Ha megkérdeznénk valakit az utcán, hogy milyen adatok szerepelnek a személyi igazolványában, nagy valószínűséggel eszébe sem jutna, hogy a neme is fel van tüntetve. A dolog annyira alapértelmezett, annyira magától értetődő, hogy fel sem tűnik. Pedig a személyinkben, anyakönyvi kivonatunkban jogilag rögzített nemünk igenis komoly következményekkel jár a mindennapi életünkben: megszabja, hogy kivel házasodhatunk, hogy lefagyasztathatjuk-e ivarsejtjeinket, hogy milyen orvosi készítményeket kaphatunk. A társadalom felől nézve előírja, hogy milyen szerepekben vehetünk részt a közösség életében, és azt, hogy mit vár el tőlünk a társadalom.
Ezek a magától értetődő kategóriák valamilyen szinten elengedhetetlenek a társadalom kiszámítható működése szempontjából, viszont láthatatlanságuk, alapértelmezett jellegük elfeledteti velünk, hogy megváltoztathatók, és a történelem során sokszor meg is változtatta őket az emberiség. Magától értődőségük azt is elfeledteti velünk, hogy egy-egy ilyen jogi és társadalmi kategória milyen óriási terhet ró azokra az emberekre, akik nem illenek bele (vagy férnek el benne).
Magyarországon ma ez a helyzet a mainstream nyilvánosságba egyik legkevésbé beengedett kisebbség tagjaival, a transznemű emberekkel is. Transzneműként olyan személyeket határozunk meg, akik a született, társadalmi nemükkel nem tudnak azonosulni.
A születéskor jogilag és társadalmilag (az iratokban és környezetünkben) is rögzített nemmel való azonosulás hiányának nem kellene problémának lennie. A transz emberek előtt többféle lehetőség is áll, hogy a nemi önazonosságuknak, identitásuknak megfelelően élhessenek. Vannak, akik műtéti úton változtatnak külsődleges nemi jeleken, olyanok is, akik hormonkészítmények révén hozzák összhangba testi jegyeik egy részét nemi identitásukkal. Ám olyan transz emberek is vannak, akik olyan külsőségek, mint a név, a ruházkodás révén teszik megélhetővé nemi identitásukat, orvosi beavatkozásokat nem kívánnak igénybe venni.
Összességében tehát léteznek különféle módok, amelyek révén egy transz nő vagy férfi megélheti nemi identitását, és ezáltal egy teljesebb, boldogabb életet élhet. Ahogy egyik beszélgetőtársam, Barbi mondta, a transz lét nem egy A-ból B-be való eljutási folyamat, előre lefektetett ösvénnyel, amit mindenkinek követnie kell. Vannak, akik nem akarnak műtéti beavatkozást vagy hormonkészítményeket, mégis a másik nemben élik életüket.
Ám sajnos a nemi identitás megélésének mikéntje ma nem az egyén szabadságának kérdése, az állam és a társadalom ugyanis lépten-nyomon akadályozó tényezőként lép fel. A kategóriákba való kényszerítés, a nemi identitást és önkifejezést érintő normatív előírások a mindennapi élet különböző szintjein is megnyilvánulnak, az államtól, a közszolgáltatásokon át egészen a hétköznapi kapcsolatokig. Ezek az előírások arra akarják rávenni az egyént, hogy vagy a születésekor rögzített neme szerint élje le egész életét, annak ellenére, hogy az ellenkezik saját érzéseivel, önazonosság-tudatával, vagy pedig, hogy minél „tökéletesebben” hasonuljon az identitásának megfelelő nem sztereotípiáival. Holott az ember és az emberiség ennél komplexebb.
Ezekből az egymásra rakódott elnyomásokból próbáltunk párat összeszedni, hogy kidomborodjon, mit is jelent ma Magyarországon transzneműnek lenni.
Erőszak és a nyilvánosság hiánya
Az elnyomás legbrutálisabb formája kétségtelenül a nyílt erőszak: minden évben transz emberek, főként transz nők százai esnek áldozatul transzfób indíttatású gyűlölet-bűncselekményeknek világszerte. A transzfób gyilkosságok áldozataira emlékezünk november 20-án, a Transznemű Emlékezés Napja keretén belül. Magyarországon nem rendelkezünk hivatalos statisztikákkal ebben a tekintetben, a magyar rendőrség amúgy is notóriusan gyenge a gyűlölet-bűncselekmények bármely fajtájának ekként való regisztrálásában, ám a Transvanilla Transznemű Egyesület havonta 3-5 transznemű embereket érintő diszkriminációs esetet, erőszakos incidenst rögzít, ezeknek kis része esik a gyűlölet-bűncselekmény kategóriájába.
