A legújabb kutatások szerint a moralitásnak van egy erős biológiai alapja, ami már az állatvilágban is megtalálható. A patkányok figyelnek a fair játék szabályaira, a majmok ismerik az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, és számos állat törekszik az egyenlő elosztási helyzetekre. Morális természetünk az önző ember képével ellentétben meglepően egyenlőségelvű.

Az emberi erkölcs biológiai gyökerei: mit tanulhatunk a patkányoktól és a majmoktól?

Mi igazságos, és mi nem? Ezek a kérdések a kezdetektől foglalkoztatják az embereket és a morálfilozófusokat. Sokszor morális ítéleteink állnak a jogszabályok mögött, ez határozza meg, hogy egy vitában kinek adunk igazat, vagy épp kit közösítenek ki. Azonban nem csak a filozófia és a jog, hanem a pszichológia is tanulmányozza a morális döntések érzelmi hátterét.

A morális érzelmeket egyes pszichológusok úgy ragadják meg, mint a Homo sapiens és a Homo oeconomicus közötti különbséget (Bányai–Varga [szerk.], 2014: 477–485). Ezt azonban nem úgy értik, hogy az érzelmek eltérítik az embereket a racionális döntéshozataltól és irracionálissá teszik őket. Ennek éppen az ellenkezőjét gondolják.

Az evolúciós érvekkel felvértezett modern affektív pszichológia szerint a morális intuíciók gátat szabnak a pillanatnyi önérdekeinknek annak érdekében, hogy önmagunk és közösségünk hosszú távú jólétét segítsék elő (Bereczkei, 2008). Ennek a morális ösztönnek a gyökere a tág értelemben vett állatvilágba nyúlik vissza, ahova mindmáig tartozunk, még ha ezt sokszor el is felejtjük.

A természetünk részét képező, megismerési rendszerünkbe kódolt morális megérzések elmélete egészen új helyzetet teremthet az igazságosságról való gondolkodásban. Ha a morál biológiailag meghatározott, nem minden érték szavazás kérdése. Valójában, mint a cikkből kiderül,

a csoportos élőlények empatikusak, mélyen egyenlőségpártiak, és az igazságtalan helyzetek érzelmi szenvedést okoznak nekik.

Mindez elgondolkodtató azzal kapcsolatban, például mit okoz ma az embereknek, a világban egyre fokozódó egyenlőtlenség.

Erkölcsös elmék: hogyan tervezte a természet a helyes és helytelen egyetemes érzékét?

Honnan jönnek az erkölcs alapjául szolgáló morális megérzések? Egyes kutatók szerint ezek nemcsak társadalmi konstrukciók, hanem evolúciós múltunkhoz kötődő, belénk programozott erkölcsi intuíciók. E szemlélet szerint ugyanúgy, ahogy alapvető nyelvi ösztönnel jövünk a világra (Chomsky, 1978), rendelkezünk egy alapvető morális ösztönnel is (Hauser, 2006).

Az evolúció során a gyakran felmerülő problémákra a túlélést segítő agyi programok alakultak ki, így logikusan a morális problémák feloldását segítő háttér is biológiailag meghatározott. Ismétlődő szelekciós kihívásokra, mint például egy csoporton belüli osztozkodás vagy a potyautas magatartás büntetése, az élőlényekben morális viselkedéses hajlamok vannak jelen (Bereczkei, 2008).

Ez a háttérben meghúzódó közös morális ösztön természetesen nem mond ellent annak, hogy különböző kultúrákban és környezetben eltérő morális szabályrendszerek alakuljanak ki. Ugyanúgy, ahogyan a nyelv hátterében meghúzódó egyetemes grammatikai érzékből sem következik, hogy minden emberi civilizáció pontosan ugyanazt a nyelvet beszélje.

Az együttműködés például sok élőlény túlélésének záloga, így csoportos majmok hasonló szelekciós problémával néztek szembe, mint az emberek. Frans De Waal holland etológus szerint pont ezért, már ezen állatoknál is megfigyelhető egyfajta (proto)moralitás. Hogy ezt igazolja, barna kapucinus majmokat figyelt meg egyenlőtlen elosztási helyzetekben.

