Minden alkalommal, amikor valaki a kapitalizmust kritizálja, automatikusan előjön a kérdés: oké, rendben, de mi az alternatíva? És bár a kritikának nem kötelező alternatívát is nyújtania, azért azt mégis jó lenne tudnunk, hogy mit és hogyan hoznánk létre a jelenlegi rendszer helyére. Erik Olin Wright amerikai szociológusprofesszor a Jacobin magazin oldalán járta körbe a 21. századi kapitalizmusellenesség előtt álló lehetőségeket. A szociológus szerint teljesen valószerűtlen azt gondolnunk, hogy gyors forradalmi átalakulásokkal összezúzhatjuk a kapitalizmust, ehelyett egyszerre kell megpróbálkoznunk azzal, hogy politikai eszközökkel szelídítsük meg a rendszert, és a társadalom gyökereinél, a hétköznapokban hozzunk létre olyan intézményeket, amelyek erodálják a kapitalista logika dominanciáját.

Utca művészet Bostonban (Fotó: Flickr / carnagenyc)

Rengeteg dolgot köszönhetünk a kapitalizmusnak. Látványos technológiai fejlődést hozott, okostelefonoktól kezdve a munka termelékenységének növekedését lehetővé tévő gépesített technikákig. És az is tagadhatatlan, hogy fogyasztói javak széles körét tette elérhetővé a világon bárhol, még a szegényebbek számára is. Csak az elmúlt fél évszázadon keresztül jól lemérhető az életkörülményekben beállt látványos változás, ezzel együtt pedig a várható élettartam is nőtt, és csökkent a gyerekhalálozási ráta. És ez nem pusztán Európára és a nyugati világra érvényes: Kínában például milliók anyagi életkörülményei drámaian javultak, amióta az ország felkarolta a szabadpiaci mechanizmusokat.

Wright szerint azonban az érem másik oldalán azt találjuk, hogy  a kapitalizmus szimbóluma a szegénység a bőségben. Mert tagadhatatlan, hogy a gazdasági növekedés, a technológiai innováció, a növekvő termelékenység és a fogyasztói javak terjedése ellenére is, a kapitalizmus haladása sokakat kisemmizett és nyomorba taszított; bizonytalanságra, szűkölködésre kárhoztatta a munkaerőpiac alsóbb részein elhelyezkedőket, és elidegenítő munkára kényszerített szinte mindenkit. A kapitalizmus egy egyenlőtlenség-teremtő gép, mely mesés vagyonokat ad egyeseknek, közben a legszörnyűbb körülmények közé kényszerít másokat. És mindennek a tetejébe, a profit meg nem szűnő hajhászása szemünk előtt teszi tönkre a könyezetet.

Az amerikai szociológus szerint mindkét értelmezés érvényes a jelenleg uralkodó társadalmi rendszerre, a kérdés az, hogy létezhet-e olyan alternatíva, amelyben megmaradna a kapitalizmusra jellemző termelékenység, innováció és dinamizmus, miközben megszűnnének azok a károk, amelyeket szintén a kapitalizmus termel ki nap mint nap. Wright úgy véli, ilyen rendszer igenis lehetséges, egyes elemei már most születőben vannak, és konkrét utak is léteznek ahhoz, hogy megvalósuljon egy ilyen alternatíva.

„Az antikapitalizmus nemcsak úgy létezhet,  mint szimpla morális álláspont a globális kapitalizmus okozta károkkal és igazságtalanságokkal szemben, hanem úgy is, mint gyakorlati hozzáállás, amely az emberi boldogulásra irányuló alternatívát épít” – írja a professzor.

Az antikapitalizmus négy arca

Történetileg négy antikapitalista stratégiát különböztet meg az amerikai lapban megjelent írás. Az idők során két makropolitikai és két mikroszociális, vagyis a hétköznapok társadalmi szintjét érintő kapitalizmusellenes hozzáállás alakult ki. A makropolitikai közül az egyik a rendszer összezúzására, a másik pedig annak megszelídítésére törekedett, a mikroszociálisak közül pedig az első a kapitalizmusból való kiszabadulást, a második pedig a kapitalizmus erodálását tűzte ki célul.

A kapitalizmus szétzúzását megcélzó stratégia érvei szerint a rendszer időszakosan válságokat idéz elő, és e válságok idején forradalmi elitek szerezhetik meg a politikai hatalmat, amelyet aztán a kapitalizmus lebontására használhatnak. Wright hamar leszámol ezzel az elképzeléssel, a 20. század forradalmai bebizonyították, hogy a régi rendszer lebontása nem elegendő ahhoz, hogy tényleg egyenlőségalapú, szolidáris és felszabadító politikai közösségek jöjjenek létre. Bár a kapitalizmussal való forradalmi leszámolás gondolata ma sem tűnt el, a szociológus szerint olyan alternatívában kell gondolkodnunk, amelynek tényleg van valami esélye arra, hogy elérje a kitűzött emancipációs céljait.

