Balázs Gábor

„Hajlíthatatlan, mint az igazság; hajthatatlan, tántoríthatatlan, elviselhetetlen, mint az elvek”: Maximilien Robespierre (1758–1794) (Részlet)

 

Az angol baloldali történész, Eric Hobsbawn jegyezte meg némi malíciával a francia kommunisták jakobinus-rajongásáról, hogy ez kissé olyan, „mintha mi Cromwellt kedvelnénk a levellerek vagy a diggersek helyett” – ebben van, talán nem is olyan kevés, igazság, de persze Robespierre nem Cromwell volt (nagyon nem). Mi írásunkban nem Robespierre alakjának utóéletéről fogunk szólni, hanem valóban az adott történelmi helyzetben (azaz a világtörténelem egyik legfontosabb eseményében, a nagy francia forradalomban) játszott szerepéről. (…)

Kétségtelen, a forradalom nagy alakjai közül ő ment a legmesszebbre a tulajdonhoz fűződő jog deszakralizálásában, miközben a legharcosabban elutasította, korabeli kifejéezéssel, a loi agraire-t, azaz a vagyoni egyenlőséget; egyaránt küzdött minden despotizmus, személyes hatalom, sőt a népi diktatúra ellen is, mindazonáltal a „terror” és a „forradalmi” (azaz különleges jogokkal felvértezett) kormányzás legékesszólóbb apostolaként maradt meg (joggal) a történelmi emlékezetben; a gazdasági liberalizmus vitathatatlan híve volt (mint lényegében mindenki a forradalomban), de a „létezéshez való jog” és a közsegélyezés első teoretikus és gyakorlati képviselője is.

Nem véletlen hát, hogy Robespierre emlékezete is a lehető legellentmondásosabb (túl a paranoid leírásokon a „vérszomjas, hideg, a barátait is eláruló diktátorról” vagy a „totalitarizmus előfutáráról”…): az önmagukat a legbornírtabb „polgári forradalom” koncepciójába bezáró marxisták számára Robespierre nem lehetett más, csak „burzsoá” és „liberális”, hiszen a forradalma is az volt; míg a liberálisoknak ugyanezen forradalom „elfajulásának”, „kicsúszásának” a legfontosabb haszonélvezője és/vagy okozója, (pre)kommunista „partageux” (a tulajdont egyenlően megosztani kívánó), az egész társadalmat „sans-culottizálni” akaró, a „régiek szabadságáról” álmodozó véreskezű utópista.

Így vagy úgy, de az mindenesetre aligha lehet kétséges, hogy a nagy francia forradalom legfontosabb szereplője: Maximilien Robespierre. (…)

 

Damje Vagyim Valerjevics

A szaloniki Szocialista Munkásföderáció 1909 és 1918 között (Részlet)

 

(…) 1909-ben munkásaktivisták előálltak azzal az elképzeléssel, hogy a dolgozók szervezeteit egy olyan szerveződés keretében egyesítsék, amely valamennyi nemzetiség munkásait magában foglalná. Samuel Saadi, a dohányipari munkások szakszervezetének titkára, Avraam Benaroya, a nyomdászok vezetője, Avraam Hasson, a szabók vezetője és mások megalakítottak egy csoportot, amely igyekezett kiszakítani a dolgozókat a polgári befolyás alól. A bulgáriai születésű Benaroya (1887–1979) vált a mozgalom „motorjává”. Ő a bolgár „tesznyák” szociáldemokrata párt tagjaként kezdte politikai tevékenységét, de aztán az „anarcho-liberálisokhoz” csatlakozott. Miután 1908-ban Bulgáriából Szalonikibe települt át, felerősödtek az eszméiben és tevékenységében fellelhető szindikalista elemek. Részt vett a sztrájkmozgalomban, 1908 szeptemberében pedig ő lett az egyik megszervezője a szefárd „Szocialista tanulmányok körének” avagy Szocialista Klubnak, amely 1909 áprilisában Munkás és Szocialista Társulássá alakult át. (…)

Az 1909. május elsején tartott tüntetés sikere új lendületet adott a szocialista és munkásszervezetek egyesülési folyamatának. Több ezren vettek részt azokon a tömegdemonstrációkon, melyeket június 6-án a sztrájkjog és a szakszervezetalakítás jogának védelmében, július 10-én az ifjútörök forradalom évfordulójának alkalmából, augusztus 15-én pedig a „nemzetközi munkásünnep” alkalmából tartottak. Török, görög, bolgár és szefárd nyelvű beszédek hangzottak el.