Először két kapucinus majmot uborkaszeletekkel „fizetnek” ki egy egyszerű feladat elvégzéséért. Ebben az egyenlő munkáért egyenlő bér fázisban a majmok fennakadás nélkül, boldogan végzik el a feladatot, és eszik meg az adott jutalmat. Ha azonban a majmok azt érzékelték, hogy egy fajtársuk vonzóbb jutalmat, például egy finom szőlőszemet kapott ugyanazért az erőfeszítésért, dühöngtek, és megtagadták az uborkaszelet elfogadását. Emellett sokszor agresszívak is lettek.

A hatás felerősödött, ha a másik majom egyáltalán nem végzett feladatokat, és még úgy is kapott valamilyen jutalmat (Brosnan–De Waal, 2003).

Vajon mit szólnának ezek a majmok ahhoz, hogy az amerikai háztartások leggazdagabb 1 százaléka 2020-ban átlagosan 104-szer annyi jövedelemmel rendelkezett, mint az alsó 20 százalék?

A fair játék: hogyan viselkednek patkányok, majmok és gyerekek morális helyzetekben?

A kortárs kapitalista ideológia szerint az emberek önző és önérdekkövető lények, akik szinte kizárólag saját érdekükben működnek együtt másokkal. A fentihez hasonló kutatások azonban újra meg újra azt mutatják meg, a természet sokkal inkább az együttműködést preferálja.

Egy kutatásban majmok és a kisgyerekek is két zseton közül választhattak. Az egyik zseton mindkét játékosnak egyenlő jutalmat kínált, míg a másik zseton csak a választónak kedvezett. Meglepő módon mind a gyerekek, mind a majmok az egyenlő elosztást részesítették előnyben, és együttműködően viselkedtek (Proctor és társai, 2013).

Mindez arra utal, hogy az emberi igazságérzetnek hosszú evolúciós múltja van, és már kora gyermekkorban megjelenik. Amikor általános iskolás gyerekek azt a feladatot kapták egy másik kísérletben, hogy osszanak szét néhány színes radírt, megjutalmazandó a többi gyereket, inkább kidobtak egy felesleges radírt a kukába, minthogy egyenlőtlen elosztási helyzetet hozzanak létre (Shaw–Olson, 2012).

Nemcsak majmok, de távolabbi emlős rokonaik is hajlanak betartani az igazságosság hagyományos szabályait. Amikor fiatal patkányok játszanak, a fifty-fifty szabályt alkalmazzák egymás harapdálásában és megtámadásában. A patkányok egyszerűen abbahagyják a játékot azokkal a játszótársakkal, akik nem adnak nekik egyenlő esélyt a visszavágásra (Pellis–Pellis–Reinhart, 2010).

A fair játék szabályait már kis rágcsáló rokonaink is betartatják.

Egy másik kísérlet egészen megdöbbentő. Kinyitható csapdába helyeztek el egy elzárt patkányt, majd betettek egy másikat, aki ki tudta szabadítani, majd ki is szabadította foglyul ejtett társát (Bartal–Decety–Mason, 2011). Ez már önmagában tisztességes magatartásnak mondható, de a patkánymorál ennél is kifinomultabb.

Ezután egy olyan helyzettel szembesítették a patkányokat, amiben két elzárt ketrecet is kinyithatott az éppen szabadon lévő patkány. Egyben ugyanúgy egy elzárt, másik patkány volt, egyben pedig ízletes csokoládé. A szabad patkányok tipikusan kinyitották mindkét ketrecet, és megosztották az ételt ahelyett, hogy egyedül ették volna meg a finom csokoládét, míg másik társuk bezárva szenved.

Bár a köznyelvben a „patkányság” a morális rossz szinonimája, valójában empatikus és meglepően együttműködő viselkedést mutató élőlényekről van szó.

A patkányok nem vakon haszonmaximalizálók és önérdekkövetők, de nem is farkastörvények szerint élnek. Ezek a patkányok biztos nem helyeselnék, hogy a világ 85 leggazdagabb milliárdosának több vagyona legyen, mint annak a 3,5 milliárd embernek, akik a bolygó lakosságának felét teszik ki (Wearden, 2014).

Az agresszió új felfogása

Az igazságtalan helyzetekre sokszor az agresszió és a harag a válaszunk. A harag ezért nem is mindig rossz tanácsadó, ugyanis olyan cselekvésre motiválhat, amely végül egy jobb közösségi egyensúlyhoz vezet.

