Nepálban forradalmi események zajlottak az elmúlt napokban: a korábbi, csak nevében kommunista kormányt elmosta a társadalmi elégedetlenség. Az internetes felületeken és az utcákon szerveződő ifjúság vezetésével néhány nap alatt buktatta meg a nép az elnyomó és korrupt rezsimet, és kezdett új korszakot az ország történelmében. De miben más a mostani lázadás, mint a 2010-es évek Twitter-forradalomnak is nevezett fellángolásai? Mit akarnak az ifjú lázadók? És nem utolsó sorban: hol találkozik Marx az anime-kultúrával?

„Megalakult és látszólag törhetetlen totális hatalommal rendelkezik a Világkormány. A tiltakozások, ellenzék, panaszok be vannak tiltva, a zsarnokság lassan abszolúttá válik. A nyomasztó hatalomnak csupán egy maroknyi kalóz áll ellent, akiknek meg kell tanulni kinőniük a gyerekes fegyelmezetlenséget és tiszteletet kell kivívniuk társaik előtt ahhoz, hogy a Világkormánnyal felvegyék a harcot, és felszabadítsák az elnyomottakat.”

Ez annak a több ezer részes japán anime sorozatnak, a One Piece-nek és a benne szereplő szalmakalapos kalózoknak a sztorija, ami számos országban a fiatal rendszerellenes lázadók jelképévé vált: A Fülöp-szigetek, Indonézia és Franciaország után immár Nepálban is.

Ez az egyik oka annak, hogy a generációs élménynek számító One Piece és más mémes utalások miatt a helyi lázadókat „Z-generációs lázadóknak” nevezték. Mint máshol, a generációs sztereotípia lényege itt is az: a „fiatalok, lusták, haszonlesők, és nem érdeklik őket a komoly dolgok.” De a tüntetők éppen azt mondják, úgy érzik: ők ki tudják harcolni azt, amit az őszülő Y-generáció és a már középkorú X-generáció hiába kívánt: most például két nap alatt zavarták el a kiüresedett Kommunista Pártjuk egészen jól élő vezetőit.

Kétségkívül nagyon szórakoztató mindezek kapcsán arról olvasni, hogy az elmúlt napok nepáli politikai viharai miatt a magyarországi sajtónak is cikkeket kellett közölnie Nepálról. A motiváció és a tálalás egyértelmű. A beszámolók vagy úgy említik az eseményeket, mint „a kormány” és „a Discordon és Instagramon szerveződő Z-generáció” harcát, vagy pedig – mint például a Telex – a kormány „kommunista-maoista” öndefinícióját emelik ki, sőt, hozzáteszik, „van még marxista-leninista” párt is. A tüntetők ezzel szemben „korrupcióellenesek” csakúgy mint általában a hírmédiában mindenki, aki fellázad valakik ellen valamikért: Szerbiától Bangladesig.

Ezen beszámolók éppen a lényeget takarják ki. Nepál – ez a Kína és India közé szorult kis ország – ugyanis nemcsak elviekben kommunista kormánnyal, de lázadó kommunista diákokkal és marxista ellenzékkel is rendelkezik. Az 1990-es forradalom és 2006 között kialakult eddigi politikai rend ugyanis a világ talán utolsó maoista forradalmának lezárása után született meg.

Elvetélt forradalom

Persze az, hogy a marxizmus és a maoizmus Nepál esetében pontosan mit jelent, kissé eltér a szokásostól. 1990 – tehát épp a szovjet blokk összeomlása – előtt a volt brit protektorátus, Nepál egy centralizált és kvázi-feudális rendre épülő királyság volt. A politikai pártok jó része 1961 és 1990 között be volt tiltva – mivel a hidegháború még javában tombolt, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok végig támogatta ezt a rezsimet. A király és a kihívó nélküli jobboldali, szűk klikk uralma annyira elmélyítette a szegénységet, hogy a nép szemében a kommunisták váltak a nemzeti megmentőkké. A hagyományosan marxista-leninista pártokhoz kötődő Nepáli Kongresszus szervezete és a vegyesen radikális baloldali, népies, agrárius mozgalmak összefogásából létrejött Dzsana Andoláni mozgalom volt az, amely főként Mao Ce-Tung eredeti, a parasztságot mozgósító kínai mozgalmától inspirálva végül 1990-ben a népmozgalmak élére állt. A milliós tüntetések közben a kormány végül belelőtt a tömegbe, mire a kommunisták a környék és a korszak egyik legsikeresebb általános sztrájkját hirdették meg, amelyhez jóformán az egész ország csatlakozott. A Dzsana Andoláni Mozgalom fő erejének a magát a szovjet típusú kommunizmus hívének tartó Nepáli Kommunista Párt (Egységes Marxista Leninista Mozgalom – NKP EML) számított.

