Milyen folyamatok vezettek az egykori mezőgazdasági termelésre használt zártkertek benépesüléséhez? Milyen szerepet töltenek be a fővárosi lakhatási válság kezelésében? Vigvári András a globális és hazai térbeli-társadalmi és lakhatási folyamatokba ágyazva mutatja be egy Budapest körüli város zártkertjeinek benépesülését.

A nagyvárosi lakhatási válság egyik legjellemzőbb megnyilvánulása a város körüli térségek gyors ütemű benépesülése. Ez azzal magyarázható, hogy a lakásépítés nem tud lépést tartani a városi térségekben zajló tőke- és népességkoncentrációval.

A nagyvárosi térségek jellemzően több munkást vonzanak, mint ahánynak megfelelő lakhatási feltételeket tudnának biztosítani. Mivel a reálgazdaság nem kínál megfelelő befektetési lehetőségeket, a tőke egy része az ingatlanpiacra áramlik. A lakásvásárlásba áramló egyre több pénz miatt

a lakások befektetési és spekulációs áruvá válnak, ami felnyomja a lakásárakat, ezáltal a lakhatás egyre megfizethetetlenebbé válik.

Az állandó lakáshiány és a növekvő lakhatási költségek miatt a nagyvárosi munkapiac felé igyekvő emberek kénytelenek a város peremén megtelepedni, ott, ahol olcsóbban képesek biztosítani lakhatásukat. Ezekben a nagyváros körül fekvő térségekben az a közös, hogy mind földrajzi, mind társadalmi értelemben periférikusak.

Periférikus mivoltukat többnyire informális viszonyok jellemzik, ami hozzájárul az olcsóbb lakhatási lehetőségekhez. Vonzerejük is tulajdonképpen ebben áll: olcsóbb lakóhelyet tudnak biztosítani azon háztartások számára, amelyek tagjai a nagyvárosi munkapiacon dolgoznak.

Olyanok számára biztosít megkapaszkodási lehetőséget, akik nagyvárosban dolgoznak, a bérük azonban mégsem tudja fedezni városi lakhatásukat. Egyszerre biztosít lakhatást a nagyváros felé igyekvő, és a nagyvárosból kiszoruló háztartások számára. E területek

„fontos szerepet töltenek be a nagyvárosi gazdaságot működtető háztartások társadalmi újratermelésében, és hozzájárulnak a centrumtérségek és perifériás térségek közötti térbeli hierarchia fenntartásához.” (28. old.)

– írja könyvében Vigvári András, szociológus és antropológus, aki az ún. átmeneti térségek benépesülési folyamatát, azon belül is a magyarországi zártkertek benépesülését vizsgálta. Könyvében egy Budapest környéki kisváros, fantázianevén „Kelemenszeg” zártkertes övezetében 2017 és 2019 között készített etnográfiai terepmunka empirikus eredményeit írja le.

A zártkerteket az államszocialista időszakban a települések külterületein alakították ki. Ezek eredetileg mezőgazdasági területként szolgáltak, az ide kijárók kertet műveltek, szőlőt- és gyümölcsöt termesztettek jövedelemkiegészítés céljából. Az 1970-es évektől a hétvégi és nyári üdülés területeivé váltak, majd a rendszerváltást követően egyre több háztartás számára jelentett állandó, megfizethetőbb lakhatási alternatívát (10. old).

A szerző a kelemenszegi zártkertekben végzett etnográfiai kutatómunkájának eredményein keresztül kívánja feltárni azon strukturális folyamatokat, amelyek következtében a zártkertes övezet az elmúlt évtizedek során benépesült.

Kérdései:

• Milyen szerepet töltenek be a zártkertek a budapesti lakhatási válságban?
• Hogyan birkózik meg a helyi állam a zártkertek benépesülésével?
• Hogyan küzdenek meg a zártkerti lakosok a mindennapjaikban a tér átmenetiségéből adódó kihívásokkal?
• Elmaradottsága ellenére miért jelent mégis vonzó lakhatási alternatívát a zártkertek az ideköltöző háztartások számára? (11–12. old).

De mik is azok az átmeneti terek?