Az 1970-es évek amerikai feminista mozgalma például nagymértékben támaszkodott az alulról szerveződő, tudatosságra nevelő csoportokra, amelyek éppen a negatív érzésekre, a dühre és az elégedetlenségre próbálták ráébreszteni a nőket, hogy ezáltal politikai cselekvésre ösztönözzék őket (Kravetz–Marecek–Finn, 1983). Ahhoz persze, hogy a harag morális érzés legyen, természetesen fontos, hogy proszociális célok felé vigyen. A kicsinyes bosszú vagy a büntető fékezés az utakon nem tartozik ezek közé.

Az agressziót a korai elméletek valamilyen hidraulikus modellben írták le, vagy ösztönös feszültségként, ami előbb felhalmozódik bennünk, majd kitör. Ez azonban, ma úgy tűnik, nem igaz.

Az agresszió sokkal inkább a konfliktusrendezés biológiai „zárköve”; egy utolsó opció, ha más nem működik. Ami viszont ezeknél is érdekesebb, hogy az agresszió nem mond el sokat a csoportok működéséről. Ennél sokkal fontosabb, hogy milyen viselkedés követi az agressziót.

De Waal emberi példára John Gottman terapeuta megfigyelését hozza fel a párkapcsolatokról: nem a konfliktusok száma jelzi igazából azok stabilitását, hanem az, ami a veszekedések után történik a párnál. A konfliktus felfogható a párkapcsolati feltételek újratárgyalásaként, amit ha megbékélés követ, új, biztosabb egyensúly alakul ki a felek között, erősítve ezzel a köteléket.

Amikor például a hím csimpánzok veszekednek, általában nem támadnak fizikailag, csak kiabálnak és üvöltöznek egymással. Ez akár halálos agresszióvá is fajulhat, mégis jellemző, hogy 10 perccel a verekedés után az egyik hím hívogatóan kezet nyújt a másiknak, ami öleléshez és csókolózáshoz vezet (De Waal, 2004). Úgy látszik,

az állatoknál is megjelennek a megbékélés gesztusai, ami a korábbi ellenségeskedések feloldásához vezet, ráadásul nem csak a majmoknál; megbékélési viselkedést találtak kutatók a házi kecskéknél, a hiénáknál és a delfineknél is (De Waal, 2004).

Emberszabású majmoknál a mediáció, azaz a békés közvetítés intézménye is ismert. Amikor csimpánz hímek a harc során holtpontra jutnak, leülnek egymással szemben, kerülve a szemkontaktust, ami kritikus eleme a megbékélésnek. Ilyenkor, a veszekedés után, gyakran megjelenik a csoport közvetítője, aki mindig egy idősebb nőstény. Az idős nőstény odajön, és néhány percig ápolgatja az egyik hímet, majd a másik hímet, és elsimítja a kettő közötti konfliktust (De Waal, 2004, 19).

Mi jön a kibékülés után? A tipikus makákó majomtársadalomban a harcoló párok 60%-a a harc után baráti kapcsolatot létesít, míg a nem harcoló majmoknál a barátkozási arány pusztán 20% (De Waal, 2004, 20). A megbékélés mechanizmusán keresztül az agresszió főemlősöknél nemhogy roncsolja a közösség szövetét, hanem közelebb hozza egymáshoz a tagokat.

Persze ehhez szükség van a megbékélés eszközeire, amelyeket a hagyományos jogi eljárások csak kivételként használják, mediáció formájában. Ez például egy etológiai és humánetológiai érv lehet a helyreállító igazságszolgáltatás és a békés vitarendezési formák mellett.

Mindez a majmoknál sem azt jelenti, hogy lefut egy teljesen zárt, biológiai viselkedési program, sokkal inkább egy alakítható tendenciáról van szó. Amikor agresszívabb rhesusmajmokat egy békésebb fajta majommal összezárnak hónapokra, azok meg tudják tanulni a békülékeny viselkedést pacifistább társaiktól. A szociális tapasztalataik megváltoztatásával tehát meglepő módon egy új, továbbfejlesztett rhesusmajmot tudtak létrehozni a kutatók, amely háromszor gyakrabban békül ki társaival, mint a kontrollcsoportba tartozó majmok (De Waal–Johanowicz, 1993).

A békülékenység tehát nem csak ösztön kérdése, a tanulás már az állatoknál is szerepet játszik benne. Ez is mutatja, mennyire nem mindegy, mit tanulnak a gyerekek az iskolában.

