Bár zavarja a nyomor és a szenvedés, és egy igazságosabb, méltányosabb és egyenlőbb társadalmi berendezkedés iránti vágy fűti, Krémer Balázs szociológus, szociálpolitikus mégsem vallja magát fenntartások nélkül baloldalinak. Állítása szerint a kortárs baloldal túlzottan támaszkodik a marxi és kommunista hagyományokra, és emiatt túl sokat foglalkozik az állammal, ahelyett, hogy a szabadság értékére fektetné a hangsúlyt. 

Nem túlzottan zavar az, amikor engem baloldalinak szoktak besorolni, amint az sem, hogy az erről való gondolataimról az önmagát baloldalinak meghatározó Kettős Mérce is megkérdezett. Azon túl, hogy minek küzdenem ellene, ha már úgyis – azért nem zavar különösebben, mert az önmagukat ekként meghatározókkal sok szempontból azonos érzelmi hozzáállást tanúsítok társadalmi-politikai kérdésekben: engem is zavar mások nyomora és szenvedése, magam is szégyellem magam akkor, amikor ilyeneket tapasztalok, és a saját szégyeneimtől való megszabadulás igyekezete is hajt valamiféle igazságosabb, méltányosabb, egyenlőbb társadalmi berendezkedés vágya és követelése felé. Na meg, ezen túl is, általában tisztességes, derék embereknek szoktam tartani a hasonló érzületeket képviselőket, emiatt nem túl ciki, ha közibük tartozónak sorolnak be.

Azért, ezen túl, a dolog egy kicsit zavar, és magamat legfeljebb vonakodva és nyögve-nyelve szoktam baloldaliként meghatározni. Elmondom, hogy miért…

Egyrészt az „eszme” miatt. Magyarországon a baloldaliság történeti okokból eléggé összenőtt nemhogy Marxszal, hanem a marxizmusok kommunista hagyományaival. Én Marx elemzéseit és kritikáit megkerülhetetlennek vélem a kapitalizmus és annak igazságtalanságainak értelmezéséhez és kritikájához, és annyiban hálás vagyok e hagyománynak, hogy középiskolás koromban magával ragadott a hegelianizmus (és az akkori lukácsizmus) buja folklórja, hogy én ezeken a szövegeken tanultam meg bonyolult filozófiai és bölcseleti szövegekkel megbirkózni – de kora egyetemista éveimre „kiszerettem” Marxból, no pláne mindenféle kommunizmusból.

Hogy a hazai baloldaliság nagyrészt marxi kommunista baloldaliság, azt itt nem fogom tudni kifejteni, legfeljebb érzékeltetni. Mondjuk azzal, hogy már a nem-kommunista, mondjuk szocdem marxizmus sincsen benne a hazai baloldali hagyományban: az emberek (benne a baloldaliak…) maximum az utcanevekről ismernek olyan fontosabb szocialista és szocdem gondolkodókat, mint Frankel Leó, Szabó Ervin vagy Kéthly Anna, és még úgy sem olyan prominenseket, mint Weltner Jakab, Buchinger Manó vagy Gárdos Mariska. És hát akkor még egy szót nem szóltam a szívemhez közelebb álló, nem-marxista „baloldali” eszmei hagyományról, a Henry George eszméit követő liberális anarchistákról (mondjuk a georgista XX. századosokról, Justus Pálon át Liska Tiborig és Kemény Istvánig), vagy a nem-marxistán szocialista, az angolszász világban máig nagy hatású fabianusokig. Ami, ugyebár, nekem szakmai „törzsanyag”, a szociálpolitikai tananyag legalább fele a fabianusok alapította és máig fabiánus London School of Economics professzoraitól származik, a Webb házaspártól Beverdige-en és Marshallon keresztül Dahrendorfig, Nickolas Barrig és talán egészen Giddens-ig.

Hogy miért zavar a marxi és kommunista hagyomány e dominanciája, talán kizárólagossága, ennek több oka van. Eszmeileg és eszmetörténetileg is.