A szerző megfogalmazása szerint az átmeneti terek, regionális léptékben átmeneti térbeli pozíciót jelölnek a város és a vidék közötti térbeli hierarchiában. Egyfajta kapuként, hídként működnek az erőforrásokban gazdag, tőkefelhalmozás központjaként szolgáló városok, magok, centrumtérségek, illetve az erőforrásokban szegény, a központot nyersanyaggal és munkaerővel ellátó vidékek, peremek, perifériatérségek között.

Az átmeneti terek a legtöbbször a formális lakóövezeten kívül, hivatalosan lakhatásra alkalmatlan területeken fekszenek. Informális lakóövezeti voltukból fakadóan jellemzően a szabályozásuk is ellentmondásos. E terek helyi szürke zónának tekinthetők,

ahol a „szabályozott és szabályozatlan, legális és illegális gyakorlatok összefonódása figyelhető meg” (29. old.).

Az átmeneti terek lazább szabályozása kiszolgáltatott lakhatási körülményeket eredményez. E területek ugyanis jellemzően nincsenek közművesítve, hiányos infrastruktúra és rossz épületállomány jellemző rájuk. E körülmények tartósan fenntartják a háztartások kiszolgáltatottságát, ami ugyanakkor ahhoz is hozzájárul, hogy e háztartások sokkal olcsóbban jussanak lakhatáshoz a nagyvárosok vonzáskörzetében.

Az átmeneti tér így jellemzően a térbeli és társadalmi egyenlőtlenségek hordozója, melynek folyamatos újratermelődését a tőke és a munka egyenlőtlen térbeli eloszlásán alapuló viszonyrendszerből, a város–vidék-hierarchiából fakad (29–31.old).

Az átmeneti terek köztes helyzetük miatt sajátos társadalmi szerepet töltenek be a térbeli-társadalmi egyenlőtlenségek kezelésében. E terek eltérő társadalmi hátterű háztartások befogadására képesek.

Az átmeneti terek lakói ugyanis sokszor kettős életet élnek: városi iparban dolgoznak, szabadidejüket pedig a ház körüli jellemzően paraszti, illetve háziipari tevékenységet végeznek. Keveredik a vidéki és a városi életforma, tehát az önellátó paraszti és a kapitalista bérmunkára alapozott életmód.

Az átmeneti terek így nagyrész olyan háztartásoknak adnak otthont, amelyek tagjai javarészt a nagyvárosi gazdaság alacsonyan fizetett ágazataiban (pl. tömegközlekedés, egészségügy, gondozás) továbbá olyan prekalizálódó ipari és szolgáltató szektorokban dolgoznak, mint pl. a vendéglátás vagy az építőipar.

A megélhetésük biztosításához így az alacsonyan fizetett, és bizonytalan bérmunka mellett informális jövedelemszerzésre van szükségük (43–44. old.).

Eltérő világgazdasági pozícióval rendelkező nagyvárosi térségek körül azonban másképp alakulnak az átmeneti terek térbeli-társadalmi mintázatai. A centrumtérségek nagyvárosaiban ezek az átmeneti terek kezdetben a városon belül helyezkedtek el, ahol a nagyvárosi bérmunkapiacra bevándorló, elsőgenerációs városlakók éltek.

Az átmeneti terek itt „ugródeszkaként” szolgáltak, az ide költöző háztartások első lakóhelyét képezték. Az 1980-as évektől az ipari termelést elkezdték áthelyezni (kiszervezni) a globális perifériára, ami az ipari munkahelyek visszaszorulását eredményezte a nagyvárosokban. Helyüket a pénzügyi és szolgáltató szektor vette át, tehát az állandó ipari bérmunka szerepét átvették a pénzügyi és szolgáltató szektor flexibilisebb, bizonytalanabb munkahelyei.

Ennek hatására a korábbi átmeneti terek dzsentrifikálódtak, azaz a korábban alacsonyabb jövedelmű csoportok által lakott területek hamar gazdagabb rétegek által lakott területekké váltak. Az átmeneti terek a város peremein termelődtek újjá, ahol a gazdaság alsó szegmenseiben dolgozó embereknek biztosította a lakhatását és társadalmi újratermelését, épp ezért e terek továbbra is a nagyváros részei maradtak (32–33.old.).

A félperiférikus nagyvárosok átmeneti terei több szempontból is eltérően fejlődnek a centrumországokéhoz képest. Ez elsősorban abban látszik, hogy amíg a centrumországok nagyvárosaiba érkezők társadalmi újratermelését jobbára teljes egészében fedezik a bérmunkából származó jövedelmek, addig a periférikus országok nagyvárosaiban csak kisebb részben fedezik.

