Sokan féltik manapság a gyökereit vesztett magyar, európai, nyugati társadalmat. Sokan rettegnek, hogy elszakadva hagyományainktól, történelmünktől, közösségeinktől immár képtelenek vagyunk útmutatást találni a világban; kiszolgáltatottságukban pedig sokan a legtermészetellensebb gondolatokhoz, idegen kultúrákhoz, őrült világnézetekhez fordulnak, míg végül életerős civilizációnk elenyészik, és nem marad más, mint gyökértelen barbárok hordái. Ez a félelem – úgy gondolom – megérthető. De hogy mi rá a helyes válasz, koránt sem egyértelmű.
Vannak – nem is kevesen – akik szerint a gyökértelenség ellenszere a visszatérés az elveszett közösségekhez, melyek azelőtt utat mutattak nekünk. A modern világ nem csak rohamosan változik, de úgy tűnik, egyre több és több szilánkra zúzzák szét azt mind újabb világnézetek, kultúrák, identitások, melyek ellepik a társadalmunkat. Mindeközben a biztos pontok elvesznek: nem sokra megyünk a szabadsággal, hogy megválaszthatjuk és felvállalhatjuk saját identitásunkat – „önmagunk lehetünk” – ha nem tudjuk, kik is vagyunk és mik akarunk lenni.
Annak idején – mondják – mindezt a hagyományos közösségek határozták meg. A családban, az egyházban az ember ismerős arcokat látott és ismerős szerepeket; mindenki pontosan tudta, kinek mi a dolga, miben találja meg az önmegvalósítás legmagasabb fokát. Ha a társadalomról van szó, a nemzet eszméje szolgáltatja a támpontot: az érzés, a tudat, hogy ez a föld miénk, hogy ebből jövünk és ebbe térünk meg, hogy ugyanazokért az értékekért állunk ki és erre az ütemre dobog a szívünk – ez adja meg a helyünket a világban, ez ad célt az életünknek.
Gyökereiket keresve sokan fordulnak ehhez az elképzeléshez. Ők azok, akik a magyarok Magyarországát követelik, a keresztény Magyarországot. Az országot, melyet nem szabdal százfelé száz különböző, idegen kultúra és világnézet; amelyet nem rontanak meg divatos, őrült elméletek, amelyben végre helyreáll a természetes rend – amiben a férfi férfi és a nő nő –, amelyben végre ismét összefoghatnak minket az ősi hagyományok és értékek – végre nem leszünk elveszettek, végre nem leszünk magunkra hagyva.
A baj csak az, hogy ez a közösség, amelyet keresünk, amelyet követelünk, soha nem létezett és soha nem fog. Sosem kovácsoltak minket össze közös értékek, közös gondolatok, közös hagyományok. Keresztény és pogány, protestáns és katolikus, kommunista és fasiszta, SZDSZ-es és MDF-es, jobb és baloldali magyarok – a nemzet mindig is belőlük állt. Mindig is éltek köztünk nők, akik anyaként nem voltak boldogok, és férfiak, akik őszinte és tiszta szerelmet éreztek más férfiak iránt.
Ma halljuk őket, és látjuk, hogy olykor boldogok – pedig mennyire mások mint mi – vagy épp boldogtalanok – pedig mennyire hasonlítanak ránk. Mindezt modern és természetellenes elfajzás, „őrület” – mondják. Holott valójában csak a valóság felszínre törése, amely mindig is velünk volt, de ami elől egyre kétségbeesettebben próbáljuk eltakarni a szemünket.
A családi ölelés melegében összeforró nagy keresztény magyar közösség ugyanis egy ködkép, amely semmi másra nem jó, minthogy eltakarja a szemünket az igazság elől. Egy ábránd, amelyben szeretünk ugyan hinni, de amely mégis ábránd marad. Egy képzelt közösség, amely nem jelenthet valódi megoldást a gyökértelenség fájdalmára.
Ezt talán azok is érzik, akik a valósággal szembesülve inkább kitagadják a nemzet közösségéből azokat, akik nem felelnek meg az ábrándképüknek, vagy akik másfajta ábrándokat kergetnek: a baloldaliak, a liberálisok, a feministák, a melegek – ők hazaárulók, Soros-bérencek, ők a pusztulásunkat akarják.
