A nők diszkriminációja elleni harc gyökerei nagyon mélyre nyúlnak, a progresszív politika mégis gyakran megfelejtkezik róluk. Pedig ez a harcos hagyomány egy kincs, mely nélkül nincs valódi demokrácia – állítja Pető Andrea sorozatunk, a WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldal?) jelen darabjában.

A kilencvenes évek közepén egy magát nagyon baloldalinak tartó, idősebb férfi kollégának újságoltam, hogy az 1945 és 1951 közötti nőmozgalmat kutatom, mire epésen így válaszolt: „Könnyű dolga lesz, mert az nincs”. Ezzel a mondattal vezetném be azt az állításomat, melyet a körkérdésre válaszul adnék: a progresszív politika folyamatosan felejti el, hogy gyökerei a nőket sújtó diszkrimináció elleni harcból is erednek. Ha nem nyúlik vissza ehhez a történelmi hagyományhoz, akkor lemond nemcsak a népesség nagy részéről (férfiakról és nőkről) mint a politikája tárgyáról és aktoráról, hanem arról a nyelvről is, amely érzelmileg megélhetővé és egyúttal megharcolhatóvá teszi az egyenlőtlenségek elleni harcot.

Persze ez a hagyomány, melynek feltárásával majdnem 50 év intézményesített baloldali történetírás ellenére – vagy éppen azért – a mai napig adós a történettudomány, sokrétegű. A férfi vezetésű és férfi tagságú szakszervezeti mozgalmak az 1800-as évek végén rendkívül gyanakodva figyelték nemcsak a fizetett női munkavállalást, hanem a nők szakszervezeti szerveződését is. A munkavállalók számára a szakszervezetek és a szociáldemokrata párt jelentett megélhető érzelmi közösséget. Az ígéret, hogy a világ a most kiszolgáltatottak számára is jobbá tehető, tömegeket vonzott a mozgalomba.

Mikor a Horthy-Magyarország összeomlott 1945-ben, az újraépítés reménye sokakat vonzott az újrainduló szociáldemokrata mozgalomba. De ez a mozgalom már nem az a mozgalom volt, mint a háború előtti. Nemcsak a soában meggyilkolt vezetők és értelmiségiek hiánya miatt, hanem mert megjelent egy rivális utópikus mozgalom, a kommunizmus. A szociáldemokrata nőmozgalom pedig, mely abban a hitben volt, hogy végre igazi politikát csinálhat, kettős nyomás alatt találta magát. Egyrészt a szociáldemokrácián belül kialakult azoknak a férfiaknak és nőknek a köre, akik a kommunistákkal képzelték el a jövőt, másrészt a kommunista párt minden legális és illegális eszközt felhasznált arra, hogy a szociáldemokrata nők munkáját lehetetlenné tegye. Itt nemcsak arra kell gondolni, hogy a terem hangosítását kikapcsolták rejtélyes kezek, amikor a szocdem nők tartottak gyűlést, vagy hogy Marosán György férfias gesztusokkal és vasmarokkal irányította a szociáldemokrata nőmozgalmat, hanem arra, hogy megtört az a bizalom, ami összekapcsolta az utópikus jövő elérésére kötött laza, de széles alapokon nyugvó szövetséget: nincs valódi egyenlőség a nők hátrányos helyzetének fenntartásával. Hogy ez a szövetség mennyire megszűnt létezni, azt a már szép számmal rendelkezésre álló szakirodalom tárgyalja.

Az illusztrációként szolgáló képen Ladányi Szeréna (1884-1940), a Nőmunkás című lap egyik alapítója ünnepli a 1918-ban a nőnapot, ahol a földművesnők ugyanúgy részt vettek, a piros szalagot büszkén viselve a ruhájukon, mint a munkásnők. A többek között az egyenlő munkáért egyenlő bért követelése a béke követelésével társult, ami mutatja, hogy ez a típusú koalíciós politizálás nemcsak széles társadalmi alapokon nyugodott, mert sokak számára érthető és személyes nyelven fogalmazott meg égető kérdéseket, hanem a világpolitikához is kapcsolódott.

1951-től, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) nőhatározatától kezdve hiába létezett a hivatalos állami egyenlősítő politika, a családban és munkahelyen csak kvázi egyenlőség és „kvótanők” voltak. De ez a mégoly ellentmondásos folyamat átalakította a női szerepeket, anélkül, hogy lényegileg megváltoztatta volna a családban vagy a politikában meglevő különbségeket. Miért is változtatta volna meg? – teheti fel a kérdést a szkeptikus. De ha visszagondolunk arra a szociális érzékenységre és haragra, melyet a 20. század elején vagy közepén váltottak ki az egyenlőtlenségek, értetlenül állunk a nőnapok formalizmusának elfogadása előtt. A rendszerváltó kerekasztal tárgyalásoknál sem mobilizálódott a női egyenlőtlenség elleni harc. Itt már teljes valójában megmutatkozott az az érvelés, ami az államszocializmust jellemezte: előbb a fontos dolgok elintézése van soron, aztán a kevésbé fontosaké, mint a nők egyenlősége. Ez a logika napjainkig kísért, pedig Kéthly Anna és társnői számára ezek a kérdések nem egymás után, hanem egymás mellett léteztek. Mikor pedig elfelejtik – még a bevezetőben idézett szaktörténész is – a harcos hagyományt, akkor kincset vesztünk el. A demokrácia a férfiak és nők valódi egyenlősége nélkül nem demokrácia. Ezt már korábban feltalálták, nekünk csak nem kellene elfelejtenünk.