A nyomás alatt a királyi ház és az udvar körül elfogyott a levegő: az udvar és a hagyományos jobboldal végül beleegyezett a baloldali-radikális szervezetek betiltásának feloldásába, szabad választásokat és lényegében helyreállította a többpártrendszert.

A választásokon elinduló kommunisták így néhány évig békés körülmények között versenyeztek egy helyén hagyott, szupergazdag elittel, 1994-re pedig hivatalosan is a harmadik legnagyobb parlamenti erővé váltak.

De a helyzet a tömegpárt tagságát és vezetését is megosztotta, a többségnek ezek az elért részeredmények nem voltak elegendőek, a párt programjában pedig szerepelt a forradalom kivívása is. A főbb radikális baloldali parlamenti erők tagjai közül a forradalom folytatása mellett állók az országgyűlés bojkottjára hívtak fel, amelyre válaszul a parlamentarista frakció kizárta őket.

A militáns frakció vezetője, a 30 milliós országban akkor legnépszerűbb politikusnak számító Puspa Kamál Dahál (mozgalmi nevén Pracsanda) végül felülkerekedett, és a párt militáns szárnya fegyverkezni kezdett. A kitört polgárháború furcsa helyzetet teremtett: egyrészről a gerillák a hegyekbe és erdőkbe vonultak, falvakat, városokat foglaltak el, másrészről csak az alaposan felfegyverzett és militarizált nepáli rendőrség vette fel velük a harcot, míg a Nepáli Királyi Hadsereget kihagyták a konfliktusból.

A nepáli rendőrség emberi jogsértéseire, a tömeges, ítélet nélküli kivégzésekre már a kilencvenes évek végén és kétezres évek elején fény derült, de valódi kivizsgálásukra csak a kétezres évek végétől került sor.

 

A harcok egészen 2006-ig tartottak, és a végül kifáradó felek közötti kiegyezéssel fejeződtek be. Mindez azután következett be, hogy a trónon ülő Gjanendra nepáli király 2005-ben egyszerűen megelégelte, hogy a gerillák totális és feltétel nélküli megadásához ragaszkodó jobboldali kormányok az égvilágon semmit nem tudnak elérni. Ezért kormányát elbocsátva a kezébe ragadta az egyeduralmat, majd meghirdette, a fejlődés és a demokrácia nem fér meg egymással, a liberális államhoz pedig „engedelmesség kell”, így maga veszi át a hatalmat.

A valós diktatúra bevezetése és a kormány elbocsátása megrendítette az addig a nepáli rendszert támogató britek és indiaiak bizalmát, ellenben 2005-től Kína éppen elkezdte felfegyverezni a represszív nepáli rezsimet  – ironikus módon Mao hívei ellenében.

Számos fordulat után a konfliktus végül ENSZ-közvetítéssel békés lezárást nyert, amelynek része volt hogy 2006 tavaszán az uralkodóház formális hatalmát megtarthatta és maradt a többpárti demokrácia. A szabad választások bevezetése és annak engedélyezése, hogy kommunista pártok is bekerülhessenek végül a hatalomba viszont azt eredményezte, hogy az elkövetkező évtizedeket a számos pártra oszló baloldal erői uralták. A reakciós politikai vonal – főként a hindu nacionalizmus indiai hatásai – így is mindvégig, kisebbségen, de fennmaradtak az államban, így ők is a politikai elit részévé váltak, nem rendszerellenes erővé.

Az alkotmányozó gyűlések során ugyanis 2007-re felszámolták a királyság intézményét, helyébe viszont az elnök lépett. Ennek oka, hogy polgárháború után a kommunista pártok egyetértettek abban, hogy még korai lenne meghirdetni a szocializmust, helyette régi szovjet mintára „népi demokráciát” vezetnek be.