Ezt egyrészt az alacsonyabb munkabérek okozzák, valamint hogy e területeken a bérmunka lehetőségek jobban ki vannak téve a gazdasági ciklusok változásainak. A félperiférikus átmeneti terek lakói tehát a formális bérmunkán túl informális munkával és a háztartási erőforrásaik maximalizálásával igyekeznek kompenzálni alacsonyabb jövedelmüket és bizonytalanabb bérmunkájukat.

További sajátossága a félperiférikus átmeneti tereknek, hogy itt jellemzően megmaradtak a vidéki életformához kötődő megélhetési stratégiák: tehát a lakófunkción túl e tereken önfenntartó, és jövedelemkiegészítő tevékenységeket folytatnak (kertművelést, élelmiszer-termelést, háziipari tevékenységeket). E terek a centrumtérségek átmeneti tereitől eltérően a városok határában fekszenek.

Fontos jellemzője még e tereknek, hogy a lakhatási körülmények megteremtésében elsősorban nem piaci, hanem háztartási erőforrások a döntők, így tehát a fizikai tér alakításában az önerős építkezések játszanak döntő szerepet (34–35. old.).

A kelet-európai térség átmeneti terei a régió társadalomtörténeti fejlődése miatt számos sajátossággal rendelkezik a félperifériás átmeneti terek körében. A 20. század második felétől az erőteljesebb iparosítás alatt az állam lakhatásban betöltött szerepe nőtt, azonban az állami lakáspolitika nem tudott lépést tartani a városi népességkoncentrációval, ami folyamatosan fokozta a lakáshiányt és hozzájárult az átmeneti terek újratermelődéséhez.

A nagyvárosok peremén található átmeneti terek így elsősorban azon szocialista országokban maradtak meghatározók, ahol az állam támogatta az önerős építkezéseket, valamint ösztönözte a magántulajdonosi lakásformák fennmaradását az állami lakásépítések mellett. E kelet-európai térség országaiban, köztük Magyarországon, a 90-es években végbement nagymértékű privatizáció következtében az átmeneti terek lakhatásban betöltött szerepe továbbra is meghatározó maradt.

A lakhatás egyre inkább áruvá válása a lakhatási költségek (lakásárak, bérleti díjak, fenntartási költségek) jelentős növekedését eredményezték, melynek következtében egyre több háztartás számára váltak megfizethetetlenné (35–36. old.).

A magyarországi átmeneti terek újratermelődését városok és vidékeik egyenlőtlen térbeli fejlődése tartja fenn. Ez az egyenlőtlen térbeli fejlődés leginkább a főváros és környéke, illetve vidéki peremei közti hierarchikus viszonyban jelenik meg.

Budapest központi szerepköre, a gyors urbanizációs és iparosodási folyamatok miatt már a 19. század második felétől folyamatosan növekedett, ennek következtében pedig rengeteg bevándorlót is vonzott. A budapesti lakosság növekedésével azonban nem tudott lépést tartani a lakáspiac. Az állandó lakáshiány és a növekvő lakhatási költségek pedig hozzájárultak a főváros peremén kialakuló átmeneti terek folyamatos újratermelődéshez.

A főváros körüli átmeneti terek nagyrészt korábban mezőgazdasági művelésre használt területekből alakultak ki lakossági kezdeményezésre. Ezt már csak azért is nagyon fontos megjegyezni, mert a hatóságok így csak utólag tudták elvégezni ezen területek szabályozását. A város körüli átmeneti terek egyik tipikus példája a zártkertek benépesülése (47–55.old.).

Zártkertek mint átmeneti terek

A zártkert földtulajdoni és földhasználati kategóriát az 1967. évi IV. törvény hozta létre a települések külterületein létrehozott nagyüzemi gazdálkodásból kivont, magánkézbe adható elkülönített kertekként. E kiparcellázott kertek a Kádár-korszak során az egyik legfontosabb élettérré váltak. A korszakban kialakuló háztáji gazdálkodás színterei lettek: az itt végzett keresetkiegészítő, önfenntartó mezőgazdasági tevékenységgel kompenzálni tudták a bérmunkából származó alacsony jövedelmeiket (13–14. old).