A rendőrségi regisztráció hiányosságain túl azonban van még egy fontos ok, ami miatt nem tudunk a transzfób indíttatású bűncselekményekről, és ez épp a transz emberek el nem ismeréséből, „láthatatlanságából” fakad. Lévén, hogy a transz emberek nyilvánosságban való elismerése igen alacsony, az elkövetők sincsenek feltétlen tisztában azzal, hogy gyűlöletük tárgyát transz ember képezi, hanem, mondjuk, lebuziznak egy nőies vonásokkal rendelkező, vagy épp női ruhákat viselő, de társadalmilag férfiként meghatározott személyt, aki történetesen egy transz nő. Így nem világos, hogy homofóbia vagy épp transzfóbia az indíték, ám az erőszak ettől még erőszak marad. Ezekben az esetekben a cselekmény indítéka nem a nemi identitás vagy a szexuális orientáció hanem a nemi önkifejezés, ami viszont nem is szerepel védett tulajdonság között a törvényekben, így csak az előző kettő közül lehet hivatalosan választani egyet.
A helyzet, hogy valakit pusztán nemi identitása vagy önkifejezése miatt akár erőszak is érhet, rávilágít arra, hogy milyen erősek is azok a társadalmi normák, amely a nemhez és a szexualitáshoz kapcsolódnak, és milyen erősek a reakciók, amikor valaki nem illeszkedik ezekhez a normákhoz. Épp ezért az erőszakos bűncselekményeken túl figyelmet érdemelnek azok a teljesen hétköznapi módok, amelyek révén a megbélyegzés és kirekesztés terhe kerül a transz emberek vállára, komoly egzisztenciális és lelki problémákat okozva.
Jog és egészségügy
Az általam megkérdezett személyek egyöntetűen úgy gondolják, hogy a jogi szabályozások és az egészségügyi rendszer két olyan sarkalatos pont, amely igazságtalan akadályokat gördít eléjük és társaik elé.
A jogi nem kérdése – vagyis a személyazonossági iratokban szereplő nem kérdése – egy igen sarkalatos probléma, hiszen például egy transz nő nem kaphat ösztrogén hormonokat, egy transz férfi pedig tesztoszteront, amíg az irataikban születésükkor rögzített nemük szerepel. Hasonló módon, például még megerősítő műtétek előtt, de már jogi nemének megváltoztatása után egy transz nő nem fagyasztathatja le a spermiumát vagy egy transz férfi a petesejtjeit, ezt nem engedi a szabályozás. Ahogy egy másik beszélgetőpartnerem, Flóris rámutatott, ezt nem kimondottan transz emberek elleni diszkriminatív szándék vezérli, inkább csak a körültekintés és a figyelem hiánya. A jogalkotó ugyanis azt szeretné elérni, hogy senki ne tartósítsa ivarsejtjein kívül más típusú sejtjeit, ám végeredményben az előírás mégis diszkriminatív lesz a transz emberekkel szemben.
Mindezek ellenére a jogi nem megváltoztatására ma nincsenek konkrét jogszabályi keretek, és az érintettek, valamint a társadalom számára oly fontos elérhető információk, mondja Orbán Krisztina Kolos, a Transvanilla Transznemű Egyesülettől. Bár létezik egy elég kiszámítható gyakorlat, továbbra sincs jogorvoslati lehetősége azoknak, akikkel nem megfelelően jártak el a hatóságok. A jogi nem megváltoztatásához az is szükséges, hogy az érintett személy jogilag kilépjen abból a házasságból vagy élettársi kapcsolatból, amelyet esetleg korábban megkötött, ami nagy eséllyel anyagi nehézségek mellett akár a házasságban született gyerekkel való jogi és személyes kapcsolattartást is ellehetetlenítheti, arról nem is beszélve, milyen terhet ró ez egy olyan kapcsolatra, melyet esetleg nem szeretnének felbontani az érintett felek.
A kialakult gyakorlat sem mentes nehézségektől. Az iratokban történő nem megváltoztatáshoz a transz személyeknek be kell szerezniük három orvosi szakvéleményt, egy klinikai szakpszichológus és egy pszichiáter véleményét, illetve egy nőgyógyász/urológus szakvéleményét is.
És itt meg is érkeztünk az egészségügyi rendszer világába.
A szakvélemények beszerzésekor nem ritkák az orvosetikailag aggályos reakciók az orvosi kar részéről, amely főként abból fakad, hogy az orvosi képzés nem ruházza fel megfelelő tájékozottsággal a kar tagjait, és olykor teljesen szakmaiatlan módon az orvosok engedik, hogy személyes meggyőződéseik befolyásolják szakmai munkájukat, ami egy vizsgálóágyon kiszolgáltatott helyzetben lévő személy esetében komoly hatalmi visszaélés.
Ráadásul az orvosok között nem ritka (ahogy egyébként a társadalom egészében sem), hogy betegségként határozzák meg a transzszexualizmust, amelyet meg kell „javítani”, például megerősítő műtétek és hormonkezelés által. Csakhogy ez nincs így. Barbi, a többi transz emberhez hasonlóan, egyáltalán nem érzi magát betegnek, akit gyógyítani kellene. Vele ért egyet egyébként az Orvosok Világszövetsége is, amely legutóbbi, októberi közgyűlésén kijelentette, hogy „a nemi inkongruencia nem mentális zavar”.
