Néhány nappal a november 13-i merényletek után a francia kormány bejelentette, nem engedélyezi azokat a tüntetéseket, amelyek célja az lett volna a párizsi klímacsúcs, a COP21 margóján, hogy elkötelezettebb döntésekre hívja fel az egyelőre elégtelen kompromisszumokat ajánló politikai vezetőket. Naomi Klein, kanadai újságírónő, akinek tavaly jelent meg a klímaváltozásról szóló könyve, és Jason Box gleccserkutató közös tribünben figyelmeztettek arra, nem szabad, hogy ezúttal a terrorizmus terelje el a figyelmet a legfontosabb közös ügyünkről. Annál is inkább, mert a klímaváltozás elleni küzdelem egy jobb és élhetőbb világot teremt, csökkenti az egyenlőtlenségeket, és több globális konfliktus hajtóerejét is visszafogná. Egy erős klímamegállapodás a tartós béke feltétele is. (A COP21 alapkérdéseiről itt írtunk.)

„Változtasd meg a rendszert, ne a klímát!” – Tüntetés 2009-ben, a COP15-ön, Koppenhágában. Fotó: Kris Krüg

Nem sokkal a rettenetes párizsi terrortámadások után rengeteg üzenetet kaptunk barátainktól és kollégáinktól: „Nem fogják megtartani a párizsi klímatárgyalásokat?” „Megszólaltak a háború szirénái, és egészen biztosan elnyomják majd a klímaváltozásról beszélők hangját.” A feltételezés megalapozottnak tűnik. Miközben sok politikus fennen hangoztatja, hogy a klímaválság elodázhatatlanul fontos, amint egy másik, aktuálisabb krízis felüti a fejét – legyen az háború, piaci sokk vagy járvány – a klímabiztonság ügye azonnal lekerül a politikai napirendről.

A támadások után a francia kormány azt nyilatkozta, hogy a COP21 klímaügyi konferencia továbbra is a tervezett időpontban, november végén kerül megrendezésre. A rendőrség azonban betiltotta a civilek által szervezett klímamenetet és más tiltakozó akciókat, lényegében elnémítva azokat a mindennapi embereket, akiket közvetlenül érintenek a konferencia keretében zajló magas szintű tárgyalások. És valljuk be, nehéz elképzelni, hogy a tengerszint-emelkedés vagy az elsivatagosodó termőterületek, melyek még a legbékésebb időkben is nehezen eladható témák a médiában, hogyan tudnának versenyre kelni a háborús eszkalációval és a határok megerősítését szorgalmazó felhívásokkal.

Mindez persze teljesen érthető. Ha a biztonságunk forog kockán, nehéz bármi másra gondolni. A párizsi támadásokhoz hasonló sokkok alkalmat adnak a téma elterelésére. De mi lenne, ha egyszerűen úgy döntenénk, hogy ezt nem engedhetjük? Mi lenne, ha témaváltás helyett elmélyítenénk a klímaváltozásról szóló diskurzust, és kibővítenénk az egész emberiség biztonságát garantáló megoldások sorát? Mi lenne, ha ahelyett, hogy a háború nevében félretennénk a kérdést, a klímaváltozással kapcsolatos politikai cselekvés inkább előtérbe kerülne mint egyetlen reményünk a béke megteremtésére?

A növekvő átlaghőmérséklet és a szíriai erőszakhullám közötti összefüggés immár kétségbevonhatatlan. Ahogy John Kerry amerikai külügyminiszter is kijelentette Virginiában elmondott beszédében: „Nem véletlen egybeesés csupán, hogy pont a polgárháború kitörése előtt Szíria történelmének eddigi legsúlyosabb szárazságát tapasztalta meg. Másfél millió ember vándorolt az ország vidéki termőterületeiről a városokba, fokozván a régióban akkor már forrongó indulatokat.”