Ilyen stratégia a kapitalizmus megszelídítése, amely történelmileg már bizonyított a második világháború utáni három évtizedben. A második világháború utáni szociáldemokraták úgy vélték, hogy a „magára hagyott” kapitalizmus társadalmi kohéziót szétfeszítő egyenlőtlenségeket, bizonytalanságot és károkat eredményez, ezért létre kell hozni az utóbbiakat semlegesítő intézményeket. Ez nyilván komoly politikai küzdelmet, mozgalmi támogatást igényel, hiszen rá kell kényszeríteni a „kapitalistákat”, hogy elfogadják a rendszert fékező intézményeket, de végső soron még ezek az intézmények sem fogják megváltoztatni a kapitalizmus lényegét: az egyenlőtlenségek és a károk termelését. Ám ellensúlyozhatják azok hatásait. És az érvelés szerint sokszor ez a tüneti kezelés elegendő is. Metaforikusan szólva, egy újszülött gyerek szüleit gyakran gyötri kialvatlanság és fejfájás. Ilyenkor a kávé és az aszpirin igen hasznos lehet, a másik megoldás pedig, hogy meg kell szabadulni a babától. Nyilván ebben az esetben jobb kezelni a tüneteket, mint megszüntetni az okukat – ezt gondolják a kapitalizmust megszelídíteni szándékozók is.

A megszelídítés három leggyakrabban használt eszköze a 1. kiterjedt szociális védőháló (egészségügyi és nyugdíjrendszer, munkanélküliek segítése stb.), 2. közösségi szolgáltatások széles köre (oktatás, tömegközlekedés, kulturális tevékenységek, kutatás és fejlesztés), valamint 3. erős szabályozási környezet, amely a befektetők és cégek felelőtlen vagy káros viselkedését – környezetszennyezés, munkavédelmi felelőtlenség, túlzott piaci kockázatvállalás – próbálja megakadályozni.

E stratégia kritikusai szerint a megszelídítés pusztán illúzió, a három jóléti évtized pusztán a világ egy kis régiójában létezhetett, és a 21. századra visszatért ahhoz a modellhez, amelyből a második világháború előtt elindult: a korlátok nélküli szabad piac világába. Más szóval: a kapitalizmus nem megszelidíthető. Wright szerint a helyzet nem ennyire kilátástalan, a politika és az állam továbbra is rengeteg eszközzel bír a kapitalizmus kordában tartására, pusztán a neoliberális ideológia hiteti el, hogy ez nincs így: „Bár lehet, hogy a konkrét szakpolitikák, amelyek az Aranykor szociáldemokratáinak menüjén szerepeltek, valóban kevésbé hatékonnyá váltak, és újragondolásra szorulnak, de a kapitalizmus megszelídítése továbbra is az antikapitalizmus életképes kifejeződése”.

A kapitalizmusból való kiszabadulás, a harmadik út, főként egyéni életstratégiák alapjául szolgálhat. A családba – mint kölcsönösségen és szolidaritáson álló közösségbe – való visszavonulás, a különböző vallásos közösségek világtól, fogyasztói társadalomtól való elzárkózása mind-mind ennek a variációi. Bár ezek a megoldások jó példákkal szolgálhatnak az egyenlőségalapú és demokratikus életmódok és közösségi megoldások számára, mégsem lehetnek politikai cselekvés alapjai. Egyrészt az ilyen kivonulás sokszor csak a kevesek kiváltsága lehet, ahogy azt jól mutatja a karrierjét feladó, vidéki magányba vonuló üzletember toposza is. Másrészt pedig az egyéni vagy kisközösségi elzárkózás miatt a stratégia követői teljesen idegenkednek a politikai cselekvés minden formájától.

A negyedik stratégia a kapitalizmus erodálása. Ennek alapfeltevése, hogy minden rendszer rengeteg, különböző logika alapján működő elemből épül fel, így a kapitalizmuson belül is léteznek olyan tevékenységek, amelyeket nem a tőke logikája mozgat. Feltárulhat tehát annak lehetősége, hogy demokratikusabb, egyenlőségalapú és részvételi gazdasági és társadalmi viszonyokat alakítsunk ki a kapitalizmus terein és repedéseiben, e viszonyok terjedése pedig hosszú távon felszámolhatja a kapitalizmus domináns helyzetét. E stratégiai gondolkodás ezért megpróbálja elképzelni, hogyan lehetne nem-kapitalista gazdasági tevékenységeket behozni a rendszerbe, hogyan lehetne megvédeni azokat, és kitalálni módokat a kiterjesztésükre. Ez a stratégia egyébként megfelel annak a képnek, amely a kapitalizmusnak a feudális társadalmi renden belüli kialakulásáról él sokakban: a szűk városi kézműves- és kereskedőrétegek tevékenysége fokozatosan növekedett volna, míg végül teljesen lecserélte a feudalizmus domináns rendszerét.

Wright szerint ez az elképzelés igen csábító, ugyanakkor irreális is, hiszen nem veszi figyelembe a nagy piaci szereplők vagyonának és hatalmának méretét és az emberi megélhetés tőlük való függését. A kapitalizmuson belüli nem-kapitalista kezdeményezések ezért csak addig maradhatnak életben, amíg elég kicsik ahhoz, hogy ne legyenek fenyegetőek. És ez gyakorlatilag ellehetetleníti a valós erodáló munkát.