Összegzés: mit tanítanak az állatok a társadalmi igazságosságról?

A társadalomtudományok, különösen a kritikai társadalomtudományok nem sok jót várnak az evolúciós biológiától. Mégis, úgy látszik, nem várt helyről jön egy komoly érv az önzetlenség eszménye, a szolidaritás, és az egyenlő társadalmak szükségessége felé.

Ma számtalan kutatás mutatja meg, hogy állatok akkor is segítséget nyújtanak társaiknak, amikor nincs hasznuk belőle, vagy akár veszteség is érheti őket.

Ilyen viselkedés megfigyelt galamboknál (Watanabe–Ono, 1986), patkányoknál (Bartal–Decety–Mason, 2011; Sato és társai, 2015), csimpánzoknál (Schmelz és társai, 2017) és gyapjasfejű tamarinoknál (Cronin–Schroeder–Snowdon, 2010). Sok faj láthatóan vigasztalja a bajba jutott társait, így például a stresszt átélő egyedet ápolják, megérintik, vokalizálnak felé. Így tesznek többek között elefántok (Plotnik–de Waal, 2014), hullámos papagájok (Ikkatai–Watanabe–Izawa 2016) és prérifarkasok (Burkett és mtsai. 2016). Ezt a viselkedést feltehetően empátiás folyamatok váltják ki.

A csoportlét belső konfliktusokkal jár, erre azonban számtalan állat, például lovak is a konfliktusok utáni baráti összejövetelekkel, a mediálás, és a megbékélés egyéb eszközeivel alkalmazkodnak (Cozzi és társai, 2010). Hollók megvigasztalják az agresszió áldozatául esett társaikat, így enyhítve az áldozatok konfliktus utáni szorongását (Fraser-Bugnyar, 2010).

Emellett a legújabb kutatások szerint a főemlősök visszautasítják a részvételt a kooperatív problémamegoldó feladatokban, ha azt látják, hogy egy fajtársuk vonzóbb jutalmat kap ugyanazért az erőfeszítésért. Így megfigyelték az egyenlőtlenségekkel szembeni averziót csimpánzoknál (Brosnan–De Waal 2003; Brosnan és társai, 2010), és háziasított kutyáknál is (Range és társai, 2008). Ugyanígy, patkányok is az egyenlő jutalom elosztással járó helyzeteket részesítik előnyben (Oberliessen és társai, 2016).

Mindez azt jelenti, hogy a méltányosság már jóval az emberek színre lépése előtt létrejött a földön, és a morális ösztön ősibb, mint a nyelv vagy a civilizáció. A morál alapjaiban olyan elveket tartalmaz, amelyek a csoportos élőlények bonyolult dinamikájának kibogozásához kötődnek. Mindezek hosszú távú túlélési érdekeinket szolgálják.

A csoportlények és az emberek sem attól lettek naggyá, hogy a végletekig önző módon versengtek egymással. A főemlősök sikerének záloga, hogy nagy számokban tudunk együttműködni, képesek vagyunk empatikusan fordulni a gyengébbekhez és érzékenyen reagálunk az egyenlőtlenségekre. Látszik ez az embereknél is:

olyannyira erős az egyenlőségbe vetett hitünk, hogy ha képtelenek vagyunk egy egyenlőtlen helyzetet helyreállítani, elhitetjük magunkkal, hogy a nyertesek megérdemelték nyereményüket, a vesztesek pedig felelősek veszteségükért.

Tipikusan érvelési hibának tartják azt, hogy ami természetes, az attól jó is. Nyilván, a csecsemőhalandóság és a betegségek is a természet részei, mégsem tartjuk őket jónak. Itt viszont látni kell, maga a fogalom, a „jó” is a természet része.

Az, hogy egy egyenlőtlen csoporthelyzet rossz, nem annyira vélemény, mint inkább morális tény, legalábbis egy olyan világban biztosan, amiben emlősök uralkodnak. Az emberek pedig legbelül nem gyarló lények, hanem kifinomult morális elmék. Más kérdés, hogy megfelelő ideológiai neveléssel akár önzővé is tehetőek.

