria, mind az Európa-ellenesség), a cigányellenes rasszizmus, a nemi egyenlőség gyűlölete, az általános antiegalitarizmus (különösen az underclass iránti ingerült és paranoid megvetés) elég erős kohéziós tényezőnek bizonyul egyelőre. Ez biztosítja a jobboldal hegemóniáját, bár a jobboldalnak is vannak nehézségei (lásd a Jobbik válságát). A kapitalizmus ősrégi erkölcsi problémája – az önzés – redukálhatatlan: egyrészt szükség van rá a versenyhez meg a népi többség kialakulásának megelőzéséhez, másrészt viszont akadálya a „nemzeti egységnek”, a társadalom kohéziójának, amely nélkül a hatalom nem lehet szilárd. Minél inkább szítja a jobboldal az etnikai szenvedélyeket, minél energikusabban folytatja „az osztályharcot fölülről”, annál inkább erősödik, ugyanakkor akaratlanul is destabilizál, elbizonytalanít, megoszt. Ezért kell a politikai ellenfelet „idegennek”, „nemzetellenesnek” beállítani, hogy a jobboldal mint nemzetpótlék egységesnek tűnhessék föl.
Az a kérdés, mint a politikában majdnem mindig, hogy ki és mi van „belül” vagy „kívül”.
Szerencsénkre a magyarországi jobboldal ezt nem túl ügyesen írja körül. Különösebb kockázat nélkül engedhetett volna a tanármozgalomnak. A mozgalom számos javaslata csakugyan „szakmai” volt, hozzájárulhatott volna a jelenlegi intézményrendszer simább, hatékonyabb, konfliktusokat inkább kiküszöbölő működtetéséhez. A kormányzat antiszociális alapmeggyőződése azonban ezt aligha teszi lehetővé. Ez a kormányzat egyre konzervatívabb és elitistább (tehát épp hogy nem „populista”), ellenszenvvel nézi a mobilitást (lásd a tankötelezettség korhatárának leszállítását, a közismereti tárgyak tanításának megszüntetését a szakiskolákban), őrzi a szűk „nemzeti burzsoáziának” a válságtól fenyegetett kiváltságait, már nem szélesíteni, hanem csak megerősíteni kívánja a „nemzeti középosztályt”. Már a központi bürokrácia és a lojális szakértelmiség sincs biztonságban, mindenütt elbocsátások készülnek. Hogy mindezt lehet-e pusztán uszító-kirekesztő médiapropagandával pótolni? Nem biztos.
Miután Európa fő erői – kivéve Ferenc pápát és az ultrabaloldalt – a menekültek befogadása ellen fordultak (de a saját rossz lelkiismeretük miatt még mindig támadják Orbánt, aki elsőnek mondta ki, amit ma már minden európai kormány mond), a magyar kormány semmit se kockáztat (a nézeteltérések részletkérdésekre vonatkoznak). Az elégedetlenség egyes szektorokban föl-föllobban, aztán kihuny. Nincs olyan egységes értelmezési (világnézeti) keret, amely ezeket a mozgásokat összefoghatná – ezt nevezték valaha baloldalnak vagy szocializmusnak. Ugyanakkor az európai értelmiség (különösen a társadalomtudományokban) balra tart, míg a közvélemény jobbra. Nem a baloldali elmélet hiányzik (az virágzik, ha nem is mindenütt), hanem a baloldali gyakorlat. A baloldali politika.
Ezt pedig az Empire (mármint Hardt és Negri műve 2000-ben) által megálmodott „sokaság” (multitude) szórt spontaneitása, úgy látszik, nem tudja pótolni.
Kelet-Európa anélkül hullik szét, hogy meg tudna változni.
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 228 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