Az 1970-es évektől kezdve a zártkertek száma és kiterjedtsége, valamint a tulajdonosok száma is fokozatosan emelkedett, ezzel együtt pedig háttérbe szorult mezőgazdasági funkciójuk, ugyanis sok család számára e zártkertek egyre inkább hétvégi házak lettek, ahol a szabadidejüket töltötték. Sokan így már nem is zártkertként, hanem – a számunkra is talán ismerősebb – „telek”-ként hivatkoztak rájuk.

A zártkerteken épített hétvégi ház és a kertek nyaraló funkciójának felerősödése már a részleges lakófunkció megjelenését eredményezte a területeken. Ezek az építkezések többnyire spontán módon zajlottak, a területek nagy része ugyanis kiesik a hatóságok látóköréből, így az építmények jogi és építésügyi szabályozása is nehézségekbe ütközik.

A zártkerteket „szürke zónás” elhelyezkedésük miatt számos infrastrukturális hiányosság is jellemzi (rossz úthálózat, ivóvíz, gáz-és csatornahálózat hiánya stb.). Így

„a benépesült zártkertek hiányos infrastrukturális ellátottságuk, bizonytalan szabályozási helyzetük, és térbeli-társadalmi peremhelyzetük folytán a térbeli-társadalmi marginalizációs folyamatok és a városból való kiszorulás tipikus példájának tekinthetők.” (16.old.)

A zártkertek azonban mégis vonzó lakásmobilitási célpontnak számítanak, hiszen a lakhatási körülmények és az infrastrukturális hiányosságok miatt az ingatlanárak és a lakásfenntartási költségek is alacsonyabbak, amely megkönnyíti a saját tulajdonú ingatlanhoz jutást. Továbbá területi elhelyezkedésük is relatíve kedvező, ami jelentős segítséget jelent a nagyváros közelében megkapaszkodó háztartásoknak (16.old).

A zártkertek benépesülési folyamatának jó példája a szerző által vizsgált település, a Budapest agglomeráció peremvidékén elhelyezkedő „Kelemenszeg” története. A település az ország egyik legforgalmasabb vasútvonala mentén fekszik, ami jelentősen megkönnyíti a kelemenszegi lakók ingázását is a fővárosba.

Kelemenszeg társadalomtörténeti fejlődését Budapest metropolisszá válása, valamint a vasútvonal kiépítése határozta meg. A 19. század végén kiépített vasútvonal azon túl, hogy a települést jobban megközelíthetővé tette, a főváros gazdaságába is bekapcsolta. Onnantól kezdve a település lakossága folyamatosan növekedett – a beköltözések által is.

A város határában található kerteket az államszocializmus alatt, az 1960-as években parcellázták ki. A kertek kezdetben mezőgazdasági területek voltak, a kelemenszegi lakosok használták őket, a leginkább szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkoztak.

A 70-es 80-as években a kerteket elkezdték felvásárolni olyan, többnyire vidéki gyökerekkel rendelkező, fővárosi háztartások is, akik hétvégi szabadidő-eltöltésre kívánták használni a telkeket. Így ettől kezdve a kerteket már nemcsak mezőgazdasági művelésre használták, hanem időszakos lakhatásra alkalmas épületeket építettek, ezáltal pedig megjelent a kertekben az addig nem létező részleges lakófunkció is (70–72. old.).

A rendszerváltást követően azonban a kelemenszegi kertekbe jelentős változások történtek: a kertek gazdálkodásra való alkalmazásra egyre inkább visszaszorult a mezőgazdaság strukturális változásaival. A hobbitelek-tulajdonosok egy része a rendszerváltás után elszegényedett, és egyre nehezebben tudta fenntartani a hétvégi házát.

E folyamatok következtében a kertek a rendszerváltás után egyre inkább funkcióvesztett, elhanyagolt területekké váltak. Ez az időszak azonban viszonylag átmeneti volt, ugyanis a 90-es évek második felétől, a fővárosi lakhatási válság mélyülésével a területek újra elkezdtek benépesülni, és az egykori hétvégi-házakat egyre több háztartás kezdte állandó lakhatási célra használni.