A gyökértelenség miatt érzett fájdalmunk így fordul át félelembe, a honfitársaink iránt érzett szeretetünk az ellenség iránti gyűlöletbe. És lassan már nincs is más, ami egyben tartja a világképünket, csak ez a gyűlölet és félelem. Lassan már csak azt tudjuk, hogy mit nem akarunk: őket, akik veszélyt jelentenek ránk, őket, akik megfertőznek minket, őket, akik felborítják a dolgok természetes rendjét. Mintha nem osztoznánk mind abban a gyökértelenség fájdalmában, mintha nem mind csak szabadulni akarnánk tőle.
De inkább belefojtjuk magunkat ebbe a hamis ködképbe, inkább fennhangon hazudunk magunknak az igaz magyarok hősi közösségéről és a velük szemben álló, ellenséges, idegen hordák örök harcáról. Inkább áltatjuk magunkat azzal, hogy egy nagy baráti társasággá válhatunk, amiben mindenki tudja mindenki becenevét, és amelyben mind körbeüljük a nagy nemzeti tábortüzet.
A valóság azonban az, hogy nem vagyunk többek, mint milliónyi ember egy kontinens egy szegletén folytonos változások közepette, melyeket nem értünk, és amelyek felett alig van hatalmunk; kiszolgáltatottan és bizonytalanul, nem tudva, hogy merről jövünk és mi vár ránk, ezernyi kérdés és reménytelenség közepette küzdünk mindannyian egy emberi életért. Ez az a sors – nem a nemzet, a vér, a hagyomány – amelyben mindannyian osztozunk. Ez az, ami valójában összeköt minket: holland iskolásokat és szíriai menekülteket, magyar üzletembereket és londoni hajléktalanokat – mind elveszettek vagyunk és mind érteni szeretnénk a helyünket a világban.
Amit az európai és magyarországi helyzet ma megmutat az, hogy a közösségek, a hagyományok, a nemzet imádata csak arra jó, hogy egyesítsen minket a gyűlöletben azok ellen, akik állítólag a vesztünkre törnek. Ez minden csak nem megoldás a gyökértelenség problémájára. Hiszen amit hiányoltunk az életünkből, az sohasem a gyűlölet és félelem volt. Nem az hiányzott nekünk, hogy ellenségeket, árulókat, és veszélyes őrülteket lássunk magunk körül. Vissza akartuk kapni a gyökereinket: egy megértő és befogadó közösséget akartunk, amelyet végre a magunkénak érezhetünk, amely nyitva áll előttünk, nem taszít el magától.
Talán ha egy percig úgy néznénk a világra, hogy meglássuk az emberek sokaságát, akik mint mi, szenvednek az átható idegenségtől, akik gyökereket keresnek, akik szeretnének boldog és teljes emberi életet élni egy társadalomban, amely idegen tőlük, egy földrészen, amelyet nem választottak – talán ha így néznénk egymásra, megtalálhatnánk a közösséget, amit keresünk.
Népszerű ma azt mondani: ez a gondolat veszélyes. Nem szabad túl nyitottnak lennünk, fel kell készülnünk a támadásokra, védekeznünk kell azokkal szemben, akik rosszat akarnak. Mintha ugyan a kölcsönös kirekesztés és gyűlölet, az egymás leigázásának, megsemmisítésének vágya ködös ábrándképek nevében a biztonság és a boldogság záloga lenne: mintha nem csak örökös félelemhez, társadalmi szintű paranoiához vezethetne. Mintha egy zárt társadalom, amelyben azzal hitegetjük magunkat, hogy mi és akik minket vezetnek Jók, ők pedig, akikkel szemben állunk a Rosszak, végül elhozhatna egy megértő és boldog világot, amelyben végre mind kiteljesedhetünk.
Akik így gondolkodnak, azok valóban szemben állnak velünk. És mi mégsem gondolhatunk rájuk ellenségként, nem akarhatjuk őket száműzni magunk közül. Meg kell mutatnunk nekik, hogy a gyökerét vesztett társadalom csak akkor találhat újra magára, ha felhagy káros ködképei kergetésével – mert ezek egyedül a folytonos félelem és gyűlölet ideológiájához vezethetnek. De épp azért szeretnénk végre ismét gyökeret verni a világban, hogy megszabaduljunk a gyűlölettől és félelemtől.