Európa retteg, újra retteg: Párizs után ki hibáztatná e kontinens polgárait, amiért minden áron biztonságot követelnek maguknak és a szeretteiknek? Teljesen érthető, hogy bármit hajlandóak lennénk most megtenni, hogy a jövőbeni támadásokat elkerüljük: a határokat lezárni, a közel-keleti katonai aktivitást fokozni, szükségállapotot bevezetni. De tudjuk voltaképpen, hogy milyen árat fizetünk azért a bizonyos biztonságért? És ha megfizetjük, vajon valóban biztonságban leszünk?

A napokban Donald Tusk, az európai tanács elnöke azt mondta, minden európai vezetőnek hallgatnia kell a nép szavára, amely most mindenekelőtt biztonságot követel. Ez a követelés teljesen érthető, és ha Európa politikusai ügyet sem vetnének rá, valóban súlyos hibát követnének el. De a kérdés az: pontosan hogyan szolgáljuk a saját és polgártársaink biztonságát? Hogyan teremtünk magunk körül biztonságos környezetet?

Az általános válasz: a védelmet erősíteni, minél többeket kizárni, és minél keményebb csapásokat mérni az ellenségre. November 13. után Franciaország majd Németország is növelte katonai jelenlétét a közel-keleten, Macedóniában lezárták a határokat, Brüsszelben Schengen felfüggesztését fontolgatják. Eszerint a taktika szerint a biztonság kulcsa az éberség és a harckészültség: meg kell találnunk az ellenséget, el kell pusztítanunk, meg kell akadályoznunk, hogy közénk férkőzzön.

Mellékes, hogy eközben szenvedő és meghurcolt embertársainkat embertelen körülmények közé kényszerítjük, hogy a szíriai nem harcoló civilek életét kockáztatjuk. Az már talán valamivel jobban fájna, ha a nyílt határokról is le kellene mondanunk, és talán még átfut rajtunk valami rossz érzés, ha arra gondolunk, minél több jogot engedünk át az államnak és a rendfenntartó szerveknek, annál kevesebb marad nálunk – de hát a biztonságért mindent!

Ebben a gondolatmenetben egy alapvető hiba rejlik. A harckészültség, a szükségállapot bevezetése, az alapvető emberi normákról való lemondás a „biztonság” érdekében: mindez nem erősebbé tesz minket, hanem meggyengít, kiszolgáltatottá tesz.

Biztonságban lenni azt jelenti, nem vagyunk kiszolgáltatva mások önkényes döntéseinek, érdekeinek vagy egyszerűen a vak véletlennek. Hogy megtehetjük, amit akarunk, ahogy akarjuk. Hogy ha eldöntöm, elmegyek vacsorázni vagy egy koncertre, nem lesz senki, aki ebben megakadályoz, nem áll az utamba egy fegyveres terrorista és nem veszi el a jegyemet, a pénzemet, az életemet.

A szíriai civilek nincsenek biztonságban, mert iszlamista, szír, orosz és nyugati katonák döntenek arról, élnek-e vagy halnak. A migránsok nincsenek biztonságban, mert az európai közhangulat dönt arról, lesz-e hol aludniuk, tudnak-e holnap enni adni a családjuknak: az életük bizonytalan, terveiket, céljaikat nem tudják megvalósítani, bele se tudnak kezdeni.

Vajon a szükségállapot, a harckészültség, a határok lezárása – mindez a mi kezünkbe fogja adni a hatalmat? Ahhoz segít majd hozzá, hogy biztonságban végigvihessük céljainkat, terveinket? Vajon biztonságban leszünk? Korántsem.

Könnyen belátható, hogy a „tegyetek bármit, csak védjetek meg” hozzáállása csak kiszolgáltatottabbá, védtelenebbé tesz minket. Ekkor egyszerűen lemondunk a saját életünk feletti hatalomról, azt másokra testáljuk, bízva abban, hogy azt csakugyan jóra fogják használni. Hogy csakugyan terroristák ellen vetik be fegyvereiket, hogy tényleg nem ártatlanokat, szenvedő embertársainkat fogják embertelen kínok elé állítani. És ha nem így tesznek, ugyan mihez kezdünk?

A kérdés furcsának tűnhet: ugyan miért kellene kezdenünk bármihez? Elvégre a lényeg a saját biztonságunk. Ennek megvédésére adunk felhatalmazást vezetőinknek, ennek a nevében adjuk fel az emberiesség legalapvetőbb normáit a migránsokkal szemben. Mindez sajnálatos, de a mi biztonságunk per pillanat fontosabb, mint az övé. A szükségállapot éppen azt jelenti, hogy az emberi méltóság, jogok, miegymás – egyébként szép – gondolatáról le kell mondanunk, amíg a veszély el nem hárul.

Csakhogy maga ez a gondolat hihetetlen veszélyeket rejt magában. Ha az emberi méltóság, az emberi jogok, általában az emberség és az erkölcs parancsai csak ábrándok, amelyeket ilyen komoly helyzetekben fel kell adnunk, ugyan mi akadályoz meg bárkit abban, hogy ne csak a Macedón határon, ne csak Rakkában vagy Törökországban, hanem itt nálunk függessze fel őket?             Ha minden törvény, minden norma feladható a „biztonság” érdekében, ha a biztonság feljebbvaló mint az igazságosság az emberség vagy a jóság, kihez fogunk apellálni, ha velünk szemben követnek el igazságtalanságot vagy embertelenséget a biztonság nevében?

Ez a félelem alaptalannak tűnik: most minden harag, minden gyűlölet a többiek, a mások felé irányul. Mi biztonságban vagyunk. De csakugyan bízhatunk abban, hogy tényleg csak azokra irányul majd az erőszak, az embertelenség, a gyűlölet, a jogfosztás, akik azt tényleg megérdemlik? Vajon itt és most csak azokra irányul, akik azt megérdemlik?

A biztonság a legfőbb – ez igaz. De csak az emberi méltóság és a minden emberi élet egyenlő értékébe vetett töretlen hit garantálhatja a biztonságunkat. Csak több és nem kevesebb szabadság. Csak az, ha érvényt szerzünk annak a meggyőződésnek, hogy mindannyian emberek vagyunk és ezért mindannyiunkat megillet az emberséges bánásmód, hogy ettől senkit nem foszthatnak meg azért, mert közéjük és nem közénk tartozik. A biztonság záloga az, ha nem kezdünk válogatni a „mieink” és az „övéik” között, mikor arról van szó, kinek járnak jogok, szolidaritás, emberiesség, kit illet meg az ártatlanság vélelme, ki feláldozható a terror elleni harcban, és kinek van joga emberhez méltó életet élni.