A reformizmus zsákutcája

Az elmúlt mintegy húsz évben ez azt jelentette, hogy az állam életét a királlyal és köreivel ismét egyezséget kötő kommunisták uralma jellemezte. A kiegyezés ugyanis azzal járt, hogy a forradalmi célokból – így a társadalom számottevő részét jelentő szegényparasztság helyzetének könnyítéséből is – jelentős mértékben engedtek. 

Három nagy kommunista erő vezette eddig Nepált (a kisebbekkel a kommunista jellegű nepáli pártok száma körülbelül 30-ra tehető). Korábban már említett NKP (EML) és a mellette megerősödő Nepál Kommunista Pártja (Maoista Közép) KPN (MK), az egykori felkelőket tömörítő és az egykori gerillavezér Pracsanda által vezetett erő voltak a dominánsak. A harmadik az Új Erő nevű, 2016-ban alakult populista párt lett, amelyet a maoista ex-gerillák közül kilépő egyik karizmatikus vezető, Baburám Battaráj alapított.

Ennek a trojkának erői adták a parlamenti többséget, ebből azonban semmiféle szocializmus nem lett. Ahogyan Szhjam Sresta marxista, nepáli aktivista és író a helyzetet jellemezte: a trojka erői 2006 és 2017 között versengő jelleggel, de egyre inkább az államreformban hívő, az állami apparátusba beolvadó és „pragmatista” programmal jelentkező, klasszikus politikai hivatalnok-elitté váltak. Nepálban a polgárháború alatt a munkások külföldre (főleg az arab Öböl-államokba) kényszerültek vendégmunkásként, az ő hazaküldött pénzükön kívül a serpák kizsákmányolására épülő Himalája-turizmus és az általános, főként Katmandut és környékét érintő nyugati turizmus tartotta el. Ezeket a folyamatokat a trojka nemhogy megállította volna, de szisztematikusan ezekből élt, az elégedetlenséget növekvő mértékben elnyomta, kapcsolatokat épített ki a kínai pártelittel, és szövetséget ápolt Vlagyimir Putyin orosz elnökkel és végül még Narendra Modi indiai miniszterelnökkel is. 

Így a „kommunista múltból” csupán a kulturális alapú közösségvállalás, a politikai-bürokrata nyelvezet, a nyugatellenes retorika és a BRICS-szövetségi rendszer lelkes és szimbolikus támogatása maradt meg. Kritikusaikat, ellenfeleiket felváltva vádolták azzal, hogy a britek, az amerikaiak vagy a „hindu-fasiszták” fellazító ügynökeiként vannak jelen.

A rendszernek szinte jelképévé vált a most, az internet lekapcsolása után a tömegek által elzavart, helikopterrel menekülő miniszterelnök, az NKP (EML) vezetője, KP Sharma Oli személye. Oli a kilencvenes években épített magának fényes karriert a katmandui nemzetgyűlésben, így már azt is ellenezte, hogy párttársai egy része az elégtelennek tartott kompromisszumok miatt gerillaháborúba vonult és bojkottálta a parlamentet. Ő maradt, és a csonka parlamenti időszakban egyszerűbb is lett felfelé jutnia a ranglétrán. A 2006 tavaszi békekötés után is az ő vonala győzedelmeskedett, így a párt vezetőjévé, több kormányban külügyminiszerré is vált.

Végül 2018-tól több társával együtt megszervezte a gyengülő és a gazdasági válság kihívásaival is küzdő NKP (EML) és a többi nagy párt „összeolvadását” egy nagy, központi vezetőség által koordinált pártba. A párt ideológiai alapvetéseiben senki sem volt biztos, az egykor oly fontos radikális ideológusokat ugyanis a központi hatalomtechnikusok a partvonalra szorították. 

Így innentől a három említett párt egyesült egy nagy kormánypárttá. Hiába volt több párt, egy sem volt alkalmas arra, hogy az elégedetlen embereket képviselni tudja. 2018-tól tehát nyilvánvalóvá vált: a rendszer többé nem igazán hajlandó figyelembe venni követeléseiket.

Az immár teljesen kiüresedett kommunista jelképek és jelszavak között uralkodó párt összes ellenfele kommunista volt.

