Tavaly nyáron, az euróválság közepén, amikor úgy tűnt, hogy Görögországnak ki kell lépnie az eurózónából, és talán az EU-ból is, ha véget akart vetni az görög társadalmat örökös megszorításokra ítélő brüsszeli válságkezelésnek, egyetlen szólamot hallhattunk mindenhonnan: nem engedhetünk a görögöknek, mert az láncreakciót indíthat el, és más országok is elkezdhetik ledobni magukról a költségvetési egyensúly evangéliumát. Egy év sem telt el a Grexit veszélye óta, és egy másik kilépés, a Brexit árnyéka vetül az Unióra. De ezúttal igazán senki nem megy szembe a brit kormány kívánságaival, senki sem fél a beinduló láncreakcióktól, senki nem fél attól, hogy az európai (és különösen a kelet-európai) polgárok munkavállalói jogai, méltó megélhetésre való kilátásai tovább erodálódnak. Megmosolyogtatóan naiv kérdés következik: hogyan lehetséges ez?
(Fotó: APA/EPA/Olivier Hoslet)
A brit követelések esetében nem arról van szó, hogy az egyszerű állampolgároknak kevesebb megszorítást kellene elszenvedniük, hanem épp az ellenkezőjéről. Arról van szó, hogy hivatalosan is létrejön annak a lehetősége, hogy a tagállamok különbséget tegyenek első- és másodrangú uniós állampolgárok között, hogy megvonják tőlük a szociális jogokat, és rájuk mutogatva a névleg „értékesebb” állampolgárok torkán is még több „költségvetési kiigazítást” nyomjanak le, még tovább vágják az alapvető állami szolgáltatásokat. Úgy tűnik, a dolog nem szúrja az egyenlő polgárok Unióját vizionáló európai elit szemét.
Pedig a láncreakciót sem nehéz látnunk.
Miután Nagy-Britannia átverte az EU-n, hogy ezentúl korlátozhassa a más tagállamokból származó munkavállalóknak járó szociális juttatásokat, a munkavállalás révén igénybe vehető adókedvezményeket, lakhatási támogatást vagy épp családi pótlékot, megteremtette annak lehetőségét, hogy mások is hasonlóan járjanak el. Pár nappal a döntést szentesítő brüsszeli csúcs után Werner Faymann, az osztrák SZOCIÁLDEMOKRATA kancellár bejelentette, kormánya is csökkentené a külföldi munkavállalóknak folyósított családi pótlék összegét. Külügyminisztere úgy nyilatkozott „Ausztriának munkaerőre, nem pedig olyan emberekre van szüksége, akik csupán a legkedvezőbb szociális rendszert keresik”.
Lefordítjuk: dolgozzatok, gazdagítsátok az országot, de cserébe ne várjatok semmit. Hasonló utalásokat tett Angela Merkel német kancellár is.
A sor itt nem ér véget: egy friss közvélemény-kutatás szerint a hollandok többsége is szeretne egy, a brithez hasonló népszavazást tartani, és csak idő kérdése míg az ügyre rárepülnek a politikusok. Ne legyenek kételyeink, ők is a külföldi munkavállalókat fogják szopatni. Dánia már tavaly decemberben népszavazáson utasította el a további integrációt, a dán kormány pedig a brit követelések egyik leglelkesebb támogatójaként lépett fel az elmúlt hónapokban. És ezek mind megtörtént esetek, abba már bele se gondoljunk, mi lesz, ha az EU legerősebb országaiban, például Franciaországban tovább erősödik a bevándorlásellenes szélsőjobb. (Nem mintha a jelenleg hatalmon lévő szocialisták sokkal jobbak lennének.)
Ha eddig nem lett volna világos, a magyar munkavállalók jogaiért senki nem fakaszt könnyeket.
Tavaly nyáron a görög kormány arra kérte Brüsszelt és Berlint, hogy vessen véget a pusztán makrogazdasági mutatókra koncentráló, a költségvetési egyensúlyt bálványozó, a megszorításokat egyetlen csodafegyverként beállító politikának, mert egyrészt a valóság és közgazdászok hosszú sora bizonyítja annak elhibázottságát, és másrészt mert az átlagember vállára rakja annak a válságnak a terhét, amelyet nem ők, hanem elsősorban a felelőtlenül hitelező bankok okoztak.
Az uniós döntéshozók még egy népszavazással is hajlandók voltak szembemenni, hogy átverjék akaratukat, és ezt nem pusztán merő bigottságból, de jól felfogott érdekből is tették. Amikor láthattuk a számokat, hogy a Görögországnak adott hitelek hány százaléka vándorol vissza a központi államok bankjaiba, miközben a hitelek feltételeként szolgáló megszorításokat a polgárok viselték el, akkor élesen láthatóvá vált a jelenlegi Unióba kódolt működési elv. A Dél- és Kelet-Európa országait magába foglaló periféria fontos erőforrás a nemzetközi tőke számára, ahol olcsó munkaerőt lehet találni anélkül, hogy szigorú munkajogi előírásokat kellene betartani. Terület, ahol a nyugati befektetők olcsóbban tudnak profitot termelni, többszörösét hazahordva azoknak a pénzeknek, amelyek EU-s források formájában kerülnek ezekbe az országokba. Ha kell, munkaerőt lehet ezekről a területekről importálni, amely nemcsak olcsóbb, de a versenyhelyzet a hazai munkások béreit is lefelé tolja. És most már jóléti ellátást sem kell biztosítani nekik, hála David Cameronnak.
És ezen a ponton érthetővé válik, hogy a britek esetében miért nem riogatott senki a dominó-effektussal, ahogy anno a görögök esetében történt.
