Egy hajszál választotta el májusban Indiát és Pakisztánt a háborútól. A két atomhatalom régi ellenségeskedése történetében az eddigi legjelentősebb légi harcot vívta egymással. A kasmíri térségért folyó küzdelem azonban a kettejük saját törekvésein túl egy még jelentősebb geopolitikai harcba ágyazódik. Ez a kiterjedtebb konfliktus az Egyesült Államok és Kína között, a hadban álló dél-ázsiai államok szociális-politikai problémái, valamint a kasmíri önrendelkezés elfojtása együtt pedig előlegezik, hogy az ellenségeskedés ne csillapuljon. A háború fenyegetése nem múlt el.

A háború fenyegetése

A konfliktus közvetlen kiváltója egy fegyveres támadás volt a Dzsammu és Kasmír államban található Pahalgamban, ahol április 22-én öt fegyveres tüzet nyitott a térségbe látogató indiai turistákra. A helyszínen 26 civil és civilben járó indiai katonai-titkosszolgálati személy hunyt el, húsz ember pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Az akcióért – amelyben a többségében muszlimok lakta állam egyik idegenvezetője is elhunyt – kezdetben a Kasmír Pakisztánhoz csatolásáért harcoló Ellenállási Front vállalta a felelősséget, a szervezet azonban kisvártatva visszavonta az állítását, Pakisztán és India pedig immár egymást vádolta a civilek ellen elkövetett merényletért. (Az incidens katonai-politikai előzményeiről a posztgyarmati Kasmír elnyomása kapcsán május elején, az itt előadandóktól eltérő szempontok alapján ebben a cikkben írtunk.) A konfliktus nagyon gyorsan újra elfajult Pakisztán és India közt. A két állam India 1947-es, a brit gyarmati uralom alól való felszabadulása óta három háborút vívott (kettőt a vitatott hovatartozású Kasmírért, amelynek a területén most három állam osztozik: Pakisztán, India és egy csücskén Kína), s a negyedik háború lehetősége sejlett fel. A két fél tűzharcba kezdett, amely 31 életet követelt. Dzsammu és Kasmírban, azaz Kasmír indiai részén indiai katonák a kollektív bűnösség jegyében terroristának tartott emberek házát rombolták le. Május 7-én India ún. „terrorista célpontokat” támadva rakétákkal kezdte bombázni Pakisztánt, a beavatkozás során két tucat civil halt meg, köztük legalább egy gyermek. Pakisztán kínai gyártmányú rakétákkal felszerelt repülőgépek bevetésével válaszolt, melyek érzékeny sérülést okoztak az indiai hadseregnek (több francia gyártmányú Rafale-gépet is találat ért), amire India a következő nap izraeli gyártású drónokkal felelt. Pakisztán részéről, amely május 8-án indiai légitámaszpontokat bombázott, felmerült a nukleáris közbeavatkozás lehetősége. Amikor a katonai eszkaláció visszafoghatatlannak tűnt, a tűzszüneti tárgyalások pedig lehetetlennek – a konfliktus hirtelen véget ért. (A harcokról átfogóan írnak az alább hivatkozott szerzők.) Pakisztán szerint az indiai légierőt olyan vehemensen sikerült visszaverni, hogy India visszavonulót fújt; India pedig azzal magyarázta a tűzszünetet, hogy Pakisztánt sarokba szorította. Mindenesetre az USA-val folytatott háttértárgyalások végül törékeny békét eredményeztek, amelyért a közösségi médiában Donald Trump amerikai elnök aratta le a sikereket. A Pakisztánra és Indiára egyként döntő befolyással bíró USA teremtette tűzharc azonban sem Kasmír számára nem hozott nyugalmat, sem pedig a háborút támogató indiai és pakisztáni politikai eliteket sem csendesítette le. A kölcsönös szankciók, melyeket a felek érvényesítettek, hatályban maradtak. Ezek közül a legsúlyosabb az Indus folyóra vonatkozó szerződés egyoldalú felmondása India részéről, ami veszélyeztetheti a szárazsággal sújtott Pakisztán vízellátását. (Jegyezzük meg: az eddig érvényben lévő Indus-vízügyi szerződés eddig is kiszolgáltatott helyzetben tartotta Pakisztánt.)

