A magyar újságolvasó alig figyelhetett fel rá, de augusztus 2. óta a Londonon kívüli angol világ éppen káoszba és etnikai villongásokba fordul. A kiváltó ok egy július 29-i, brutális gyermekgyilkosság a Liverpool melletti Southportban. Egy támadó itt egy gyermekrendezvényen késelt meg három angol gyermeket, akik rövidesen belehaltak a sérüléseikbe.

A megrázó tragédia után a rendőrség jó ideig korlátozta a gyilkosságot övező információk nyilvánosságát. Így a közösségi médián, és főként az egyre inkább a szélsőjobboldali propagandához igazodó Elon Musk által irányított egykori Twitteren – amit ma már X-nek neveznek – álhírek zuhataga kezdett terjedni. Ahogyan a Prospect magazin erről beszámolt,

először egy nem létező, de valódinak tűnő tévécsatornát megszemélyesítő Twitter-fiók, a „Channel3 Now” írta azt, hogy az elkövető „egy muszlim menekült”, akit „Alinak” hívtak.

Mire pedig a hivatalos rendőrségi kommunikéből kiderült, hogy egy Cardiffban született, fiatal, fekete és nem muszlim férfi volt a gyilkos, már késő volt. Ahogyan egy hasonló incidens után az írországi Dublinban történt 2023 novemberében, itt is utcára vonult a szélsőjobboldal.

Csakhogy azóta sem mentek haza. A magát Tommy Robinson néven feltüntető, ismert szélsőjobboldali, iszlámellenes aktivista, Stephen Yaxley-Lennon először a tragédia helyszínén, Southportban rendezett nagy tüntetést. Itt helyi és más helyekről érkezett hívei is azonnal egy mecset körül kezdtek gyülekezni, a gyilkosságért a menekülteket és a főként pakisztáni és bangladesi eredetű muszlim közösségeket kezdték okolni. Utcai harcok törtek ki, a tüntetők a helyi mecsetet és az utcán lévő többi házat is megrongáltak. A főként kisebbségiek által lakott környéken a sokszor szemmel láthatóan is az újfasiszta mozgalomhoz tartozó, fehér angol tüntetők az utcán szembejövő fekete bőrű és barna bőrű embereket vették körbe, néhány esetben pedig súlyosan bántalmazták is őket.

#England. Protests kicking off in #Sunderland tonight. Riot #police are out in full force with dogs and drones.

Police station on fire amid ongoing protests over Southport knife attack in Sunderland, England; firefighters arrived on scene.#england #sunderland #englandriots pic.twitter.com/9AQ7XsXIPY

— CarraDeShaukeen (@CarraDeShaukeen) August 2, 2024

A helyzetet tovább eszkalálta Nigel Farage, az immár milliók által támogatott Reform UK párt vezetője és parlamenti képviselője is, aki nyilatkozataiban – bár óvatosan elkerülte az álhírek terjesztését – rendszeresen úgy fogalmazott: „nem tudni”, mi az igazság, és a rendőrség „további magyarázattal tartozik” az ügyben. Így az utcára vonulókat sem ítélte el egységesen.

A súlyos southporti zavargás másnapján a kedélyek nem csillapodtak. Olyan közép- és észak-angliai városok, mint Sunderland, Leicester, Manchester és környéke, vagy éppen Rotherham, Tamworth és Middlesborough, a hétvégére teljes káoszba süllyedtek. Videók tanúsága szerint a támadó zavargók olyan hoteleket gyújtottak fel, amelyekről azt sejtették, ott menekültek vannak elszállásolva, majd például Middlesboroughban elindultak az utcán, célzottan olyan városnegyedeket keresve, ahol véleményük szerint a muszlim kisebbség él: itt autókat, ajtókat, ablakokat törtek össze, az utcán a nem fehér embereket inzultálták. A menedékkérők eközben félelmükben elhagyták ideiglenes szálláshelyeiket, és inkább közeli erdőkben húzták meg magukat.

A rendőrség sokáig tehetetlen volt az egyre növekvő számú atrocitásokkal szemben. Eközben számos helyen a közrend felborulása után az üzletek fosztogatásába és lerombolásába is belekezdtek. Mivel ezekben számos esetben nem a városból származó szélsőjobboldaliak voltak, így erősen feltételezhető, hogy a brutális akciókat előre megtervezték és koordinálták.

