Egy korrupt, szűk és szakmaiatlan médiapiacon rendkívül jövedelmező állás(pont) nőket ragmálni. Teljesítmény nem kell hozzá, és az igazán suttyó szerkesztők állati hálásak minden gonosz, nőgyűlölő megnyilvánulásért. Hiszen ezzel a saját pozícióikat erősítik.

Orbán Viktor szerint nem állják ki a nők – az ő politikai vállalkozása által bevezetett – karaktergyilkosságokra épülő magyar politikai közeg próbáját. A sírás az asszonyok dolga, a minisztereké a góltotó. Illés Zoltán se megy a szomszédba egy kis tahózásért, bármilyen ellenzéki képviselőnőt lefejel, és akkor most már nem is kezdek el vakkomondorozni. A magyar kormány egész egyértelműen mizogin.

A Tutiblog és a Mandiner is rendszeresen megteszik a maguk nagyszabású tétjeiket, bár a feminizmussal kapcsolatos tudásuk messze alulmúlja a vonatkozó Wikipédia-szócikket. A Heti Válasz Szőnyi Szilárdja olyannak nem akarja látni a feminizmust, amilyen az sose volt. Riszpekt, Szilárd! A Class FM-en időnként nemi erőszakra buzdítanak, vagy nőverésen, abúzuson viccelődnek. De ez csak a szokásos ügymenet.

No persze nem csak a jobboldalon hódít a macsótempó, sőt! A DK-propagandablog Nyugati Fény úgy nyomja az antifeminista lózungokat, mint részeg menedzser a budiajtót.

Sokkal érdekesebb, hogy milyen hihetetlen népszerűségre tud tenni egy-egy érdemi állítás nélküli harag-identitás az arra rendkívül fogékony médiatermékekben. A közmédiában a Nők a feminizmus ellen nevű csoport Kiss Helénája is szívesen látott vendég, de ennél is frissebb Földi László  Kossuth Rádióban elhangzott megnyilatkozása. Ez a valami érthetetlen módon biztonságpolitikai szakértőnek tartott hajdani III/I-es elhárítótiszt azt bírta mondani a szájával, hogy nők nem tudnának háborúkat vezetni, ezért Angela Merkel mondjon le. Mondjuk háború nincs, és Merkel nem Európa fővezére, de annyi baj legyen. Természetesen semmilyen műsorvezető nem szólt rá ezért a nőgyűlölő baromságért, és semmilyen szerkesztő nem kért bocsánatot, amiért ilyen nyilvánvalóan hamis tahóság elhangozhatott náluk.

Ezek cáfolatába bele se megyek, megtettük sokan, mindenféle fórumokon. A kérdés továbbra is az, hogy miért ilyen népszerű termék a nőgyűlölet. A választ a médiapiac szerkezetében és a szabályozás alkalmatlanságában kell keresnünk.

A társadalmunk több mint fele nőkből áll, ugye, szóval ez önmagában nem egy előnyös piaci helyzet ennek az állásfoglalásnak. Mégis, akik döntéseket hoznak a munkatársak személyéről és a közölt tartalmakról, azok a legtöbb antifeminizmussal szimpatizáló helyen minimum nepotizmussal és/vagy szervilizmussal, ha nem egyenesen világos korrupcióval kerültek a helyükre, és persze számukra különösen fenyegető az a kilátás, hogy embereket akár a képességeik és a teljesítményük alapján is meg lehet ítélni.

Semmi nem lehet annyira rémisztő egy méltatlan hatalmat gyakorló ember számára, mint az igazságosság. Akár a nőkkel szembeni igazságosság is.

A médiaszakma egésze Magyarországon hagyományosan elképesztően igazságtalan, és az utóbbi évek állami központosítása és kormánytúlsúlya miatt még a korábbinál is zártabb és szakmaiatlanabb lett. Igaz ami igaz, hogy az elmúlt 4-5 évben a jól teljesítő, szakmai szemmel is értelmezhető médiumok óriási minőségi ugrást tettek. Abszurd módon kifejezetten jót tett, hogy az MTI már használhatatlan, bár inkább arról van szó, hogy egészen másfajta médiakoncepcióval dolgoznak a lapok, és ez sokkal jobb, mint a hagyományos hírversenyt online-ba átültető közleménydarálás. Ma Magyarországon sokkal több nagyon jó lap van, mint 6-7 éve.

Ez a szegmens azonban, amennyire létfontosságú, annyira szűk és forráshiányos is, magyarul kevés pénz van megalapozott, tisztességes munkára. Az újságírószakma igazán tehetséges, bizonyított figurái között is sokan vannak, akik a rokon területeken próbálnak megélni PR-ból, marketingből és más társszakmákból, illetve sokan emigráltak és/vagy próbálják külföldi ösztöndíjak és akadémiai képzési helyek között ide-oda sakkozva fenntartani a tevékenységüket. Magyarul: a legjobbaknak is nagyon nehéz. (NB itt nem magamat siratom, a szakma legjobbjainak ugyanis a zokniját se igen hajtogathatnám össze.)