Eleinte az egykori hobbitelek-tulajdonosok költöztek ki hétvégi házaikba a fővárosból, majd később olyanok is ide költöztek, akiknek korábban nem volt kötődésük a kertekhez. A kertek benépesülése a 2000-es és 2010-es években, a foglalkoztatási és devizahitel-válságot követően még intenzívebben folytatódott, jelenleg pedig körülbelül száz háztartásnak adnak otthont a kelemenszegi kertek.

A területbesorolási szabályozás szerint azonban a kelemenszegi kertek még mindig mezőgazdasági övezetnek számítanak. A növekvő beépítettség és a visszaszoruló mezőgazdasági használat miatt azonban a kertek

„a város és a budapesti agglomeráció népesség növekedésében kulcsszerepet betöltő átmeneti térré vált.” (82. old.)

A kertek benépesülése egyrészt a terület informalitásának köszönhető: a területre vonatkozó informális szabályozási rendszer, és a lakhatáshoz szükséges infrastruktúra hiánya miatt olcsóbb lakóhelyet tudnak biztosítani. Az alacsony ingatlanárak és lakásfenntartási költségek mellett a kelemenszegi zártkertet vonzóvá teszi még a főváros közelsége is.

Kedvező lakhatási feltételek állnak rendelkezésre itt az olyan háztartások számára, amelynek tagjait a munkahelyük Budapestre köti, de a fővárosban egyre inkább növekvő lakhatási költségek miatt csak a város peremén tudják megoldani lakhatásukat.

A kertekbe költözők többsége a fővárosi munkapiac alacsonyan fizetett munkaköreiben dolgozik (mint például a szociális ellátórendszer, egészségügy, építőipar, szállítmányozás, logisztika, vendéglátás stb.). A beköltözők lakásmobilitási pályái azonban eltérőek lehetnek: a szerző megállapításai szerint három tipikus lakásmobilitási pálya jellemző a kertekbe költöző háztartások körében.

1. Vannak, akik vidéki térségekből, leginkább Kelet-Magyarországgról, valamint erdélyi falvakból költöznek a főváros közelébe, jellemzően a jobban fizető munkalehetőségek miatt.
2. A beköltözők második csoportját az agglomeráció belső gyűrűjéből, valamint Kelemenszeg belterületéről költöznek a kertekbe. Ezeket a háztartásokat leginkább a települések ingatlanpiaci felértékelődése, a telekárak jelentős drágulása ösztönözte. Az agglomeráció településeinek ingatlanpiaci felértékelődésében jelentős szerepe volt a családi házak építését támogató, CSOK (Családi Otthonteremtési Kedvezmény) bevezetésének, ugyanis a tehetősebb háztartások az agglomerációba kezdtek építkezni, ami jelentős drágulást idézett elő a településeken.
3. A kertekbe költözők többségét mégis a Budapestről kiköltözők adják, akiket a nagyvárosban egyre inkább elmélyülő lakhatási válság és megfizethetőségi problémák kényszerítenek a kertekbe való kiköltözésre (86–94. old.).

Élet Kelemenszegen

A kertekbe költözőknek, valamint a helyi önkormányzatnak is számos nehézséggel kell megküzdeniük a terület élhetővé alakításában, szabályozásában és fenntartásában. Legjellemzőbb akadály a korábban is említett ellentmondásos szabályozási környezet, ami az országos, járási, és a helyi szabályozási szintek közötti ellentmondásokból következik.

Az egyik ilyen szabályozási probléma a lakcímkérdés. Amíg az országos szinten szabályozott lakcímnyilvántartás azt írja elő, hogy minden állampolgár a tartózkodási helyének megfelelő lakcímmel rendelkezzen, addig a helyi építési és településrendezési szabályozás a terület rendeltetésszerű használatát írja elő. A helyi szabályozás értelmében azonban a Kertek nem lakóövezetek, tehát az ott lévő gazdasági épületek lakáscélú hasznosítása ellentmond a szabályozásnak.

Az épületek jogi státusza miatt a lakók lakcíme sokszor olyan épületekbe szól, melyek hivatalosan nem léteznek. Ezt az informális állapotot az ellentmondó szabályozási környezet mellett a hatóságok kapacitáshiánya is fenntartja: a kertekben zajló építkezést, és benépesülési folyamatokat nem tudják nyomon követni.

