„Nem vagyok feminista, de…” – hangzik a mentegetődzés megannyiszor; olyanok szájából, akik éppen szót készülnek emelni valami ellen – mint például a nők és férfiak közötti bérkülönbség vagy a nők elleni erőszak – amin a feministák, meg egyébként minden jóérzésű ember, fel szokott háborodni. Ehelyett én most úgy kezdem, hogy: Feminista vagyok, és… És először is fel vagyok háborodva, feministaként, hogy néhány napja, a szilveszteri utcai forgatagban nők tucatjai váltak szexuális támadás (és/vagy zsebtolvajlás, rablás) – áldozataivá Németország több nagyvárosában; a hírek szerint Kölnben, Stuttgartban és Hamburgban.
Itt kénytelen vagyok kitérőt tenni, és elmondani, hogy a feminizmus számomra olyan mozgalmat jelent, amely a társadalmi egyenlőtlenségek, az erőszak és az elnyomás különféle formái ellen küzd, és amely az elnyomás legősibb, máig élő formájának – illetve a ma tapasztalható elnyomásformák előképének – a nők elnyomását tartja. Továbbá, én az a fajta feminista vagyok, aki szerint a társadalmi jelenségek jobb megértését szolgálhatja a „gender-szemüveg” alkalmazása. Vagyis, a problémák vizsgálatának ne „gender-vakon” kezdjünk neki, hanem vegyük figyelembe, hogy a társadalmakban a nők és a férfiak eltérő szerepeket töltenek be, eltérő elvárásoknak kell megfelelniük – és hogy mindez kihathat olyan helyzetekre is, amelyek esetében nem tűnik első pillantásra fontosnak, hogy az egyes szereplők épp nők vagy épp férfiak.
Mindezt az említett németországi események, valamint egy kapcsolódó német publicisztika kapcsán fontos elmondanom, amelynek részleteit a Mandiner közölte magyarul, „Amikor kimarad a feminista felháborodás” címmel. A cikk szerzője, aki egyébként egyfajta „modern feminista”-ként határozza meg magát, azt veti a német közösségi médiában aktív (egyéb jelzővel nem illetett, de nyilván liberális) feminista aktivisták szemére, hogy miközben a hétköznapi szexizmus enyhébb formái mellett sosem mennek el szó nélkül, a szilveszterkor történtek kapcsán nem hallatják a hangjukat. Feltételezése szerint azért van ez így, mert a jelenlegi információk szerint a csoportosan garázdálkodó, zsebtolvajló, rabló és erőszakoskodó elkövetők „migráns hátterű” arab férfiak voltak, és ez a körülmény bizonyára kényelmetlenné teszi a (liberális, antirasszista) feministák számára az ügy feldolgozását.
Ezen a ponton kell újabb kitérőt tennem, kijelentve, hogy a „gender-vakság” mellett a „színvakság”-ot sem tartom feltétlenül célravezetőnek, ha összetett és érzékeny társadalmi problémák megközelítéséről van szó. Ha a hatóságokat kötik is olyan szabályok, amelyek értelmében a feltételezett elkövetők etnikai, faji hovatartozása nem közölhető, illetve csak olyan információk szolgáltathatóak ki a körözött személyekről, amelyek segítik a kézre kerítésüket, a médiának lehetnek eltérő szempontjai. A sajtóetikai kódexek az európai országokban azt az elvet vallják, hogy egy-egy eset szereplőinek etnikai vagy faji hovatartozása megemlíthető, amennyiben az segíti a közönséget „a történet jobb megértésében”. Ezt gondolja a német publicisztika szerzője is – és ezt gondolom én is. Méghozzá olyan feministaként gondolom így, aki szerint a feminizmus mit sem ér, ha nincs tekintettel a szexizmus mellett a társadalmi elnyomás és egyenlőtlenség más formáira is – kiemelten a rasszizmusra, illetve a faji-etnikai kisebbségek hátrányaira –, valamint arra, hogy az emberek életét több tényező – leggyakrabban a nem, a faj/etnicitás és a társadalmi osztályhoz tartozás – együttesen határozza meg.
Beszéljünk hát arról, hogy milyen folyamatok vezettek a szilveszterkor Kölnben, Stuttgartban és Hamburgban történt, felháborító, felkavaró és elítélendő bűncselekményekhez, ahol az elkövetők jelentős része (jelenlegi tudásunk szerint) „migráns hátterű” férfi volt, az áldozatok pedig (a híradások sejtetése szerint) „fehér/német” nők. Egy pillanatra se vonjuk kétségbe az elkövetők felelősségét, de vizsgáljuk meg, hogy rendészeti intézkedésekkel megelőzhetőek lettek volna-e a bűncselekmények, illetve azt, hogy a helyszínen tartózkodó rendőrök uralni tudták-e helyzetet. Ne legyünk színvakok, hanem tegyük mérlegre a vallási-etnikai kisebbségek társadalmi befogadását célzó társadalompolitika eredményeit és kudarcait. Gondoljunk bele, hogy a nők és férfiak társadalmi egyenlőségének elve alapján helyeselhető-e a kölni polgármester terve a nők számára megfogalmazott „utcai viselkedési szabályzat”-ról. És mindeközben ne feledkezzünk meg a történetben fontos szerepet játszó jelenség, a migráció különféle gender-aspektusairól, például a kiszolgáltatott helyzetű migráns és menekült nők ellen „fehér” férfiak által elkövetett erőszakról sem! Kövessük figyelemmel, hogy miként reagálnak a magyar hatóságok, illetve a kormányhoz közeli sajtó a New York Times magyarul is elérhető tartalmú riportjának állítására, amely szerint egy egyenruhás őr néhány hónappal ezelőtt Magyarországon eszméletlenre vert egy szír menekült nőt, aki visszautasította a szexuális közeledését – aggodalommal szemlélve, hogy a Magyarországot ért súlyos vádak elleni védekezés során elhangzó érvek tovább erősíthetik az erőszakot elszenvedett nők szavahihetőségének megkérdőjelezését (ami egyébként is makacs és mélyen gyökerező társadalmi jelenség), és tovább ronthatják annak esélyét, hogy az áldozatok jogorvoslatot keressenek, az elkövetők pedig ne maradjanak büntetlenek.
Ha mindezeket a szempontokat figyelembe vesszük, valószínűleg közelebb jutunk a szilveszteri felháborító események okainak és körülményeinek megértéséhez, és ami még fontosabb, ahhoz is, hogy megelőzzük azokat a további eseteket, amelyekben a nők – migráns vagy nem migráns hátterű európaiak, menekültek vagy turisták – erőszak áldozataivá válnak.
Balogh Lídia
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 109 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