A piaci logika fojtja meg a morális ösztönt

Mindezen kutatások megmagyarázzák, hogyan oldanak meg az emberek a jog beavatkozása nélkül is konfliktusokat fair módon egymás között, pusztán szociális normák segítségével (Ellickson, 1985). Annak ellenére, hogy például a kártérítési jog szisztematikusan alulkompenzálja a közönséges gondatlanság áldozatait, nem tűnik úgy, hogy a hanyag károkozás rutin lenne a legtöbb országban (Stout, 2014).

Új-Zéland például 1974-ben eltörölte a személyi sérülésekért való kártérítési felelősséget, és azt egy állami kártérítési rendszerrel váltotta fel. A kompenzáció átfogóan kiterjed minden baleset által okozott személyi sérülésre, legyen az közúti, munkahelyi, otthoni vagy más baleset. Ezzel a balesetet okozó jogi költségei lenullázódtak.

Mégis, a személyi sérülésért való kártérítési felelősség megszüntetése Új-Zélandon egyáltalán nem változtatta meg például a vezetési szokásokat az országban. Sőt, a statisztikák szerint a balesetek és a halálos áldozatok száma egyenesen csökkent (Brown, 1985).

Amikor az együttműködő viselkedést szociális normák szabályozzák, a szabályozás még kontraproduktív is lehet. A napköziben a gyerekekre vigyázó tanárok addig nem tudnak hazamenni, amíg minden gyerekért el nem jönnek azok szülei. Amikor tehát a szülők késnek, az ott dolgozók életét igencsak megnehezítik, mert bent kell maradniuk munkaidő után is.

Egy kutatás során ezért egy bölcsődében bírságot kezdtek kiszabni azokra a szülőkre, akik késtek (Gneezy–Rustichini, 2000). Egy jó Homo oeconomicust így kell motiválni. Ha megnöveljük ugyanis a késés költségeit, a magatartás gyakorisága csökkeni fog. A hivatalos szankció azonban ellenkező hatást ért el. Miután a bölcsődék elkezdtek bírságokat alkalmazni, a szülők egyre gyakrabban kezdtek késni.

Miért történt mindez? Valójában a büntető szabályozás a szociális normák helyébe lépett, és egyfajta piaci logikát hozott be az emberi viszonyokba. A büntetés a szülők fejében a késés ára lett. Tehát többé nem kell foglalkozni a bennmaradó tanároknak okozott nehézségekkel, azt úgyis kifizetik büntetés formájában.

Ahova a piaci logika belép, az empátia és az emberi együttműködés ösztönös szabályozói hanyatlani kezdenek.

Irodalomjegyzék

Bányai Éva – Varga Katalin (szerk.) (2014): Affektív pszichológia: Az emberi késztetések és érzelmek világa. Budapest: Medicina Könyvkiadó.

Bereczkei Tamás (2008): Evolúciós pszichológia. Budapest: Osiris Kiadó.

Bartal, Inbal Ben-Ami – Decety, Jean – Mason, Peggy (2011): Empathy and Pro-social Behavior in Rats. Science, 334 (6061), 1427–1430.

Brown, Craig (1985): Deterrence in Tort and No-Fault: The New Zealand Experience. California Law Review, 73 (3), 976–1002.

Brosnan, Sarah F. – De Waal, Frans B. M. (2003): Monkeys Reject Unequal Pay. Nature, 425 (6955), 297–299.

Brosnan, Sarah F. – Talbot, Catherine – Ahlgren, Megan – Lambeth, Susan P. – Schapiro, Steven J. (2010): Mechanisms Underlying Responses to Inequitable Outcomes in Chimpanzees, Pan Troglodytes. Animal Behaviour, 79 (6), 1229–1237.

Burkett, J. P. – Andari, E. – Johnson, Z. V. – Curry, D. C. – de Waal, Frans B. M. – Young, L. J. (2016): Oxytocin-dependent Consolation Behavior in Rodents. Science, 351 (6271), 375–378.

Chomsky, Noam (1978): Topics in the Theory of Generative Grammar. Walter de Gruyter, (Vol. 56, Janua Linguarum. Series Minor).

Cozzi, Alessandro – Sighieri, Claudio – Gazzano, Angelo – Nicol, Christine J. – Baragli, Paolo (2010): Post-conflict Friendly Reunion in a Permanent Group of Horses (Equus Caballus). Behavioural Processes, 85 (2), 185–190.

Cronin, Katherine A. – Schroeder, Kori K. E. – Snowdon, Charles T. (2010): Prosocial Behaviour Emerges Independent of Reciprocity in Cottontop Tamarins. Proceedings of the Royal Society B: Biological Sciences, 277 (1701), 3845–3851.