Közéjük tartozott az Indiában és Nepálban tanult Szusila Karki ex-forradalmár és jogász is, aki röviddel az új alkotmány 2015-ös elfogadása után a nepáli Legfelsőbb Bíróság első női elnöke lett. Nem sokáig. Karki ugyanis komolyan kívánta venni feladatát: a szerinte a tömegektől elforduló, korrupt pártelit kinevezéseit, főként a rendőrfőnök személyét nem hagyta jóvá. Az akkor épp a kormányt domináló ex-gerillák pártja végül megelégelte, hogy Karki vezetőik ügyeiben vájkál, így azzal vádolták meg, hogy a rivális „marxista” pártoknak dolgozik, és vádeljárással végül 2017-ben leváltották posztjáról, ami a közvélemény nagy felháborodását váltotta ki.

Az anime találkozása az Állam és Forradalommal

Mégsem Karki kezdte a mostani lázadást. A 2021-es, Covid-okozta világszerte tapasztalt fennakadások Nepálban is jelentős árdráguláshoz vezettek, a legifjabb generációk pedig már nem akarták, hogy a Dubaj, Abu-Dzabi és Bahrein kegyetlen rabszolgarendszerei jelentsék az egyetlen alternatívát. A szerveződésre olyan nemzetközi közösségi médiák szolgáltak terepül, mint a Facebook, Twitter, Instagram és a WhatsApp, valamint Discord üzenetváltó platformok. Ezeken a pártelit elszámolására szerveződő, spontán, főleg fiatalokból (ahogyan a nyugati médiában hívják, a „dühös Z-generációból”) álló online felületek több politikai válság után 2024-25-re nőttek óriásivá.

A rendszer hívei a lázadások kitörése és a gyújtogatások után több fórumon próbálták azt terjeszteni, hogy a tüntetéseket kirobbantó Hami Nepal, valójában egy „színes forradalmakban” utazó tipikus „felforgató NGO”. Ezt azzal próbálták bizonyítani, hogy a civil szervezet korábban az amerikai Kongresszus National Endowment for Democracy nevű szervezetétől kapott pénzt. Helyi és még kínai kommentátorok is megjegyezték azonban, ez a magyarázat nehezen komolyan vehető: a Hami Nepal és vezetője a saját Discord szerverüket lényegében átengedték egy autonóm, spontán szerveződésnek, és amikor az új, ideiglenes miniszterelnököt kijelölték, a döntést még a kínai külügyminiszter közleménye is üdvözölte, nem vették át a nyugati beavatkozásról szóló vádakat.

Amit az új szerveződő csoportok hirdettek, lényegében minden elemében egyezik az 1990-es, eredeti követelésekkel: a politika titkos megbeszélések nélküli, átlátható jellegét, a politikusok és rokonaik vagyonosodásának korlátozását, a törvénytelenségek felszámolását, a katonai represszió végét és a cenzúra eltörlését kívánták. Ami más volt, az épp az, amihez az uralkodó trojka annyira ragaszkodott:

az aranyozott sarló-kalapácsok és vörös csillagok helyett a fiatalok olyan szimbólumok alatt szerveződtek, mint például a Jolly Roger, a vigyorgó, szalmakalapos halálfej, amelynek eredete egy népszerű japán anime, a One Piece volt.

Az igazságosztó, zsarnokokat fegyelmezett bandában elüldözni segítő kalózokat mint a lázadás szimbólumát az indonéziai munkás- és diáktüntetésektől kölcsönözték. Az ellenálló csoportot is a One Piece nyomán nevezték el Szalmakalapos Kalózoknak. Így itt még az is elmondható, hogy a nepáli lázadók a jelképek szintjén is inkább fordultak a japán és indonéz rendszerellenesség kultúrájához, mint az Ázsiában egyre inkább visszaszoruló nyugati befolyás bármely termékéhez. Sőt, az elit korrupcióhoz kötött nemzeti zászlók helyett is inkább ezeket tűzik ki a fiatalok, akár Indonéziában, akár Franciaországban, akár Nepálban vonulnak az utcára.

A regnáló Sharma Oli a nyáron például ezért úgy, hogy Oroszországhoz vagy Kínához hasonlóan súlyosan korlátozza a számára kellemetlen internetes tartalmakhoz való hozzáférést, és több milliós elérésű közösségi oldalakat blokkoltat a „gyűlöletbeszéd, álhírek” megállítására hivatkozva. Valójában a vezetőket és gazdagodó családtagjaikat célzó kritika miatt a főbb internetszolgáltatókat már 2023-ban regisztrációra kötelezte. Ekkor Nepálban óriási felháborodás lett abból, hogy kiderült: számos fiatal honfitársuk zsoldosként az orosz hadsereg soraiban esett el Ukrajnában. Ide is azért utaztak el, hogy legalább ilyen módon pénzt tudjanak keresni. Az erről szóló híreket viszont a hatalom egy idő után blokkolta.