A júliusi tömeggyűlésen a Munkástársulás és a különféle irányzatú bolgár szociáldemokraták – köztük a Vaszil Glavinov vezette „szűk szocialisták” – bejelentették a közös szaloniki Szocialista Munkásföderáció (SZMF; Federasion Sosialista Lavoradera) megalakítását, s a szervezet titkárává Benaroyát választották. (…) az SZMF gyakorlatilag egyesítette magában a politikai párt funkcióit (egészen a választásokon való részvételig bezáróan) és a szakszervezeti föderációét. „A szaloniki munkás megértette annak szükségszerűségét, hogy rendelkezzék saját politikai szervezettel, amelynek egyetlen célja az lesz, hogy a proletariátus politikai és gazdasági emancipációján munkálkodjon” – írta a szervezet beszámolója. A tulajdonosokkal vívott mindennapos harccal foglalkozó társulások mellett léteznie kell egy olyan szervezetnek is, „amely azt a célt állítja maga elé, hogy megszüntesse e tőkés hatalmat, és kollektív alapokon alakítsa át a társadalmat, ahol az élet érdekében kötött megállapodás elve és a szolidaritás érzése vezetik majd a társadalom menetelését a haladás és a civilizáció felé”. (…)

Az SZMF-et annak vezetői szocialista szervezetnek tartották, noha úgy tűnik, az egyszerű tagok többsége nem igazán tudta, mi is az a szocializmus, és abban elsősorban saját jogai megvédelmezésének módszerét látta. (…)

Az SZMF politikai álláspontjának fő sajátossága azonban a nemzeti kérdéshez való viszonyulása volt. (…) az SZMF vezetői a nemzetállami eszmével a soknemzetiségű föderáció elvét szegezték szembe. (…) Ahogyan később Benaroya visszaidézte, a szervezetnek arra a szigorúan föderatív elvre kellett épülnie, hogy elismeri „az etnikai csoportokat mint a szocialista tevékenység alapjait”. A föderatív elveket a jövőben ki akarták terjeszteni a teljes társadalmi berendezkedésre – Szaloniki városára, Macedóniára és az egész Balkánra. (…)

 

Vörös István

„AZ ERŐSEK ELŐRESZALADNAK”

Majakovszkij művészeti forradalmának szellemi háttere (Részlet)

 

(…) Maga Majakovszkij nem kifejezetten teoretikus típus, a monstrózus társadalmi konstrukciókat egyetlen pillantással képes átlátni, és részben formálni, illetve formába rögzíteni. Nagyszerű poémákat alkot. Ez nem szimpla dicséret. Ez kísérlet a műfajmegnevezésre. Nagyszerű vagy azt is írhatnánk, hogy nagyszerű, és ráadásul poéma. A poéma eleve nagy lélegzetű költeményt jelent, ám lehet akár olyan mű is, mint Weöres Sándor Az elveszített napernyője, mely inkább a burjánzó mikrovilág megragadása. Bár az a kicsiség is nagyszerű tulajdonképpen, a jelentőségéhez mért fölnagyítása valami fontosnak, de nem kérkedően nagynak. Ellenben Majakovszkij a nagy távlatok nagyságában mozog, miközben az apró részletekben is tobzódik, műve nagyszerű, nagyság-szerű, nagyság-fölzabáló-szerű. Az első ilyen poéma, a Nadrágba bújt felhő, még csak a robosztus személyiséget nagyszerűsíti, aztán a 150 000 000-ban az egész világot, úgy, hogy a benne foglalt Amerika sok tekintetben nem egyszerűen a költői fantázia terméke, hanem szinte Tolkien fantáziaföldrajzához hasonlítható, vagy éppen Kafka (ki)talált Amerikájával rokon, ám nála ezt a földrajzi átváltozást is a társadalmi változtatás szándéka mozgatja. Az osztályharc szó nem fedné eléggé Majakovszkij nagyra törését, ő az egész világot akarja újrakeverni, mint egy nagy pakli kártyát, aztán váratlanul és igazságosan kiosztani, hogy mindenkinek ugyanannyi lap jusson. Legalább annyira majakovszkizmus is ez a világnézet, mint amennyire marxizmus. És a Vlagyimir Iljics Lenin c. poémáról is elmondhatjuk: ez itt nem leninizmus, hanem majakovszkizmus. (…)