Kerry hozzátette, hogy Szíria instabilitásának több oka is van. Ezek közül az egyik a súlyos szárazság, de egy brutális diktátor elnyomó kormányzása és egy bizonyosfajta vallási szélsőségesség megerősödése is fontos szerepet játszottak. Nem szabad megfeledkeznünk az egy évtizeddel ezelőtti iraki megszállás hatásáról sem. És mivel az iraki háború – sok más háborúhoz hasonlóan – szorosan összefügg a nyugati világ olajéhségével (ennyit a felmelegedésről), ez a végzetes döntés egyben a klímaváltozástól is elválaszthatatlan. A párizsi támadásokért felelősséget vállaló ISIS pedig termékeny talajra lelt ebben a túl sok olaj és túl kevés víz által meghatározott, kiélezett helyzetben.

Ha elismerjük, hogy a Közel-Kelet instabilitásának ezek a gyökerei, akkor nincs sok értelme hagyni, hogy a párizsi támadások hatására minimálisra csökkenjenek az egyébként sem elégséges klíma-vállalások. Ennek a tragédiának pont az ellenkező reakciót kellene kiváltania: egy sürgető felhívást a kibocsátások minél gyorsabb és radikálisabb csökkentésére. E programnak részét kell, hogy képezze a fejlődő országok támogatása a megújulókra való átállásban, mely egyben munkahelyeket és gazdasági lehetőségeket is teremtene. Ez a fajta merész „klíma-átállás” az egyetlen reményünk arra, hogy megelőzzük a Nature Climate Change c. folyóirat egyik cikke által is megjósolt jövőt, melyben a Közel-Kelet számos részén az évszázad végére az „ember számára elviselhetetlenül magas lesz az átlaghőmérséklet.”

De önmagában még ez sem lesz elég. A legradikálisabb kibocsátás-csökkentés csak ahhoz elegendő, hogy megelőzzön egy még súlyosabb klímaváltozást, azonban nem tudja megállítani sem a már megindult felmelegedést, sem azt a hőmérséklet-növekedést, melyet a már elégetett fosszilis tüzelőanyagok okoznak. Egy kritikus elem tehát hiányzik a klímaváltozásról szóló diskurzusból: nem beszélünk eleget arról, hogy a légkörben már megtalálható szén-dioxid (CO2)-szintet le kell csökkentenünk a jelenlegi 400 ppm-ről a még biztonságosnak elfogadott szintre, azaz 350 ppm-re.

Ugyanis annak a következményei, ha nem leszünk képesek biztonságos szintre csökkenteni a légköri széndioxid-mennyiséget, jóval túlmutatnak a szíriai szárazsághoz hasonló természeti katasztrófák felfokozásán. Amikor legutóbb ekkora mennyiségű CO2 volt a légkörben, a tengerszint legalább hat méterrel magasabbra emelkedett. A jégtakaró felbomlásával is szembe kell néznünk, mely bizonyos, különösen érzékeny területeken már feltartóztathatatlannak tűnik. A jelenlegi, széndioxiddal túltelített klímában csak idő kérdése, hogy a parti régiókban mikor válnak emberek százmilliói otthontalanná, mert termőterületüket és talajvizüket elpusztítja a tengerszint-emelkedés következtében benyomuló sós víz. A legsebezhetőbb területek közé tartozik Dél- és Délkelet-Ázsia sok olyan régiója, ahol a világ néhány legnagyobb városa (pl. Shanghai és Jakarta) is megtalálható, valamint több partmenti afrikai és latin-amerikai ország, mint például Nigéria, Brazília és Egyiptom.

Egy, a klímaváltozás miatt felerősödő erőszakhullám és migráció közepette lezajló klímakonferenciának csak akkor van igazán értelme, ha legfőbb célja a tartós béke feltételeinek megteremtése. Ez azt jelentené, hogy minden résztvevő ország törvényekben érvényesíthető vállalásokat tesz arra, hogy az ismert fosszilis tüzelőanyag-készleteket a földben hagyják. És egyben azt is, hogy valódi pénzbeli segítséget nyújtanak a fejlődő országoknak a klímaváltozással való megbirkózáshoz, valamint elismerik a klíma-migránsok jogát a biztonságos helyre költözéshez. Egy erős klímabéke-megállapodás részét kell, hogy képezze egy olyan program is, melynek keretében nagyszámú őshonos fa kerül elültetésre a Közel-Keleten és a Földközi-tenger környékén, hogy felvegyék a légköri széndioxidot, csökkentsék az elsivatagosodást és elősegítsék egy hűvösebb és nedvesebb klíma megteremtését. A faültetés önmagában nem elég ugyan a CO2-szint biztonságosra csökkentéséhez, de hozzájárulhat ahhoz, hogy az emberek a földeken tudjanak maradni, valamint segíthet megvédeni a fenntartható életmódokat.

