Franciaország • A francia EP-választás szinte minden eredménye ambivalensen értékelhető, kivéve egyetlen bizonyosságot: a baloldalt az alapoktól kellene újjáépíteni.

A szinte végleges számok alapján Marine Le Pen pártja, a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National, RN) mindössze 0,9 százalékponttal előzi meg a kormányzó erők Reneszánsz elnevezésű listáját, amelynek fő pillére Emmanuel Macron köztársasági elnök pártja, a La République en Marche (LREM), más jobbközép erők mellett.

Bár ezt sikerként adhatja el Le Pen, aki így revansot vehet a 2017-es elnökválasztás második fordulójáért, ahol a végső tévévitában hozott elég gyatra teljesítmény után alulmaradt Macronnal szemben.

Közelebbről azonban az RN által most szerzett 23,3% alacsonyabb, mint a 2014-es 24,9%, amikor a távol maradók aránya 8 ponttal volt magasabb. A most vasárnapi, jó 50%-os részvétel arra utal, hogy az előrejelzésekkel szemben a választók mégsem voltak annyira közönyösek az EP iránt, amely hagyományosan nem visz sokakat az urnákhoz Franciaországban.

Ez a kiemelkedőnek számító részvétel még inkább aláhúzza, hogy az RN mögött nem igazán van tartalék és növekedési lehetőség – a többi szélsőjobbos lista egyesített eredménye is 5% alatt marad.

Eközben Le Penék hosszú távú projektjében, a konzervatívokkal való összefogásban sem látszik a perspektíva egyelőre, főleg ha az utóbbiak ilyen siralmasan teljesítenek.

A Republikánusok (Les Républicains, LR, akik korábban már olyan tehetségeket adtak a világnak és a franciáknak, mint Nicolas Sarkozy, most mindössze 8,5%-ot értek el. Ez kevesebb mint fele a 2014-ben, majd a 2017-es elnökválasztás első fordulójában is teljesített, jó 20%-nak. Sarkozy 1999-ben 12,8%-ot szerzett, másnap le is mondott a pártelnöki tisztségről.

Úgy tűnik, hogy logikus módon az egykori jobboldali gyűjtőpárt mérsékeltebb, esetleg liberálisabb csoportjai átpártoltak Emmanuel Macronhoz, aki szinte minden szempontból kielégítheti az igényeiket: legyen szó a nagy állami rendszerek reformjáról, a leggazdagabbnak kedvező adópolitikáról, a menekültekkel szembeni kemény vonalas hozzáállásról vagy a sárga mellényes tüntetések kapcsán alkalmazott fokozódó rendőri és ügyészi offenzíváról.

A köztársasági elnök köre ugyan utólag sikeresnek ítélheti a stratégiát, amely elsősorban a Le Pennel vívott, azaz a progresszív-nacionalista csataként próbálta eladni a választást. A kormánypárti erők szerint ez segített abban, hogy elkerüljék a hasonló választásokon nagyon is gyakori szankciót, szóval e vereség voltaképpen győzelem lenne – amely mellesleg azt is bizonyítja, hogy amúgy sincs másik, meggyőző alternatíva (leszámítva persze Le Pent és a káoszt).

Nehéz azonban nem kudarcként vagy legalábbis figyelmeztetésként értékelni, hogy Macron épp a számára kezdetektől központi fontosságú európai terepen szorult a szélsőjobb mögé.

Hasonló részvételi aránnyal egy hasonló összetételű koalíció a 2017-es parlamenti választáson 32,3%-ot szerzett. A soron következő, önkormányzati választáshoz pedig a 2016-ban nagyjából a semmiből létrehozott pártnak egyelőre nem igazán van meg a struktúrája. Azaz nemcsak a Nagy Reformmaraton támogatottsága kérdéses, de a jövő politikai horizontja is – túl azon persze, hogy a macroni kísérlet nyomán valóban felszívódtak a politikai alternatívák, ami a demokrácia szempontjából nem túl kecsegtető.

Ha esetleg Emmanuel Macron mégis ragaszkodna ahhoz, hogy minden a legnagyobb rendben, lesz aki az orra alá dörgöli majd ennek ellenkezőjét: egy mai felmérés máris arra jutott, hogy a megkérdezettek 72%-a szerint változtatni kell a kormánypolitika irányán.