Majakovszkij nagyszerű poémáiban úgy tudja megrajzolni a világnézése közben látottakat, hogy annak egyáltalán nem csak esztétikai értéke van. Vagyis másfajta esztétikában gondolkodik. A forradalmi földrengéshez hasonlító költő az esztétikára is ilyen hatással van? Az csak a dolog lázadó oldala, hogy szétromboljuk az elméletet, ám ugyanez egyúttal praktikus és pragmatikus újrakezdése is az elméletnek. (…)

 

Krajcsi Sándor Roland

A latin-amerikai kommunista pártok havannai értekezlete (Részlet)

 

2025. január 18-án lesz 60 éve annak, hogy Moszkvában a szovjet hírügynökség (TASZSZ) nyilvánosságra hozta az 1964 novemberében Havannában megrendezett latin-amerikai kommunista pártok konferenciájának nyilatkozatát, amelyben többek között a felek kinyilvánították a kubai forradalom melletti szolidaritásukat és a nemzetközi kommunista mozgalom egységének megőrzésének a fontosságát. A nyilatkozat preambuluma szerint pedig „az értekezlet a bensőséges testvériség légkörében, a közös problémákkal kapcsolatos őszinte egyetértés és megértés szellemében zajlott le. Gyümölcsöző véleménycsere folyt (…).” Azonban, ha a konferenciát közelebbről is megvizsgáljuk, igen hamar világossá válik, hogy ez a kijelentés nem helytálló. (…)

A második nap (…) változást hozott a konferencia hangvételében, ugyanis a kontinens kommunista pártjainak képviselői, „elsősorban a közép-amerikai [pl.: venezuelai – K. S. R.], perui, ecuadori, brazil és uruguayi párt képviselői” éles kritikával illették a kubai vezetőséget annak forradalmi politikája miatt. A szigetországot ért kritikák – derül ki egy korabeli magyar nagykövetségi jelentésből – azt hangsúlyozták, hogy a kubai párt által pénzelt felelőtlen, kalandor személyek mennyi kárt, kihasználatlan lehetőséget, áldozatot okoztak egyes pártoknak”. (…)

Az elhangzott kritikák nyomán – a magyar nagyköveti jelentés szerint – „Fidel arca a szivárvány minden színét eljátszotta a beszédek, érvek és a bizonyítékok hallatán.” Fidel Castro azonban nem hagyta annyiban a Kubát ért vádakat, (…) bírálta azon latin-amerikai pártokat, amelyek dogmaként tekintettek „a politikai hatalom békés úton történő átvételének lehetőségére”, s „elvetettek minden más eszközt e politikai cél elérése érdekében.” Emellett magát a békés egymás mellett élés politikáját is kritikával illette (…).