E kapacitáshiányt tovább fokozta, hogy 2013-ban az épületfelügyeleti jogkör a helyi önkormányzatról a járásközpontokhoz kerültek. Ez a helyzet egyfelől mind az önkormányzat, mind a kertekben lakó háztartások mozgásterét szűkíti, és kitettségüket növeli (115–120. old.). Másfelől azonban a szerző kutatásai alapján ez a szabályozási környezet ugyanakkor

bizonyos mozgásteret mégis biztosít, hiszen így a kertek fejlődési pályáját a helyi önkormányzat és a kertekben élő háztartások közötti egyedi erőviszonyok határozzák meg (120. old.).

A kertek benépesülése és helyzetük rendezése évtizedek óta meghatározó kérdései a helyi politikának. A kertek benépesülését a városvezetés kedvezőtlen társadalmi folyamatként értékeli, melynek folyamán egyre több hátrányosabb helyzetű lakó jelenik meg a térségben.

Várostervezési és költségvetési szempontból sem kedvező e folyamat, hiszen a zártkertek fejlesztését, lakóterületté alakítását a helyi fizikai és jogi környezet jelentősen hátráltatja. A helyi önkormányzat nem rendelkezik sem megfelelő jogi eszközzel, sem elegendő forrással a terület átmeneti helyzetének rendezésére. Ennek értelmében

a helyi vezetés leginkább a terület benépesülésének visszafogásában érdekelt, amiben fontos szerepet játszik a kertek társadalmi megbélyegzettsége is.

A 2006-os városvezetés váltás, valamint a beköltözések számának további növekedése fordulatot eredményezett a kertek kezelésében. A népesség növekedésével ugyanis már egyre több politikailag jóval aktívabb, iskolázottabb lakó jelent meg a kertekben, akik jobb érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek, ezáltal megnövekedtek az alulról jövő, kertek átmeneti helyzetének rendezéséért harcoló kezdeményezések.

A helyi vezetés így már egyre kevésbé hagyhatta figyelmen kívül a követeléseket, egyfajta középutas politikát kezdett folytatni, melyben kisebb fejlesztéseket végeznek, ami javítja a lakók körülményeit, ugyanakkor mégis fenntartja a terület átmeneti jellegét. Ennek keretében számos közszolgáltatás (posta, szemétszállítás, közvilágítás, internet stb.) is elérhetővé vált a háztartások számára.

Mivel azonban a terület hivatalosan még mindig kertes-mezőgazdasági övezetként van besorolva, számos fejlesztésre még így sem végez az önkormányzat. Ilyen kihívás például a terület közművesítése, és ilyen probléma a dűlőutak elhanyagoltsága is – mindez számos konfliktust idéz elő a lakók és a helyi vezetés között (121–135. old.).

A helyi önkormányzat ezért sokszor inkább „szemet huny”: közönyös hozzáállása miatt a zártkertben lakó háztartások többnyire magukra vannak utalva mindennapi problémáik megoldásában. A kertek lakói között kölcsönös segítségnyújtási formák figyelhetőek meg, amelyek megkönnyítik a kertekben lakók életét, és életük újratermelését.

Ez a kölcsönös segítségnyújtás jellemzően a fuvarozásban jelenik meg. A dűlőutak elhanyagoltsága és rossz állapota rendkívül megnehezíti a gyalogos, és sokszor az autós közlekedést a kertekben, így a lakók sokszor kisegítik egymást egy-egy fuvarral (136–139. old.).

A nehéz körülmények és kihívások a lakókból egyfajta sorsközösséget formálnak: az ott lakókat lakóhelyük térbeli-társadalmi hátrányai, átmenetisége, az állam általi magárahagyottságuk, és a napi küzdelem kényszere köti össze (140–141. old).

A tér átmenetiségéből fakadó sajátosságai miatt a társadalmi újratermeléshez kapcsolódó terhek és költségek többnyire a háztartásokra hárulnak. A társadalmi újratermeléshez szükséges feltételeket így jellemzően a háztartások saját, illetve közösségi erőforrások bevonásával próbálják megteremteni.

A szerző kutatása szerint azonban a kertekben élők ezt nem feltétlenül tehernek élik meg. Sokkal inkább

a rátermettség, és önmegvalósítás kibontakozásának lehetőségeként, „a szabadság földjeként” tekintenek a zártkertekre (145. old.).

