Az „Európa Erőd” fenntartása mellett döntöttek a szerdára virradó éjszaka az Európai Unió tagállamainak vezetői. A csúcson megszületett döntésekből világosan kiolvasható, hogy az állam- és kormányfők között szinte semmilyen nézeteltérés nincs abbéli szándékukat illetően, hogy a jövőben is határainkon kívül tartsák a háború és kilátástalanság elől menekülő, a kontinensen új életet kezdeni szándékozó embertársainkat. Az innovatív megoldás, mint a világtörténelemben oly sokszor, a piszkos munka elvégzésének exportálása, „outsourcingolása” az Unió határain kívülre. A kontinens vezetői gyakorlatilag egyetértenek Orbán Viktorral abban, hogy nem szabad beengedni Európába ezeket az embereket, viszont ők úgy gondolják, az esztétikailag rosszul mutató falak építése helyett inkább fizetni kell nem-tagállamoknak, hogy védjék meg az EU határait.

(Fotó: Reuters)

Az, hogy milyen módon, minket már nem érdekel, aláírtuk a csekket, mossuk kezeinket – mondják.

„Ki kell igazítanunk a nyitott ajtók és ablakok politikáját”, mondta Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke a csúcs utáni sajtótájékoztatón. Bár Tusk kijelentését részben az is motiválta, hogy saját kormányzó jobbközép pártját jövő hónapban tartandó parlamenti választásokon nagy valószínűséggel kiebrudalja a nacionalista széljobb, de a mondat egyébként jól leírja, mi is lett a tárgyalások végeredménye.

Ha három szóban le akarnánk írni, mit is döntöttek kontinensünk felelős vezetői, akkor csak az ABBÁ-ra hivatkozhatnánk, mert hogy: „money, money, money.” Az állam- és kormányfők megegyeztek abban, hogy plusz 1 milliárd euróval támogatják az ENSZ menekültügyben szakosodott szervezeteit, plusz 100 millió euróval a menekültválságnak leginkább kitett tagállamokat, plusz 600 milliót ítéltek oda az EU érintett intézményeinek. Emellett zsíros csekkeket írnának a Szíriával szomszédos országoknak: Libanonnak, Jordániának és Törökországnak. Utóbbi akár 1 milliárd eurós támogatást is kaphatna, hogy saját területén kezelje a menekülthelyzetet. Jut egyébként pénz a Nyugat-Balkánnak is.

Megállapodás született az ún. hotspotok Görögország- és Olaszországbeli felállításáról is. Ezek olyan ellenőrzőpontok lennének, ahol nem maguk az érintett tagállamok, hanem közös uniós szervek végeznék a beérkező emberek regisztrációját, és döntenének arról, ki számít befogadható menekültnek, és ki számít kiutasítandó „gazdasági migránsnak”, és ezeken a pontokon várhatnák ki a menekültkérelmi eljárás végét azok, akiknek ez a lehetőség egyáltalán megadatott.

Tusk szerint a menekültválság legnehezebb része még hátra van, „a menekültek és migránsok legnagyobb hulláma még csak ezután jön”, hiszen még milliós nagyságrendű csoportok kelhetnek útra, megpróbálva bejutni az EU-ba. A nyitott ajtók és ablakok bezárásával kapcsolatos kijelentésével együtt nyilvánvalóvá válik, hogy az európai közösség nem szándékozik befogadni ezt az Unió lakosságának még mindig csak elenyésző törtrészét képező tömeget. Az idén félmillió körüli létszámú menekült érkezett az Unióba, ehhez képest a pár nappal ezelőtt kínkeservesen áterőltetett közös kvóta csupán 120 ezer ember helyzetéről rendelkezik.

A hotspotok létrehozása primér szinten gyógyír lehet a humanitárius katasztrófa kezelésére, de ha nem születik megegyezés egy, az eddiginél jelentősen nagyobb befogadási kvótáról, akkor mindez édes keveset ér, hiszen még ezek a központok sem lennének képesek hosszú ideig több százezres nagyságrendű tömegeket elszállásolni és feltartóztatni. Még ha kvázi fogvatartó-központokként működnének, akkor sem lennének képesek gyakorlatban feltartóztatni a kontinens szíve felé igyekvőket.