A gyűlöletdiskurzusokkal operáló, közepesen tehetségtelen, teljesítmény nélküli, alkalmatlan vagy akár kifejezetten irreleváns embereknek olyan piaci szerepet kell találniuk, amit az ő igen szerény szakmai teljesítményükkel is jól el tudnak látni. Ebben a helyzetben  így evidensen adja magát a talpnyalás, és a döntési pozícióban lévőket helyükön tartó igazságtalanságok hangos dicsőítése. Ezért olyan jó buli nőt, menekülőt és bevándorlót, cigányt, meleget vagy transzokat utálni. Ez afféle piaci „rövidebb út”, amivel a súlyosan kontraszelektált médiában a legtehetségtelenebb és legméltatlanabb szerkesztők és rovatvezetők kebelébe be lehet kéredzkedni. Mert ha egy szerkesztő kontraproduktív, a középszerűeket és a simulékonyakat jutalmazó rendszerben került felülre, annak a pozíciója megerősítéséhez bizony hasonlóakat kell maga alá gyűjtenie.

Ezt hívhatjuk osztályárulásnak, sztrájktörésnek, törleszkedésnek. Az oka végül is ugyanaz: emberek nem tudnak érvényesülni egy igazságtalan rendszerben, ezért különutakat választanak az egyéni boldogulásukhoz. Az egyetlen módja, hogy ennek elejét vegyük, a szakmai tisztességesség volna.

Ahhoz kéne némi újságíró-etika, szakmai öntudat, érdemi érdekképviselet. (Röhögök, ha a MÚOSZ csak eszembe jut. Mondjuk eléggé fáj is az oldalam közben.) Biztosan segítene egy valódi médiahatóság, ami nem a kormány érdekét érvényesíti, hanem a társadalomét. Kellene aztán még megbízható társadalmi mobilitás, hogy az ember szabadon mehessen tanulni (lásd még: keretszám-csökkentés, a közoktatás visszaporoszosítása, a felsőoktatás lezárása a szegények előtt), és arra is szükség lenne, hogy a munkaerőpiacon képességeik, tudásuk és kapacitásuk alapján találjanak az emberek helyet, ne pedig a szűkösség elvén.

Meg hát, nehéz volna ezt elhallgatni: épelméjű tulajdonosok is kellenek a jól működő médiához. Ha az összes tényfeltárónk és riporterünk a hátán pörög hajnalig, akkor se tudna buta, besült fejű, az aktuális politikai széljárás szerint ide-oda alkalmazkodó lap- és csatornatulajdonosok alatt jó médiát csinálni.

A reklámbevételekre alapozott, kereskedelmi logikára épülő újságírás mint modell, sajnos. nem vált be. Különösen egy ennyire kicsi médiapiacon, mint ennek az áldott, gyönyörű magyar nyelvnek a térítési területe, sajnos túl nagyok a tehetetlenségek és túl kicsik a lehetőségek. Az állam mindig is óriási súllyal volt jelen a lappiacon és az elektronikus médiumokban is, sok helyen elég néhány MVM vagy Nemzeti Bank hirdetés ahhoz, hogy egy médium visszavegyen az arcából és már ne Paksozzon vagy Matolcsyzzon olyan elszántan.

Aki ezeken a vizeken jól lavírozik, az vagy a hatalomhoz törleszkednek, vagy rendkívül felszínes munkát végeznek. Emlékezzen csak mindenki vissza, a tavalyi, reklámadó-balhé előtti állapotokra a kereskedelmi televíziókban! A politikai semlegességet úgy valósította meg a két nagy kertévé, hogy felszámolták a politikai/közéleti tartalmakat. 2006 után egyre gyorsabban tűnt el a kinti világ a képernyőkről, és maradt a sztárokban és külső nemi szervekben mérhető versenyzés. Erre azután Orbánék médiatörvénye további remek lehetőséget is biztosított nekik. Maradt ugyan kevés érdemi tartalom, de azok sohasem kerültek főműsoridőben adásba, hanem a gourmand-oknak tartogatták őket, éjszakánként.

A nagy kereskedelmi rádiókban most is ez megy. Ugyanazokat a számlistákat tolják, felfogható tartalom alig van a zeneinek nevezett, az én zenefogalmammal nagyon távoli viszonyt ápoló kereskedelmi rádiókban, és néha befigyel egy-egy jó vaskos nemi erőszakra való buzdítás vagy asszonyverő-mosdatás. No nem csak Balázsék szoktak ilyet, persze. Augusztus 16-án, szombat délután családi grillezés közben hallottam cseppet döbbenten a Class FM-en, amint a jobb sorsra szánt Kovács Áron a slágerlista közben megemlékezett Whitney Houstonról, mivel akkoriban volt az énekesnő születése évfordulója. A kolléga kedélyesen elröhörészett azon, hogy Houston körül milyen botrány támadt, amikor több alkalommal összeverte az akkori férje, Bobby Brown. Kicsivel később szóba jött Madonna is, és a híres eset, amikor Sean Penn összeverte és az égő gázsütőbe kényszerítette fiatal felesége fejét. A műsorvezető viccelődése szerint ezt csak azért tette, mert szerette. No, állati jót röhögtem én is.