A gyakorlatban tehát a nemi identitás „orvosi problémaként” jelenhet meg, újabb terhes kategóriákba tuszkolva a transznemű embereket. Épp ezért egy olyan egészségügyi rendszer kialakítása lenne előnyös, amely a transz személyek szellemi és fizikai jólétének kiteljesedésén dolgozna, ahelyett, hogy a társadalom és az állam felől érkező normákra még rátesz egy lapáttal, beteggé nyilvánítva őket. Ez egyébként nem csak a transz emberek érdeke, hanem mindannyiunké, az egészségügyi rendszer ilyen elnyomó reflexei ugyanis mindenkin érezteti a hatását. Gondoljunk például az indokolatlanul magas császármetszési arányokra, amelyek szintén a rendszer elnyomó jellegének bizonyítékai: a nők testük fölötti önrendelkezését fölülírják különböző orvosi és infrastrukturális szempontok. Vagy gondoljunk a pszichiátriai és fogyatékossági intézményrendszer ápoltaktól minden szuverenitást elvitató kultúrájára.
Társadalmi lét
Az erőszakos bűncselekmények szűk körén, illetve a jog és egészségügy körein túlmenően talán a legtágabb kör, ami mindannyiunkat magába foglal, amely mindennapos, banális interakciókat jelent, az a társadalom maga. Az észrevétlenül működő normák és előfeltevések itt is húsba vágóan működnek. A mindennapos fura pillantásoktól kezdve, a családtagok esetleges elutasításán keresztül a munkakeresésig a negatív töltetű interakciók sora szinte végtelen. Rögzített elképzelések léteznek arról, hogy mit is jelent a nem, milyen viselkedést ír elő, és a teljesen természetes tény, hogy emberek társadalmilag rögzített nemükkel nem azonosulnak, az abnormálisnak tűnik, elutasítandónak.
Csakhogy azok az elképzelések, melyek normálisnak vagy abnormálisnak határoznak meg valamit, nem öröktől adottak, és megváltoztathatók. Megváltoztak a történelem során sokszor, gondoljunk csak arra, mekkora változáson ment át a férfi és a női szerep az elmúlt 200 évben. Ha szerencsénk volt, ezek a változások úgy történtek, hogy minél több ember esetében csökkent az elnyomó normák okozta egzisztenciális és lelki teher. A transznemű emberek esetében ez még sajnos várat magára.
Pedig minden alkalommal, amikor egy transznemű társunkkal szemben érvényesítjük az elnyomást, kicsit saját elnyomásunkhoz is hozzájárulunk. Mert azok a normatív elképzelések, amelyek például a transz embereket abnormálisként bélyegezik meg, és a közösség, illetve a nyilvánosság peremére taszítják őket, mindannyiunk bőrén éreztetik hatásukat.
A konvencionális női szerepek és szépségideálok például minden nőt érintenek, ahogy egyébként általában a különböző esztétikai normák, az, hogy hogyan kell kinéznie férfinak és nőnek, szintén mindannyiunk életében kifejti hatását. A szorongás, amit az vált ki, ha túlsúlyosnak érezzük magunkat, vagy azért aggódunk, hogy nem elég vékony a csípőnk, izmos a mellkasunk, ha ritkul a hajunk, rokon azzal a szorongással, amit egy transz ember érez. Mindkét esetben külső előírásokat épít magába a személy, ezért érzi kényelmetlenül magát a testében, vagy akár gyűlöli meg saját testét, és ennek következtében szorong, végzetes esetben az ilyen típusú szorongás hozzájárulhat az öngyilkossághoz is. A piac általában megadja a gyógymódot: konditerem, plasztikai beavatkozás, nemi megerősítő műtét. És a kör bezárul: megkreált igények, elvárások mellé megszületnek a megvásárolható eszközök, amelyekkel ki lehet elégíteni azokat.
A magyarországi transznemű emberekről sokkal többet kellene beszélnünk. Azért is, mert a nyilvánosságból való kirekesztés, a tájékozatlanság és az előítéletek emberi életek hétköznapjait teszik nehezebbé teljesen igazságtalanul. De azért is, mert az ő elnyomásukat csökkentve, mindannyiunk elnyomásán csökkentünk. Épp azért, mert a születésünktől belénk nevelt kategóriák, a nemekkel összefüggő koncepcióink, nemcsak nagyon meghatározóak, de az énképünkkel is szorosan összefüggnek, ez nem feltétlen könnyű feladat. De sorvezetőként mindig támaszkodhatunk az emberi méltóság és a másik tiszteletére, hiszen mindannyiunk számára az a „természetes”, hogy a nemünket az határozza meg, amilyennek mi érezzük magunkat. És szintén az lenne a természetes, ha ezt elfogadná közvetlen környezetünk és a szélesebb társadalom is.
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