Ellenben frusztrációt és lázadást biztosan szülnének.

Ami sokkal valószínűbb forgatókönyvnek látszik, az az, hogy az Unió elöljárói nem is számolnak lokalizáltan kezelhetetlen mennyiségű emberrel, és így a befogadási kvóta növelését is elkerülhetik. Ehelyett a határ védelmét azokra a nem-tagállamokra bíznák, amelyek megakadályoznák, hogy a menekültek egyáltalán eljussanak a hotspotokig. Ezt támasztja alá például a Törökországnak ígért milliárdos nagyságrendű anyagi támogatás ténye is.

Törökország gyakorlatban is képes lenne ennek a feladatnak az ellátására, a Brüsszelből érkező csekkeken túl azonban ennek lesznek más feltételei is. A török állampolgárok vízumfeltételeinek enyhítése mellett, olyan kevésbé ártatlan kérései is lehetnek Ankarának, mint például az Észak-Szíriában bevezetendő, 40-80 kilométer széles ütköző- és no-fly zóna is, amely például az Iszlám Állam erői ellen harcoló kurd milíciák munkáját lehetetlenítené el, és ezzel komoly csapást mérne a törökök számára oly kellemetlen kurd politikai mozgalomra is.

Elvi kérdésekben tehát az Európai Unió egésze ugyanarra az álláspontra helyezkedett, mint Orbán Viktor: kívül tágasabb. A november középéig felállítandó közös regisztrációs központok és a kvótarendszer csak akkor működhetnek, ha a Szíriával és más válságzónákkal határos államok – elsősorban Törökország a Nyugat-Balkán tranzitállamaival együtt – elvégzik a piszkos munkát. Az Unió vezetői így arcvesztés nélkül megmaradhatnak a magyar határzár brutalitásának kritikája mellett, amelyet a csúcson is elismételtek, leghangosabban az osztrák kancellár. Az új rendszerben a fizikai határzár valóban egy teljesen fölösleges, gigantikus pénzkidobás, hiszen a bevándorolni szándékozó emberek nagyja valószínűséggel el sem jut odáig. Nem lesz tehát, akit visszatartson a pengés drótkerítés.

Orbán Viktor hat pontjából nem teljesült minden, amelyek teljesültek, azok sem a miniszterelnök érdemeit öregbítik, hiszen tőle függetlenül már szerepeltek az Európai Bizottság javaslatai között. De Orbánnak mégsem kell túlzottan erőlködnie, hogy győzelemként adja el az eredményt, hiszen koncepciójukban a meghozott döntések teljesen illeszkednek Orbán elképzeléseibe.

A Nyugat újra a történelem során oly sokszor bevált, ám oly tragikus következményekkel járó megoldást választotta: exportálta saját válságát, valahová máshová. Ezúttal azért, mert vezetői épp teljesen döntésképtelenek, és híján vannak bármiféle bizalomgerjesztő politikai víziónak, és pénzzel próbálják megvenni, hogy ne is kelljen dönteniük, politikai víziót építeniük.

Ebben a forgatókönyvben pedig épp azok a kilátástalan helyzetben lévő menekültek nem számítanak, akikről a „menekültválságnak” névleg szólnia kellene. Számukra marad a török kormány vendégszeretete, amelyről eddig is olvashattunk már rossz dolgokat, és a jövőre nézve is van okunk gyanakvásra. Illetve az olyan járulékos veszteségek sem számítanak, mint a kurdok. Ám ameddig folyamatosan saját politikai és gazdasági válságainkat időben és térben arrébb toljuk, ne csodálkozzunk, hogy a szörnyűségek időről-időre megismétlődnek.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni az EU menekültpolitikájának gyengeségééről, támogass minket!