A külföldiekkel való riogatás színfalai mögött persze a hazai dolgozóktól is el lehetett venni mindent. Erre épp David Cameron konzervatív kormánya a kiváló példa, amely az elmúlt években a jóléti állam eddig soha nem látott leépítését hajtotta végre, emberek millióitól véve el a méltó megélhetés lehetőségét. Emellett, amit csak tudtak, privatizáltak, csökkentették a gazdagokra kiszabott adók mértékét, és törvénybe foglalták a kötelező jellegű költségvetési többletet. Melynek megvalósításáért értelemszerűen az átlagember viseli a terhet.
Az Európai Unió ma egy gigantikus perverz újraelosztási masina, ahol a szegényebb tagállamoktól elvesznek, hogy a gazdagabb tagállamoknak adják, és a szegényebb társadalmi rétegektől elvesznek, hogy a gazdagabb rétegeknek adják.
Ebben egy ideológiai konszenzus létezik mindenhol, függetlenül attól, hogy „szociáldemokraták” vagy konzervatívok vannak hatalmon, névleg „Európa-pártiak”, mint Franciaországban, Romániában, vagy euroszkeptikusok, mint Nagy-Britanniában és Magyarországon.
A görög követelések valóban veszélyeztették a megszorítás-párti európai konszenzust, a dominó-effektust ezért kellett mindenáron megakadályozni. A brit követelések azonban csak a már megszokott munkavállaló-ellenes receptet alkalmazzák a megváltozott körülményekre, a nyertesek és a kárvallók szerepében a szokásos játékosokkal: nincs itt semmi látnivaló.
A britek követeléseivel foglalkozó EU-csúcs után Orbán Viktor elégedetten úgy nyilatkozott, megvédték a magyar munkavállalókat, és garantálták, hogy nem jöhet létre hátrányos megkülönböztetés uniós polgárok között. Nem tudjuk, a miniszterelnök mely párhuzamos valóságról beszélt, ám annyi biztos, hogy megegyezés értelmében bármelyik tagország megvonhatja a szociális juttatásokat a magyar munkavállalóktól. Szóval annyi biztos, hogy Orbán Cameron támogatásával rúgott egyet a politikai unióba, de a magyar dolgozókat, na őket nem védte meg.
A Konszenzus kihívói jobbról és balról
Ha valami, akkor ez a felismerés hajtja az európai polgárokat akkor, amikor a szélsőjobboldali pártokra szavaznak. Azok ugyanis – és ebben a francia Marine LePen Nemzeti Frontja élen jár – egész retorikájukat a létbiztonság, az azokat szavatoló jóléti szolgáltatások visszaállítására építik. Megvédenék a dolgozókat, igaz, csak a saját nemzetük dolgozóit, a többieket ők is kisemmiznék. Amíg a főáram pártjai szintén kisemmiznék a külföldieket, de közben a hazaiakat is, nem lepődhetünk meg, hogy az emberek azokat választják, akik csak a külföldieket semmiznék ki, a hazaiakat nem.
Persze, mindez csak illúzió. A szélsőjobboldali retorika és a sovinizmus épp azt a fajta nemzetek fölötti szolidaritást lehetetleníti el, mely révén harcolni lehetne a dolgozók érdekeiért. Így igazából apró részeire töri szét a munkavállalók tömegét, és lényegében a tőke érdekeit szolgálja.
Február elején a görög válság egyik legjelentősebb alakja, Jánisz Varufákisz egy mozgalmat indított el, melynek célja az Unió átfogó demokratizálása. Varufákiszék feltételezése az, hogy egy átlátható és a polgárok által ellenőrzött EU kiszállhatna a perverz újraelosztást gyártó megszorítások és a bezárkózó nacionalizmusok spiráljából, egy igazságosságon, tényleges újraelosztáson és szolidaritáson alapuló projekt révén. Mozgalmat kétségtelenül nem felülről, egy berlini színházból kell/lehet szervezni, de ettől még tartalmi állításaik helyénvalóak lesznek, még ha stratégiájuk nem is kecsegtet túlzottan a siker reményével. Az alulról szerveződő, lokális ellenállások összekapcsolódása jelentené a valódi kiutat, de ilyen még a láthatáron sincs.
Az Európai Unió mindeközben nem fog széthullani, ahogy azzal sokan riogatnak, csak fejlődésének egy újabb fázisába lépett. Egy olyan fázisba, amelyben már megengedhető a tagállamok és polgárok közötti nyílt megkülönböztetés. Ahol már a periféria kitermelőmezőként való használatát bele lehet írni a hivatalos dokumentumokba, a többsebességű Unió alapokmányaiba, amelynek első példánya a britekkel kötött február közepi egyezmény. Az EU nem hull szét, mert gazdaságilag már régóta túlzottan integrálódott, túlzottan egymásra utalt, ma már sem a centrum, sem a periféria nem létezhet egymás nélkül. Ma már a nemzetgazdaságnak mint kifejezésnek nincs értelme, nincs jelentése. Ez (szinte) lehetetlenné teszi a széthullást, ám nem teszi lehetetlenné, sőt egyre nyíltabbá és intézményesebbé teszi a kizsákmányolást. Öröm az ürömben, hogy ha igazunk van, akkor a széthullást célzó szélsőjobbosok eleve kudarcra vannak ítélve, a kizsákmányolást még nyíltabbá tehetik, de az Uniót szét nem tudják verni. Így azonban annak gyökeres megreformálást egyszer majd valaki másnak csak el kell végeznie.
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 176 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