Egyrészt azért, mert ez nem egy demokratikus hagyomány. Mert nem „kapitalizmuskritikus”, hanem „kapitalizmusellenes”. Mert nem bír plurális társadalomban gondolkodni, hanem olyan, mint a jobber populisták: azok azt hiszik, hogy ők a „nép”, emezek meg szeretik azt hinni, hogy ők a tömegek, a 99%, a munkásosztály. Mert csaknem vallásos révülettel a történetfilozófiát az emberi akaratok elébe helyezi, mert képviselői gyakorta felmentve érzik magukat a demokratikus játékszabályok betartása alól, arra hivatkozva, hogy ők a politikájukkal nem az embereket, hanem a történelmi haladást kívánják szolgálni. Ez bizonyosan nem az én világom…
Azután azért sem, mert őket jobban érdekli az, hogy mi jön a kapitalizmus után, mint az, hogy mitől lehetne normálisabb, fejlődőbb, jobban élő a társadalom – addig is. Ma a hagyományos kommunisztikus nézetekhez képest még rosszabb a helyzet: a létező kommunizmusok bukása után még a hívek sem merik explicit módon képviselni azt, ami utána jöhet, de történeti okokból azt sem, hogy mitől lehetne jobb addig is.

Számomra ugyancsak meggyőző Polányi Károly marxizmus-kritikája is, aki azt mondja, hogy bár a marxisták és a manchesteriánus liberálisok más osztályérdekeket képviselnek, de mindketten azonosak abban, hogy a természetük szerint soknemű, összetett és sokszínű emberi és társadalmi természetet primitív módon leegyszerűsítik a kizárólag az anyagi szerzés motívuma által hajtott ember- és társadalomképre.
Végül, és itt összeér az eszmetörténet és a napi politika: én mindkét szinten eléggé problémásnak tartom e sajátos baloldaliság eltúlzottan etatista, és ezzel összefüggésben az emberi szabadsággal számot nem vető hagyományát. A megjelenő értékek szinte kizárólag az állam működésére vonatkoznak, abban fogalmaznak meg ígéreteket, hogy a baloldal politikai hatalomra jutásával miképpen élne az állam politikai hatalmával, miképpen oldaná meg az emberek valamennyi problémáját az állam szabályozó és újraelosztó eszközeivel. Emiatt, hát elég ciki, de a jelenkori baloldaliság – az az én ízlésem szerint eléggé populista: mindent könnyű kézzel és szívvel ígér arról, hogy majd mi.

A „szabadság” mint érték ebben a hagyományban szinte eltűnt, arról érdemi, tartalmi politikai gondolat nem szokott elhangzani. Márpedig, én nem hinném, hogy bármilyen állami hatalom többet tudhatna tenni a társadalom és a gazdaság fejlődéséért, a jólét gyarapodásáért – mint a felszabadult emberi kreativitások és tenni vágyások, az önbizalmak és önbecsülések, a szabad gondolat és a szabad akarat. Amelyekről, a „felszabadító politikáról”, korunk baloldaliságának nincsen túl sok mondandója. Tán még annyi sem.

És akkor vissza az elejére. Mindezen fenntartásaimmal és averzióimmal együtt sem túlzottan zavar az, ha baloldalinak sorolnak be. De, nem vagyok felhőtlenül boldog attól, ha a fenti terhekkel együtt sorolnak baloldalinak – én ezeket a terheket nem kívánnám magamon viselni. Szóval, ha engem kérdeznek, akkor szívesebben sorolom magamat az „egalitárianus liberális” kategóriájába. Akinek az egyenlőség értékeihez való kötődése erősebb és árnyaltabb annál, mint amennyire ezen értékeket több baloldali inkább a politikai hagyományhoz tartozás kellékeként vallja, mint amennyire azt komoly tartalmakkal tartaná a sajátjának. Számomra pl. az egalitariánus hagyomány a klasszikus liberalizmus „törvény előtti egyenlőség” eszményétől eredezik, és anélkül más egyenlőségi gondolat sem ér túl sokat: a törvényeknek mindenkire, és mindenkire egyformán kell(ene) vonatkozniuk. (Magyarország ettől ezidáig mindig eléggé messze volt, ma meg pláne…)