De Waal, Frans B. M. (2004): Evolutionary Ethics, Aggression, and Violence: Lessons from Primate Research. Journal of Law, Medicine & Ethics, 32 (1), 18–23.

De Waal, Frans B. M. – Johanowicz, Denise L. (1993): Modification of Reconciliation Behavior through Social Experience: An Experiment with Two Macaque Species. Child Development, 64 (3), 897–908.

Ellickson, Robert C. (1985): Of Coase and Cattle: Dispute Resolution among Neighbors in Shasta County. Stanford Law Review, 38 (3): 623–687.

Fraser, Orlaith N. – Bugnyar, Thomas (2010): Do Ravens Show Consolation? Responses to Distressed Others. PLoS One, 5 (5), e10605.

Gneezy, Uri – Rustichini, Aldo (2000): A Fine is a Price. The Journal of Legal Studies, 29 (1), 1–17.

Hauser, Marc (2006): Moral Minds: How Nature Designed Our Universal Sense of Right and Wrong. Ecco/HarperCollins Publishers.

Ikkatai, Yuko – Watanabe, Shigeru – Izawa, Ei-Ichi (2016): Reconciliation and Third-party Affiliation in Pair-bond Budgerigars (Melopsittacus Undulatus). Behaviour, 153 (9–11), 1173–1193.

Kravetz, Diane – Marecek, Jeanne – Finn, Stephen E. (1983): Factors Influencing Women’s Participation in Consciousness‐Raising Groups. Psychology of Women Quarterly, 7 (3), 257–271.

Oberliessen, Lina – Hernandez-Lallement, Julen – Schäble, Sandra – van Wingerden, Marijn – Seinstra, Maayke – Kalenscher, Tobias (2016): Inequity Aversion in Rats, Rattus Norvegicus. Animal Behaviour, 115 (Május), 157–166.

Plotnik, Joshua M. – De Waal, Frans B. M. (2014): Asian Elephants (Elephas Maximus) Reassure Others in Distress. PeerJ, 18 (2), e278.

Pellis, Sergio M. – Pellis, Vivien C. – Reinhart, Christine J. (2010): The Evolution of Social Play. In Worthman, Carol M. – Plotsky, Paul M. – Schechter, Daniel S. – Cummings, Constance A. (szerk.): Formative Experiences: The Interaction of Caregiving, Culture, and Developmental Psychobiology. Cambridge: Cambridge University Press, 404–431.

Proctor, Darby – Williamson, Rebecca A. – de Waal, Frans B. M. – Brosnan, Sarah F. (2013): Chimpanzees Play the Ultimatum Game. Proceedings of the National Academy of Sciences, 110 (6), 2070–2075.

Range, Friederike – Horn, Lisa – Viranyi, Zsófia – Huber, Ludwig (2009): The Absence of Reward Induces Inequity Aversion in Dogs. Proceedings of the National Academy of Sciences, 106 (1), 340–345.

Sato, Nobuya – Tan, Ling – Tate, Kazushi – Okada, Maya (2015): Rats Demonstrate Helping Behavior Toward a Soaked Conspecific. Animal Cognition, 18 (5), 1039–1047.

Schmelz, Martin – Grueneisen, Sebastian – Kabalak, Alihan – Jost, Jürgen – Tomasello, Michael (2017): Chimpanzees Return Favors at a Personal Cost. Proceedings of the National Academy of Sciences, 114 (28), 7462–7467.

Shaw, Alex – Olson, Kristina R. (2012): Children Discard a Resource to Avoid Inequity. Journal of Experimental Psychology General, 141 (2), 382–395.

Stout, Lynn A. (2014): Law and Prosocial Behavior. (Chapter 8.) In Zamir, Eyal – Teichman, Doron (szerk.): The Oxford Handbook of Behavioral Economics and the Law. Oxford–New York: Oxford University Press, 195–212.

Watanabe, Shigeru – Ono, Kunihiko (1986): An Experimental Analysis of „Empathic” Response: Effects of Pain Reactions of Pigeon Upon Other Pigeon’s Operant Behavior. Behavioural Processes, 13 (3), 269–277.

Wearden, Greame (2014): Oxfam: 85 Richest People as Wealthy as Poorest Half of the World. The Guardian, 2014. január 20.