Kiszolgáltatott helyzetben

A pahalgami merénylet (melynek az elkövetőit azóta sem találják) nyomán az ultranacionalizmus teljesen maga alá gyűrte az indiai politikai osztályt. Rahul Rao, a skóciai St Andrews Egyetem tanára a Himál magazinban arról számolt be, hogy Pakisztán és Kasmír Pakisztánhoz tartozó részének bombázása idején, azaz a „Sindoor hadműveletet” megkezdését követően az indiai tévéstúdiókban Iszlámábád elfoglalásáról, a pakisztáni haderő lefegyverzéséről, Karacsi bombázásáról álmodoztak. Ezzel egyidőben kivétel nélkül India összes pártja összezárta a sorait, s kifejezték támogatásukat a kormányalkotó Bháratíja Dzsanatá Párt (BJP) és Narendra Modi elnök iránt. Rao fájóan emlékeztet rá, hogy a nacionalista-háborús hangulat még a nagyobbik kommunista párt, az Indiai Kommunista Párt (Marxista) pártra és a háború mellett felszólaló tagjaira is ráragadt. A brit trockista WSWS arra is emlékeztetett, hogy Modinak kedvezve a kommunista párt vezette szakszervezeti szövetség a háború miatt a májusra tervezett általános sztrájkot is lefújta. Eközben az indiai tőke sem késlekedett: hét cég és magánszemély kívánta levédetni az „Operation Sindoor” nevet, hogy a katonai akció megnevezését például „szórakoztatási célokra” használhassa. Vélhetőleg abban bíznak, hogy a „dicsőséges küzdelmet” Bollywood, a hindi filmgyártás központja megfilmesíti. Nem véletlen a hadművelet nevének megválasztása sem. India kormánya nem volt rest a „nemi különbségeket” is mozgósítani a háború érdekében. A „sindoor” az a vörös színű jel – magyarázza Rao –, amelyet a hindu férj a házassági szertartás során a felesége hajválasztékára tesz, és amelyet a feleség a férje haláláig visel. Az elnevezés a pahalgami merényletben elhunyt férfiakra utal (egyikük a nászútján járt). Ha a névválasztás a „hindu patriarchális bosszú” elbeszéléséhez nyúl, akkor az indiai katonaság a másik, szekulárisabb oldalát is megmutatta. A hadviselésről ugyanis rendre két nő, egy vélhetően hindu szárnyparancsnok és egy iszlám vallású tábornok tájékoztatta a tévék előtt ülő közvéleményt, mellyel, így Rao, vélhetőleg a befogadó India képét kívánták hangsúlyozni a despotikus-elnyomó Pakisztánnal szemben.

Ütközések

A háborús sikerekről szóló túlzó elbeszélések azonban elfedték a valós áldozatokat. Kivált így volt ez Kasmír esetében, mely egyszerre kénytelen elviselni az indiai gyarmatosító politikát és a pakisztáni befolyásolási kísérleteket, míg az autonómiára való törekvésüket évtizedek óta eltiporják. Oreesh Kay indiai tudós a Jacobin oldalán úgy fogalmazott a törékeny tűzszünet megkötését taglaló cikkében, hogy a nagyhatalmi érdekek Kasmír völgyének szándékait rendre figyelmen kívül hagyják. India a felszabadulása óta bábkormányokat állított fel a mára már a világ egyik legerősebben militarizált övezetében, a BJP vezette kormányok pedig tovább fokozták a népesség elnyomását. A kasmíriek, akik sokáig fegyveresen az államuk függetlenségéért harcoltak, s nem a Pakisztánhoz való csatlakozásért, a választási csalások és az elnyomás ellen több alkalommal is fellázadtak, ami csak az indiai önkényt fokozta. Végül 2019-ben Narendra Modi kormánya alkotmányellenesen hatályon kívül helyezte a 370. cikkelyt, amely autonómiát ígért Kasmír népének, az ellenállást pedig erőszakkal törte le. Ezzel elveszett annak a lehetősége is, amit azonban 1947 óta az Egyesült Nemzetek Szervezete szorgalmazott, hogy népszavazás döntsön Kasmír hovatartozásáról. Ammar Ali Jan az eddig ismertetett fejleményeket foglalta össze a New Left Review oldalán megjelent nagy ívű esszéjében. Eszerint a mostani konfliktushoz három tényező vezetett: Kasmír önrendelkezésére nyolcvan éve tartó ellehetetlenítése; a pakisztáni és indiai rezsimek, amelyek egyaránt egyre autoriterebb eszközökhöz nyúlnak, mert a politikai legitimitásukat aláásta a mindkét országban tapasztalható nagy fokú egyenlőtlenség és kétségbeejtő szegény; végül pedig az Egyesült Államok és Kína közötti új hidegháború, amely átalakította a régió szerepét a világrendszerben. Utóbbi kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy Pakisztán régóta az USA hatalmi törekvéseinek megbízható szövetségese, bár egy ideig sikerült az Indiával szintén konfliktusban lévő Kínával is jó kapcsolatokat kialakítania. Elég csak az SEATO és a CENTO katonai paktumokat említenünk, vagy arra a szerepre emlékeztetnünk, melyet Pakisztán töltött be a Szovjetunió bizalmát élvező Afganisztán elleni CIA-hadviselés során és később, az afganisztáni háború idején. Ugyanakkor az IMF-hitelre szoruló, súlyos belső politikai feszültségekkel terhelt állam egyensúlyi politikája mára tarthatatlanná vált, egyre több jel utal arra, hogy a nyugati szövetségesi rendszer nem tűri a Kínával való jó viszonyt. Az idézett Jan ítélete szerint Pakisztán egyre inkább militarizálódik, amely a belső ellenzékkel szembeni leszámolásokban és a katonaság szerepének felértékelődésében ölt testet. Az India és a Pakisztán közti konfliktus mögött így a Pakisztán és Kína, Kína és India, az USA és Kína közti növekvő feszültségek is szerepet játszanak. Ne feledjük például, hogy az Egyesült Államok elszántan törekszik arra, hogy Indiát Kína elleni egyik legfőbb támaszává tegye. Kasmír világpolitikai ütközőzóna.