Ezért az esetért már nem is tettem feljelentést, minek is? A médiahatóság egy rakás kormányszagú kutyagumi, az Irénke nénis riportot sem tartották jogsértőnek. Azt is tudom, hogy a Class FM-nél, mekkora szerkesztőséggel dolgoznak: csoda, hogy van bent egyáltalán ember néha. Mert ha bevételt akarnak maximalizálni, akkor az emberi munkát a legkönnyebb kivonni a rendszerből.

Ezek persze csak példák, és nem veszem mellé a nyíltan párt-irányvonalat képviselő tulajdonosok médiumait, mert az túlzottan magáért beszél. Mindenesetre nagyon úgy tűnik: rendes újságot, tévét, rádiót, blogot, akármiafenét nem lehet sem pusztán kereskedelmi, sem a klasszikus, pénzbelepumpálós, befektetős modellben csinálni. Szükség van rövid póráz nélküli támogatókra, és akármilyen szarul hangzik, az olvasókra is. Az illúzió, hogy komolyabb méretű napi médiumot kizárólag támogatásokból fenn lehetne tartani, de az biztos, hogy megtámasztja a szerkesztőséget, ha több lábon áll, és nincs kizárólag a tulajra vagy a halál korrupt hirdetéspiacra utalva. Gyűjtenek is sokan. (No, a Mércét is lehet támogatni, ha már itt tartunk.)

De addig is, amíg ezek a gazdasági modellek megvalósulnak, végezhet az ember komoly munkát, legfeljebb elmegy valahová egy nyolcórás állásba reklámozni, és majd éjszaka ír. (Hajnali 4:14 van. Hja kérem, ha még valódi újságíró is volnék!)

Álmaimban, vadvirágos réteken, egy kiegyensúlyozottabb és igazságosabb médiavilágban a kevésbé korszerű, kevésbé kirívóan tehetséges vagy szerencsés emberek bizonyára nem tudnának olyan könnyen, árulással felülre kerülni, de nem is kellene attól félniük, hogy ármánykodás nélkül a semmibe hullanak. Sőt, akár működés közben meg is tanulhatnák a szakmát, amiben elsőre talán nem teljesítettek olyan nagyon jól.

Ettől most éppen egyre távolabb kerülünk, méghozzá nem csak Magyarországon, de világszinten is.

Ennek ellenére a nők köszönik, továbbra is mindenre képesek, amire a férfiak, meg valamivel többre is: például ekkora ellenszélben életben maradni és haladni az egyenlőség felé, akár elmondják nekik az ellenkezőjét, akár nem. Még akkor is, ha magukról nem gondolják, hogy feministák volnának. Továbbra is ugyanolyan sokfélék vagyunk, mint bármely más egyváltozós embercsoport, vannak közöttünk mindenfajták, jók és rosszak, nagyszerűek és semmirekellők, sőt, vegyesfélék is, már amilyenek az emberek általában.

Örülnénk persze, ha egyre kevesebbünket vernének agyon és erőszakolnának meg, mindegy, milyen indokkal is. Nyilvánvalóan ugyanakkora béreket és szakmai megbecsülést akarunk az egyenlő munkáért. Fair, a teljesítményünkön és képességeinken alapuló elbírálást követelünk a munkaerőpiacon, az üzleti, a tudományos és a politikai életben egyaránt. Ez még kérdés? Ez még meglepő?

Vannak köztünk, akik gyereket akarnak, akár szülni, akár örökbe fogadni, akár párban, akár egyedül, és ehhez tisztességes szabályozásra, színvonalas egészségügyi ellátásra, társadalombiztosításra, juttatásokra, segítő szolgálatokra, azon túl pedig kisgyermekgondozó- és oktatási intézményekre van szükségünk. Vannak közöttünk, akik nem akarnak gyereket, és nekik is joguk van így dönteni, ők is teljes értékű emberek és közénk tartoznak.

Szükségünk van emberi jogokra, munkavállalói jogokra, érdekérvényesítésre. De hiszen pont ugyanerre volna szüksége mindenkinek, nemi identitástól függetlenül. Az egyenlőség nem fogy el attól, hogy több emberre terjesztjük ki, sőt. Attól jön létre.

Azért mindannyiunknak jobb lenne, ha a jobb sorsra érdemesek akadályozása és sértegetése helyett érdemi munkát végeznének inkább azok, akik jelenleg nem találtak maguknak jobb bárcát a nemi alapú gyűlölködésnél.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a női egyenjogúságról, támogass minket!