Azt ugyan eddig is tudtuk, hogy a párizsi konferencia nem fogja mindezt tető alá hozni, de nem olyan rég egy merész, közösségi alapú klímamobilizáció még elérhetőnek tűnt: a klímamozgalom felgyorsult, és jelentős győzelmeket aratott az olajvezetékek és az északi-sarkvidéki olajfúrás felett; a kormányok egyre komolyabb célokat tűztek ki, sőt, néhányan a fosszilis tüzelőanyag-vállalatok ellen is kiálltak.

Úgy tűnt, elég nagy a nyomás ahhoz, hogy a konferencia legfontosabb célját sikerüljön elérni, azaz egy olyan, kényszerítő erejű nemzetközi egyezményt ratifikálni, amely egyszer és mindenkorra visszafogja a széndioxid-kibocsátásokat. De a mozgalom fontosnak tartotta, hogy a nyomásgyakorlást a párizsi tárgyalások alatt is folytatódjon. A támadások miatt ez jóval nehezebbé vált.

Legutóbb akkor volt ehhez hasonlóan erős a klímamozgalom, amikor 2008-ban Európa a megújulók forradalmának élére állt, Barack Obama pedig, elfogadván a Demokraták jelölelését, ígéretet tett arra, hogy „megválasztásával megáll a tengerszint emelkedése, bolygónk pedig elindul a gyógyulás útján.” Aztán érezhetővé váltak a gazdasági válság hatásai. Mire a világ vezetői 2009 végén összegyűltek a koppenhágai klímakonferencia alkalmából, a figyelem központjába a klímaváltozás helyett a bankok kisegítése került, a megállapodást pedig a legtöbben igazi katasztrófaként értékelték.

Az elkövetkező években a megújulók támogatása drasztikusan csökkent Dél-Euróbában, és a fejlődő országok klímafinanszírozására tett ígéretek lényegében teljesen eltűntek. Pedig a klímaválságra adott határozott válasz, melynek alapját a megújulókba, az energiahatékonyságba és a tömegközlekedésbe történő, nagyívű befektetések képeznék, nagy valószínűséggel elég munkahelyet teremtett volna ahhoz, hogy aláássa a gazdasági megszorítások kétes logikáját.

Nem engedhetjük meg, hogy ez megint megtörténjen, és most a terrorizmus terelje el a figyelmet. Épp ellenkezőleg, ahogy Michael T. Klare energiaszakértő is kijelentette már hetekkel a támadások előtt, a párizsi konferenciát „nem pusztán klímacsúcsként, hanem egyben béketárgyalásként is kell értelmeznünk – méghozzá valószínűleg minden idők legjelentősebbik béketárgyalásaként.” Ám ez csak akkor valósulhat meg, ha a megegyezés egy olyan, széndioxid-kibocsátás szempontjából biztonságos gazdaság alapjait rakja le, mely itt és most érezhetően jobbá teszi az emberek életét. Végre elkezdtük megérteni, hogy a klímaváltozás háborúhoz és gazdasági összeomláshoz vezet. Ideje azt is megértenünk, hogy az intelligens klímapolitika alapvető jelentőségű a tartós béke és a gazdasági igazságosság szempontjából.

Holnap, november 29-én szerte a világon remélhetően százezrek mozdulnak majd meg, hogy jelezzék, mennyire fontos az emberiség jövője szempontjából, hogy a radikális változások elinduljanak. Párizsban végül többek között egy élőláncot szerveznek, de Budapesten is lesz „Klímamenet” . Ahogy a több civil szervezetet tömörítő Klíma Koalíció 21 jelmondata szól:

Ha mi nem csinálunk semmit, senki nem teszi meg helyettünk!

Naomi Klein és Jason Box

Fordította: Laki Júlia