A reakció sem maradt el. Számos helyen spontán muszlim önvédelmi egységek is megjelentek, ők maszkkal eltakart arccal járták csoportosan az utcákat, és ha esetleg olyan csoportokra bukkantak, amelyekről azt feltételezték, a zavargásokban vesz részt, vagy ilyen csoporttal találkoztak, maguk is erőszakos akciókba kezdtek.

Az új munkáspárti kormány először lassan reagált.

Amikor azonban, vasárnap délután táján világossá vált a helyzet, a legkeményebb fellépést ígérte meg Yvette Cooper belügyminiszter. Keir Starmer miniszterelnök pedig beszédben figyelmeztetett, súlyos jogi következménye lesz annak, ha valaki „a randalírozó köztörvényes bűnözőkkel” tart. A rendőrségi szervek bejelentették, hétfő reggelig 140 embert állítottak elő rendbontás miatt.

Mindez hétfő reggelre, eddig úgy tűnik, némileg lecsillapította a kedélyeket. A számos, erőszakba torkolló incidens után a rendőrség és a bíróságok rendkívüli munkarendre álltak át, hogy a főszervezőket minél hamarabb és minél hatékonyabban elítéljék, így próbálva meg a további rendbontásokat megakadályozni.

Az is kiderült, hogy a zavargásokat kiváltó eredeti álhír és hisztéria terjesztéséért felelős Tommy Robinson időközben elmenekült, miután egy erőszakba torkolló tüntetés után a rendőrség „terrorizmusra való felhívás” ügyében körözni kezdte. A Daily Mail kiderítette, a szélsőjobboldali aktivista családjával együtt Ciprusra távozott, de az álinformációk terjedésében így is részt vett.

A Prospect tényfeltáró cikkében Alan Rusbridger, a Guardian volt főszerkesztője megjegyezte azt is, az ominózus Channel3 Now Twitter fiók, ami a „migránsozós” álhíreket először terjeszteni kezdte, korábban egy oroszországi autókereskedést népszerűsített.

Nagy-Britannia etnikai konfliktusai

A súlyos atrocitások hátterét most még a brit sajtó is csak találgatja. Egy dolog viszont helyből, számos kritikus számára feltűnt: a brit fősodratú sajtó és a kormány kínosan kerülte, hogy „újfasisztákról”, „szélsőjobboldalról”, „rasszizmusról” netalán „iszlamofóbiáról” beszéljen.

A híradások főként azt hangsúlyozzák, hogy országszerte „erőszakos rendbontók” követtek el csoportos garázdaságot. A jobboldali brit sajtóban eközben olyan hangok is megjelentek, akik felvetették, inkább „meg kellene érteni” a rasszista rendbontók „valós sérelmeit”. Érdemes ezt összevetni például a 2011-es londoni zavargásokról alkotott, korabeli jobboldali véleményekkel, amelyek azt hangsúlyozták, az abban résztvevő nem fehér kisebbségekkel alapvető baj van az országban, és érveiket sem kell meghallgatni.

A problémára azóta is csak ritkán hívták fel a figyelmet. Zarah Sulatna, Coventry város muszlim-dél-ázsiai gyökerekkel rendelkező, újbaloldali képviselője például az országos ITV csatorna reggeli műsorában kérte számon a sajtót és politikustársait, amiért „nem beszélnek a valós okról”, azaz a zavargások kitörésének hátterében álló, a brit társadalomban elterjedt iszlamofóbiáról.

The sneering contempt of ‘journalists’ will never stop me from calling out racism and Islamophobic hate. pic.twitter.com/cQoNKDzJ78

— Zarah Sultana MP (@zarahsultana) August 5, 2024

Sultana azzal érvelt, hogy ezekkel a súlyos jelenségekkel a brit politikai elit az elmúlt évtizedekben nem csupán nem foglalkozott, de számtalan alkalommal maga a média is menekült- és muszlimellenes pánikot keltett, mivel ez állt a Közel-Keleten is háborúzó brit politikai osztály érdekében.

Megjegyzése után Cooper belügyminiszter, akit a műsorban később saját férje, Ed Balls volt munkáspárti miniszter és képviselő interjúvolt meg, először mondta ki az „iszlamofóbia” szót.

Viszont ez a reakció már kicsit későn érkezett. Hétfőn délelőtt kiadott hivatalos nyilatkozatában pedig mintha magát a Farage-féle Reformot is magával ragadták volna az események: az erőszak elítélése után úgy fogalmaztak, hogy a zavargók indokait „meg kell hallgatni”, le kell állítani a tömeges bevándorlást, az eseményeket pedig a 2020-as Black Lives Matter tüntetéshullám során kitört rendbontásokhoz hasonlította.

