Cikksorozatot indítottunk WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldal?) címen, amelyben azt az egyszerűnek tűnő kérdést tesszük fel, hogy mi a baloldal ma Magyarországon, az Unióban, a világban. A sorozat hetedik darabjában Kiss Tibor Noé mesél arról, mi az, ami magától értetődő abban, ha az ember történetesen baloldali, és mi az, ami naponta újra kezdődő küzdelem és talány.

Néztem a tévét, a kilencvenes évek elején, lehettem vagy 16 éves. Éjszakai műsorsáv, Mélyvíz. A családon belüli bántalmazás volt a téma. Politikusok, jogászok, szociológusok ültek egymás mellett, a vita egyre indulatosabbá vált közöttük. Aztán egyszer csak megszólalt valaki, bíró vagy ügyész – a jog embere kérdezett: „Ha valakit rendszeresen bántalmaz a partnere, akkor miért nem fogja a gyerekeit, és költözik el otthonról„? Ez volt az a pillanat, amikor legszívesebben hozzávágtam volna valamit a tévéhez. Vagy felrúgom, mint apám a dohányzóasztalt az irapuatói 0:6 után. De inkább csak kikapcsoltam. A gyűlölet a torkomig ért. Ügyvéd úr, bíró úr, jó estét kívánok! Hová menjünk innen, hová vigyen bennünket innen, az erőszak elől az anyánk? Hová és miből? A torkomban szavak, elfojtott káromkodások. Apám aludt tovább, hogy másnap újra felébredjen.

Közben pedig ott volt a személyes történetem is, a transzneműségről. De ezt a fogalmat is csak később ismertem meg; a lakótelepen, a külvárosban, a focipályán és a kocsmában az emberek más nyelvet beszéltek. Nem volt kihez fordulni, nem létezett az a nyelv, amelyen megszólalhattam volna. A gimnáziumban körülvettek néhányan, polgári családokból, jólnevelten. Bluest és jazzt hallgattak, azt sem értettem: nekem az Iron Maiden jelentette a zenét, aztán a Slayer, gitárszóló King és Hannemann. Nem tudtam mit kezdeni a kifinomult iróniával. Ami fájt, az a húsomba vágott, nem voltam képes mosolyogni rajta. A mémeket ma sem szeretem, a tét nélküli poénkodást. Elszomorít, felidegesít. A Moszkva téren túl ma is idegen világ. Törtem-zúztam, aztán, ha megszólaltam, ha beszélni próbáltam valakivel a problémáimról, beállt a síri csend. Toltuk egymás mellett a bicikliket, párhuzamos nyomvonalak a porban. Aztán a másik elfordult, a frusztráció és a gyűlölet velem maradt.

Egy kamasz, egyedül a világban, akkoriban legalábbis ezt hittem. Nekem a baloldal és a liberalizmus politikai értékei, a szociológia nyelve adott méltóságot. Emlékszem Lakatos László előadására az újságíróiskolában, a kilencvenes évek közepén. Lázadás tört ki a teremben, amikor kijelentette, hogy „tehetség nem létezik, csak hozzáférés”. Ha valaki sosem lát zongorát, honnan tudhatnánk, hogy milyen zongorista lehetne belőle. Honnan is. A családon belüli erőszak kérdését a liberálisok (politikusok, jogvédők) tartották napirenden, mások csak legyintettek rá. A nőknek csak bajuk származik abból, ha ellépnek a tűzhely mellől, például átesnek a vak komondoron. Erről ennyit, minden más csak családellenes károgás. A transzneműség nem betegség, számomra huszonéves koromban ez is új volt. A szociológia felforgató tudomány.

A kérdés nem az, hogy valaki miért válik baloldalivá. Adott esetben ez az egyetlen lehetséges válasz az egyén számára. Mint ahogy az is ugyanígy érthető, ha valaki – egészen más személyes okok miatt – jobboldali lesz. A kérdés inkább az, hogy a baloldali-liberális gondolat miért ennyire hatástalan a magyar társadalomban. A legtöbb szociológiai felmérés szerint a fiatalok körében a legalacsonyabb a magukat baloldaliként, liberálisként aposztrofáló pártok támogatottsága. Az mára világossá vált, hogy a „nyugatos” értelmiség által használt nyelv a társadalom széles rétegei számára nem írja le az őket érintő társadalmi problémák sokaságát. Az emberi jogokat hangsúlyozó érvelés, a politikailag korrekt beszéd hatástalan. Kölcsönös félelem, bizalmatlanság van, kapcsolat és megértés nincs.

A civil szervezetek számos ügyben így is sokkal komolyabb eredményeket tudnak felmutatni, mint a baloldali és liberális szavazókat évek óta tehetetlenül „képviselő” pártok. Helyi szinten léteznek sikeres modellek (Cserdi, Hernádszentandrás, Rozsály), amelyek példaértékűek lehetnek a baloldali politika számára is. Ezeken a településeken olyan értékek mentén szerveződött újra a helyi társadalom, mint az önfenntartás és a kooperáció. Persze, kellettek ehhez karizmatikus helyi vezetők, akik – s ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni – képesek voltak partnerként kezelni a lakosságot.

Húsznál is több év telt el a bevezetőben említett televíziós vitaműsor óta, közben felnőttem. Legtöbbször értelmiségi környezetben mozgok, belvárosi kávézókban, szerkesztőségekben, egyetemi tanszékeken. Mégis egyre gyakrabban szembesülök azzal, hogy a titkárnők nyelvén mozgok a legotthonosabban. Kimegyek egy lakótelepre, megállok a kisábécé előtt, nézem az embereket, lóbálják a nejlonszatyrokat, ugratják egymást, összevesznek, kibékülnek. Ez a kínai cipők és a turkálószagú pólók világa. Furcsa nosztalgiát érzek irántuk, a kamaszkorom iránt. Egyszerre vagyok hozzájuk közel és távol. Ugyanazzal küzdök, a megszólítás nehézségével.