Megszelídítve erodálni és erodálva szelídíteni

Éppen ezért az erodálás mikroszociális stratégiája csak akkor lehet eredményes, ha összekapcsolódik a kapitalizmus megszelídítésének szociáldemokrata gondolatával. „Úgy kell megszelídítenünk a kapitalizmust, hogy még erodálhatóbbá váljon, és úgy kell erodálnunk, hogy még szelídíthetőbbé váljon”.

Ennek az összekapcsolásnak a megvalósításához Wright egy saját korábbi fogalmához, a „valós utópiák” gondolatához nyúlik vissza. Ez a látszólag önellentmondó szószerkezet (egy utópia meghatározás szerint nem létező, nem valós) olyan létező tevékenységeket, kezdeményezéseket és kidolgozás alatt álló terveket jelöl, melyek ugyan távolról sem tökéletesek, de magukban hordozzák a társadalom jobbá tételének ideálját, és egyben gyakorlati megvalósíthatóságának lehetőségét.

A szerző pár példát említ, melyek közül az első a munkás önigazgatás. A szövetkezeti kezdeményezésekben az egyenlőség, a demokrácia és a szolidaritás eszméi testesülnek meg, a munkások maguk birtokolják a termelőeszközöket, és közösen osztoznak a profiton. Ez nem jelenti azt, hogy a jelenleg létező szövetkezeti vállalatok tökéletes lennének: olykor kapitalisták módjára ideiglenes dolgozókat alkalmaznak, akiknek nem járnak ki ugyanazok a jogok, mint a szövetkezeti tagoknak. Vagy épp rasszista módon kirekeszthetnek bizonyos kisebbségeket. Ám aprólékos együttműködéssel, egymás segítésével a szövetkezeti kezdeményezések egyre erősebbek lehetnek, és képesek lehetnek egyre inkább megvalósítani saját maguk és a környezetük számára is azokat az ideálokat, melyek beléjük vannak programozva.

Hasonlóak a közkönyvtárak, amelyek egyszerre a tudáshoz való hozzáférés és kirekesztés eszközei is lehetnek, viszont mindkét esetben gyökeresen másként működnek, mint a könyvesboltok, ahol a tudáshoz való hozzáférés sokkal kevésbé demokratikus és egyenlőségalapú. Az online szféra kollaboratív projektjei, mint például a Wikipedia, szintén a reális utópiák kategóriájába tartoznak – a Wikipedia teljesen nem piaci alapon működik, globális önkéntes szerkesztők hálózatának munkája, mely ingyen, mindenki számára elérhetővé tesz információkat, és már pár év alatt ellehetetlenítette például a hagyományos enciklopédia-kereskedést.

A feltétel nélküli alapjövedelem (FNA) terve is egy ilyen lehetőség. Nemcsak orvosolná a kapitalizmus egyik legnagyobb hibáját, a bőségben létező szegénységet, de segítené más kapitalizmus-erodáló tevékenységek megerősödését is. Az FNA létezése a szövetkezeti kezdeményezések, a Wikipédiához hasonló kollaboratív projektek tagjai számára is nagy könnyítést jelentene. Igazából előnyös lenne minden olyan hasznos termelő-tevékenység számára, amely önmagában nem termel piaci jövedelmet a résztvevői számára.

Összességében tehát Wright úgy véli, a 21. századi kapitalizmusellenes politikának fel kell adni a kapitalizmus összezúzásának fantáziáját, és egyúttal a kivonulás, kiszabadulás gondolatát is, hiszen az sem képes vonzó, széleskörű társadalmi emancipációt megvalósító projektet adni.

Ehelyett, akik törődnek embertársaik sorsával, azoknak a kapitalizmus struktúráival és intézményeivel kell valamit kezdeniük. A megszelidítés és az erodálás életszerű opciók lehetnek. Részt kell vennünk olyan politikai mozgalmakban, amelyek a rendszer szakpolitikák általi megszelídítését célozzák meg, illetve olyan társadalmi-gazdasági projektekben is, amelyek a kapitalizmust erodálják a felszabadító gazdasági tevékenységek révén.

„Meg kell újítanunk egy energikus, haladó szociáldemokráciát, amely nem pusztán semlegesíti a kapitalizmus okozta ártalmakat, hanem egyben elősegíti a kapitalizmus dominanciájának erodálására képes valós utópiák létrehozását” – zárja gondolatait a szociológus.

Wright gondolatmenete nyitva hagyja azt a kérdést, hogy kik is azok a politikai és társadalmi szereplők, akik képesek ilyen antikapitalista politika megvalósítására, mégis igen jól felvázoljak, hogyan lehetséges a 20. század jóléti politikáját és a 21. század alulról jövő gazdasági-társadalmi kezdeményezéseit ötvözve valós, életszerű alternatívát kínálni a kapitalizmussal szemben.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!