Ennél sokkal higgadtabb és valódi elemzői szempontokat is behozó cikkel jelentkezett Aris Roussinos, a jobboldalt számtalanszor támogató Unherd szerkesztője. Ő a zavargások nyomán arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben a 2000-es évektől Nagy-Britannia fehér, angol etnikai többsége és a különböző etnikai kisebbségek közötti konfliktusok a valóságban egyre inkább eldurvultak, a közbeszédben az „etnikai csoport” fogalmát tabusították, és nem lehetett úgy erről beszélni, vagy erre megoldásokat találni, hogy magát a problémát nem nevezték meg. Ebben az értelemben – írja Roussinos – a Nagy-Britannia átlagpolgárát nagyon nagy mértékben elszegényítő neoliberális-megszorító politikák fontos kontextust képeznek, a valóság viszont mégis az, hogy az ország posztindusztriális társadalmában az osztályalapú szervezkedés eltűnt, helyette a munkásosztály és kispolgárság tagjai immár kulturális-etnikai identitásaik alapján szerveződnek.

Szerinte hasonló okok és a közbeszéd tabusítása vezetett el ilyen helyzethez korábban Írországban is, a különbség csupán annyi, hogy az ottani, utcai erőszak Angliában a hétvégén szabályos „muszlimellenes pogromokhoz” vezetett el.

Roussinos felhívja a figyelmet – ha a baloldali-liberális és jobbközép politikai elitcsoportok nem félnének a probléma nevén nevezésétől, akkor kínálkozna rá megoldás is. Ehhez viszont éppen az eredeti multikulturalizmus értékeit kellene feléleszteni: az egyéni közösségek autonómiáját, önrendelkezését például. Nem törvényszerű tehát, hogy rasszisták és szélsőjobboldaliak tematizálják egyedül a felmerült kihívásokat. A probléma gyökere szerinte viszont az, hogy a Munkáspárt még Tony Blair alatt, 2001 után feladta a valódi multikulturalizmusra való törekvést, az iraki háborút követően pedig a szőnyeg alá söpörte a problémát.

A gond csupán az volt, hogy miközben Blair és kormánya csatlakozott George W. Bush „iszlám terror” elleni háborújához, aránytalanul megkülönböztető módon kezdte ellenőrizni az angliai muszlim közösségeket is. Miután pedig ezek a közösségek elvesztették a bizalmukat a kormány és az állami intézmények felé, bekövetkezett a 2008-as gazdasági világválság is. Ez olyan szintű süllyedést eredményezett Anglia munkásosztálya, köztük a fehér bőrszínű angolok – életében is, amely végül dühöt szült. Ez a düh azonban az engedélyezett „bűnbak” muszlimokon csapódott le, akik időközben maguk is etnikai-kulturális-vallási alapokon kezdtek radikalizálódni.

Lehet tehát a szerkesztő szerint arról beszélni, milyen politikai opportunizmus és miféle erők szítják közvetlenül is a súlyos zavargásokat. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy a társadalmi feszültségek csökkentéséhez előbb őszintén kell beszélni arról a társadalomról, amely több mint 40 év piacosítás és az ipari munkahelyek, bányák felszámolása után kialakult Angliában, Észak-Írországban. Mert a megoldások keresése híján a zavargások bármikor újból megismétlődhetnek.

Keir Starmer miniszterelnök csupán egy hónapja nyert választást, a felelőssége tehát a most történtekben minimális. A gazdasági adatok is biztatóak, hiszen, ha az új kormány ígéretéhez híven megemeli a közszférás fizetéseket, az infláció mérséklődésével és a jegybanki alapkamat nemrég bejelentett csökkentésével együtt ez alkalmas lehet a fogyasztás felpörgetésére.

Ugyanakkor Starmer továbbra sem akar szakítani a szegényeket sújtó megszorító politikával. A családi pótlékot maximum két gyermek után osztó rendszert ez a kormány is fenntartotta, azokat a képviselőit pedig, például a fent említett Sultanát, akik ezt nem szavazták meg, a párt a frakcióból kegyetlenül felfüggesztette. Ez pedig a most épp a kisebbségekre támadó fehér angolnak ugyanolyan rossz lesz, mint áldozataiknak. Olyan országot örökölt át tehát ez a kormány, aminek évtizedes problémái éppen most robbannak be, és kétséges, hogy a káosz és a hanyatlás még megállítható-e.