A lépést nemzetközi, nyugati finanszírozású NGO-k sora kritizálta ugyan, de ezeknek a civil szervezeteknek nem volt döntő hatásuk a szerveződő tömegekre, a kezdeményezés az elemzők szerint inkább helyi indíttatású volt, és nem lépett ki a szociális igazságosságot követelő keretekből sem. Miközben K P Sarma Oli miniszterelnök például már kereste a megegyezés útját az amerikai Trump-kormányzattal is, ezt a közeledést a tüntetők elutasították.

Ahogy azt sem tudta senki sem megjósolni, hogy a felháborodás hatására szeptember 10-12-én először Oli és a legtöbb miniszter lemond, ezek után a hatalmat átvevő tábornokok belelőnek a feldühödött fővárosi tömegbe, majd az a tömeg megállíthatatlan haragjában felgyújtja a Nemzetgyűlés, a kormányhivatal és a Legfelsőbb Bíróság épületét is. Szeptember 12-re már a teljes addigi trojka-pártelitnek világos volt, hogy a helyzet tarthatatlan és helikopteren, repülőgépen menekülve hagyták el Nepált.

A helyzet viszont Szerbiától, Grúziától és a hasonló példáktól eltérően alakult tovább.

A felkelők ugyan spontán szerveződtek, de nem voltak „ideológia- és politikamentesek”, valamint antikommunisták sem. Éppen ezért született meg az igény, hogy még mielőtt a népi kezdeményezések kifullandak és átvennék a helyüket az elit szokványos és ismét „változást ígérő” figurái, maguk döntsenek ideiglenes vezető megválasztásáról. A felkelő fiatalok és diákok vezére, egy ifjú influenszer a körükben leginkább népszerű, radikális baloldali volt legfelsőbb bírót, Susila Karkit javasolta, aki aztán egy több tízezer fős Discord csoportban több jelölt közül győzött is. Ezt megelőzően is maga az influenszer-diákvezér beszélte rá az ideiglenes hatalomgyakorlásra Karkit, hogy ilyen körülmények között is vállalja a jelölést, mondván, ha most a felkelők nem döntenek egy konkrét személyről, a forradalmi változás lehetősége elúszik, erőik pedig szétforgácsolódnak. 

Így került Nepál abba az egyszerre marxista-forradalmi, de posztmodern helyzetbe is, hogy egy erős és mozgékony forradalmi mag Discordon választott gyorsan ideiglenes vezetőt magának, akit így aztán kényszerűen a nemzetközi közvéleménynek is beleszólás nélkül el kellett fogadni. Már csak azért is, mert a tömeg győzelmének biztossá válása után a trojka szinte teljes politikai elitje viharos gyorsasággal menekült el.

Susila Karki tehát Nepál első női és első spontán népgyűlésen, úgynevezett „virtuális tanácson”, vegyesen munkások, értelmiségiek, turizmusban dolgozók és földművesek által megválasztott kormányfője. Természetesen ő maga is felesküdött a törvények betartására, és egy ideiglenes időszak után új választások kiírását tervezi.

Ahhoz, hogy mindez a nepáliaknak kedvezően alakuljon nem volt elég csupán valamiféle politikamentes „antikorrupciós” mozgalom. Ilyenből már sokat láttunk a világon, az eredmények pedig eddig felemásak voltak: jött egy új, végül gyengébbnek bizonyuló kormány, mint Örményországban vagy szétesett az állam mint Líbiában. Nepálban ezzel szemben az egyre inkább egyeduralkodó pártvezetés által az útból korábban pökhendien félretolt marxista ideológusok, diákok, aktivisták és az utcára vonuló köznép koalíciója volt az, ami a helyzetet egyfajta „élcsapatként” megmentette a káosztól. Legalábbis egyelőre. Elemzők ugyanis kiemelték, Nepál mély gazdasági, politikai válságát egy kormányváltás érdekében szerveződött mozgalom még nem oldja meg.