A Kubát ért vádak keretein belül célkeresztbe került Ernesto Che Guevara is, aki az egyik fő operátora volt a szigetország által támogatott felszabadítási harcok előkészítésének és megszervezésének. (…)

A kubaiak az ellenük felhozott vádakra adott éles reakciójuk ellenére végül mégis visszavonulót fújtak a havannai találkozón. A konferencia során ugyanis „látható volt, hogy Fidel Castro és Ernesto Guevara felismerték, hogy a forradalmi mozgalom sikeres fejlődése Latin-Amerikában lehetetlen a kommunista pártok részvétele nélkül.” (…)

 

Poór Péter

Forradalmi aktivizmus a Franco-rendszer alkonyán – Puig Antich és az Ibériai Felszabadítási Mozgalom (Részlet)

 

(…) Az 1960-as évek második felének és az 1970-es évek elejének eszmei-politikai és társadalmi-gazdasági közege volt az, amely meghatározta a MIL tagjainak fejlődését és amelyben egyúttal maga az Ibériai Felszabadítási Mozgalom is megfogant. Ezek a hatások részben sajátosan helyiek voltak, részben egy tágabb nemzetközi keretbe illeszkedtek, és éppúgy táplálkoztak a jelenből, mint ahogyan múltba nyúló gyökerekkel is rendelkeztek. (…)

A MIL (…) Spanyolországban addig példátlan módon megkísérelte összebékíteni a radikális anarchista hagyományt a baloldali kommunizmus örökségével és egyes kortárs megnyilvánulási formáival. A német–holland tanácskommunistáktól (pl. Anton Pannekoektól) átvették a pártok elutasításán alapuló és a tanácsokra épülő munkahelyi és társadalmi önszerveződés modelljét, mely a ’68-as ultrabaloldal (pl. „Jean Barrot”) egyes téziseivel és az anarchizmussal ötvözve egy általános tekintélyellenes állásponthoz vezette őket. Ennek értelmében nemcsak a polgári pártokat és a parlamentarizmust utasították el, de éppúgy elvetették az anarchista és kommunista mozgalom megmerevedett, bürokratikusnak és reformistának tekintett történelmi szervezeteit, a vezérkultusz és a forradalmi avantgárd koncepciójával és az azt képviselő, akkoriban gombamódra szaporodó trockista és maoista csoportocskák által kínált alternatívával együtt. Végül megemlíthető még Guy Debord és a szituacionisták bizonyos mértékű hatása is, amely főképp egyes kiadványaik vizuális kivitelezésében volt tetten érhető. (…)

A MIL tevékenysége nem merült ki öncélú teoretizálásban, sem a lefordított vagy maguk írta propagandaanyagok puszta terjesztésében. Azt vallották ugyanis, hogy az agitációt fegyveres módon is elő kell segíteni a proletariátus radikalizálása és a forradalmi tendenciák kibontakoztatása érdekében, de mindezt anélkül, hogy egy elkülönült és professzionális katonai-félkatonai szervezetté válnának, mely élcsapatként az osztály vezetésére törekszik. Magukat a munkásosztály részének tekintették, tevékenységüket az osztályharc részeként, a proletariátus által folytatott ellenállási módok (tüntetések, sztrájk, szabotázs stb.) radikális kiegészítéseként fogták fel, melynek célja nem az irányítás megszerzése és az osztály alárendelése volt, hanem ellenkezőleg, harci potenciáljának kibontakoztatása saját céljainak elérése érdekében. Tevékenységüket ennek megfelelően fegyveres agitációként határozták meg. (…)

A MIL megvalósult erőszakos akciói nem merényletek vagy terrorcselekmények elkövetésére, hanem pénzügyi érdekeltségek forradalmi kisajátítására irányultak. Ezek alatt olyan, pénzintézetek ellen irányuló fegyveres rablásokat kell érteni, amelyek egyértelműen politikai céllal történtek, tehát nem egyéni haszonszerzésre irányultak. A támadások egyszerre fakadtak praktikus és elvi megfontolásokból: egyrészt a kisajátított pénzek lehetőséget teremtettek a katalóniai, sőt a nemzetközi munkásharcok támogatására, legyen szó akár propagandaanyagok készítéséről és terjesztéséről, akár a sztrájkoló munkások és családjuk anyagi megsegítéséről. Másfelől – minthogy a MIL deklaráltan túllépett a puszta antifrancóizmuson, s magát antikapitalista forradalmi formációként határozta meg – a kisajátítások a tőkés rendszer legtipikusabb jelképének számító pénzintézetekre mért csapásként és egyben harcias példamutatásként is értelmezhetőek voltak. (…)