Balra a Zöldek és a homokos, szomorú, vizes sík

A vasárnap másik nagy győztese, az előzetes becslésekkel dacolva a Zöldek (EELV) lettek, akik 12,3%-kal nemcsak a néppártot, hanem az összes többi balos formációt is előzik, ami példátlan a párt történetében. De ezt a sikert elsősorban a többiek gyengesége teszi naggyá. A Zöldek hagyományosan jobban szerepelnek az európai választáson, 1999-ben pl. 16%-ot értek el, és legfontosabb témáik ezúttal kiemelkedő szerepet kaptak a kampányban, lévén a francia közvélemény is jóval érzékenyebbé vált a környezet- és klímavédelem fontosságára, ahogy ezt ősz óta számos fejlemény is jelezte.

A liberális beállítottságú Yannick Jadot vezette lista nem csupán a teljesen megroggyant, mindössze 6,2%-ra képes szociktól szívhatott el kiábrándult szavazókat, de a kormánypárttól is. Emmanuel Macronról ugyanis legkésőbb múlt ősszel, az ökológiai átmenet miniszterének lemondása után kiderült, hogy a bolygó iránti aggodalma főleg szavakban nyilvánul meg, tettekben jóval kevésbé. És ezen még az sem változtat, hogy egy ex-zöldet (akikből elég nagy a kínálat) még ő is fel tudott venni listájára, amelyet még Daniel Cohn-Bendit is támogatott – végső bizonyítékaként annak, hogy ha valaki tényleg aggódott a klímaváltozás vagy a biodiverzitás miatt, nem volt szabad a Reneszánsz listára voksolnia.

A francia Zöldek hagyományosan baloldali erőkként, jellemzően a PS partnereként, de sok ügyben a radikális baloldallal összefogva működtek, kissé zűrös szervezeti felépítéssel. Könnyen lehet, hogy ezúttal még Jean-Luc Mélenchon pártjától, az Engedetlen Franciaországtól (France Insoumise, FI) is elszippantottak néhány voksot, ugyanis az FI még a vártnál is rosszabbul szerepelt, mindössze 6,3%-kal, ami eltörpül Mélenchon 2017-es elnökválasztási eredményéhez képest (19,6%), és az előrejelzéseknél is rosszabb.

Kétségtelen, hogy az FI viszonya az EU-hoz szintén elég ambivalens: míg a baloldali fő trend talán az EU alapvető reformjait támogatja, az eurózónából való kilépésnek, vagy az azzal való fenyegetésnek is viszonylag jelentős a tábora. Hasonlóképpen megosztó és régi vita a protekcionizmus kérdése. A listája élére a szocikhoz hasonlóan egy „civilt”, az Oxfam volt szóvivőjét, az amúgy rokonszenves és tehetséges Manon Aubryt választó FI ezúttal elvált korábbi kényszerű partnerétől, a kommunistáktól.

Így összesen féltucat formáció szállt harcba a baloldali és zöld szavazatokért, mint a mellékelt ábra mutatja, mérsékelt sikerrel.

Korántsem valami alkalmi anomáliáról van szó, a francia radikális baloldal mára több ízben bizonyította, hogy képtelen egy hosszabb távú stratégia keretében újraépíteni a szocialisták évtizedek óta tartó neoliberális fordulata és annak látványos kudarca nyomán megszűnt baloldali alternatívát.

Ebben kétségtelenül nagy a felelőssége az egyes pártoknak és a hatalmassá nőtt egók mögött a közérdeket szem elöl tévesztő taktikázásnak, de azoknak a törésvonalaknak is, amelyekre fentebb utaltunk, az EU-hoz és a globalizációhoz fűződő viszonyt illetően (lásd még a Labour hasonló jellegű gondjait). Végezetül pedig a ma is erős és szervezett érdek-képviseleti csoportoknak és régi-új mozgalmaknak, szervezeteknek, amelyek a pártpolitikai képviselet terén nem akarták és tudták elérni, hogy a pártok értelmesebb alternatívát építsenek.

Ez a munka, amelynek szempontjából egyébként a sárgamellényes mozgalom is nagyon tanulságosnak bizonyult, sosem lehetne sürgetőbb. Bár az EP-választás jellemzően nem az alsóbb osztályok kedvence, a vasárnapi eredmények azt is aláhúzzák, hogy az úgynevezett népi szavazókat ma elsősorban, csaknem kizárólagos jelleggel a szélsőjobb képes megszólítani és az urnákhoz vinni, bár az alsóbb osztályok többsége továbbra is inkább a távolmaradást választja.