A háztartási erőforrások mozgósítása leginkább az önerős építkezésekben jelenik meg. A telkek vásárlását legtöbbször korábbi megtakarításaikból, vagy kisebb rokoni, baráti, illetve pénzintézeti kölcsönökből fedezik. Az egykori nyaralók felújítását lakhatóvá tételét, bővítését pedig a lakók rendszerint saját kezűleg végzik, valamint helyi kapcsolataik, szomszédaik segítségével.

Ennek leggyakoribb megjelenése, hogy a házakba beépített anyagot a lakók sokszor különböző forrásokból szerzik – a leggyakrabban informális kapcsolataikon keresztül, budapesti építkezésekről, lakásfelújításokról. E gyakorlattal nemcsak a házépítési költségeket, de a lakásfenntartási költségeket is csökkentik, ugyanis a beszerzett faanyag maradékát általában fűtési célokra alkalmazzák, ami jelentősen leszorítja a fűtési költségeket.

Fontos megjegyezni, hogy a zártkertekben a társadalmi újratermeléshez szükséges feladatokban, így a háztartásvezetésben és a házépítésekben újratermelődnek a hagyományos nemi szerepek, reprodukálódik a nemi munkamegosztás. A házépítés, és ahhoz szükséges infrastruktúra kiépítése, kapcsolatok, erőforrások becsatornázása inkább a férfiak feladata, míg a gyereknevelés, a háztartás fenntartása és az élelmiszertermelés feladatként javarészt a nőkre hárul (144–153. old.).

Látjuk tehát, hogy a zártkerti életet a rokonsági és szomszédsági együttműködések jellemzik, még akkor is, ha ezek az együttműködések sokszor csak esetlegesek. A leginkább az magyarázza ezt, hogy a zártkerti közösség változatos lakókból álló, spontán kialakult tér, amelynek nincs történetisége. E társadalmi kapcsolatok, kalákára emlékeztető együttműködési formákat inkább

„a tér sajátosságaiból fakadó szükségszerűség hívja életre” (159. old.)

Összefoglalva

Vigvári András könyvében a hazai térbeli társadalmi folyamatok egyik jellegzetes, viszonylag új jelenségét, a zártkertek benépesülését vizsgálta, egy Budapest közelében található város zártkertjeiben végzett több éves etnográfiai kutatás eredményein keresztül.

Legfontosabb megállapítása, hogy e zártkertek benépesülése és funkcióváltása a fővárosi lakhatási válság helyi lecsapódása. A leginkább ez a mindszélesebb csoportokat érintő megélhetési válság következménye, mely a lakhatás áruvá válásából fakadó nagyvárosi lakáshiányból és a lakhatás megdrágulásából, valamint az egyenlőtlen térbeli fejlődésből fakad.

A háztartások így az egyre inkább megfizethetetlenné váló városi lakhatásból kiszorulva olyan területekre költöznek, ahol az infrastrukturális hiányosságok és az alulszabályozottság miatt olcsóbban jutnak lakhatáshoz. E zártkertek így olyan átmeneti térként szolgálnak, ami egyszerre biztosít megkapaszkodási lehetőséget a nagyvárosba vágyó, de a nagyvárosi lakhatást megfizetni nem tudó vidéki háztartások számára, és a nagyvárosból kiszorulók számára is –

így pedig rendkívül fontos szerepet látnak el a hazai térbeli-társadalmi egyenlőtlenségek kezelésében.

Eredeti céljának is megfelelően a könyv rendkívül jól mutatja be a zártkertek benépesülési folyamatát, amelyet egy logikusan felépített, tágabb történeti perspektívába helyezve, globális és lokális térbeli-társadalmi folyamatok összefüggéseiben elemezve adta át. Mindez hozzásegíti az olvasót a probléma mélyebb megértéséhez.

Külön kiemelném a könyv autentikusságát, amelyet a kutatás során készített interjú-részletek beemelésével adta. A beszélgetésekből vett idézetek segítettek teljes mértékben átérezni a zártkerti lakosok és más helyi szereplők perspektíváját, kihívásait a mindennapi életben.

A könyvet ennélfogva ajánlani tudom mindenkinek, aki érdeklődik a lakhatási válság és annak következményei iránt, hiszen a könyv egy olyan jelenséget mutat be, ami – ahogy a szerző is írta – kevésbé kutatott, mégis nagyon fontos szerepet tölt be a megélhetési válság negatív hatásainak enyhítésében.