A gyerekekkel szembeni szexuális visszaélések témaköre egyre gyakrabban válik politikai propaganda tárgyává, és maga a gyerekvédelem is ideológiai fegyverré. Egyelőre nem látszik, hogy milyen választ adhatna erre a társadalom, amely mintha érzékenyebb lenne a problémára, de egyelőre nemcsak eszközei hiányoznak, hanem még a fogalmak és célok meghatározásában is sok a bizonytalanság. Ezért kérdeztük a gyermekvédelem vonatkozó alapvetéseiről a Hintalovon Alapítvány szakértőit: dr. Rácz Dominika jogász és Vaskuti Gergő pszichológus, kriminológus írásban válaszoltak a Mércének.

A köznyelv és a politikai szereplők is nagyon tág értelemben használják a pedofília szót, ti hogyan definiálnátok?

Valóban elmosódik a fogalom meghatározása. Mást ért alatta a pszichológia, a köznyelv, a jog és – nyilvánvalóan politikai haszonszerzés céljából – a politika. A pedofília egy pszichológiai kategória, egy patológia.

A pedofília egy mentális betegség, ami azt jelenti, hogy a pedofil zavarral élő személyek nemi vágyat, szexuális izgalmat éreznek a pubertás kort be nem töltött gyermekek iránt.

Mennyire szerencsés a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélések, bűncselekmények esetében a pedofília szó használata?

Ahogy dr. Gyurkó Szilvia ezt egy tavalyi cikkében megfogalmazta, a gyerekekkel szembeni szexuális erőszak elkövetői köre nagyjából két csoportra oszlik. „Vagy olyan elkövetőről van szó, akinek nincs a gyerekekkel kapcsolatban szexuális preferenciája, mégis valamilyen ok miatt gyereket használ a szexuális vágyai kielégítésére. Mert a gyerek a könnyű áldozat, vagy mert az elkövető szexuálisan tapasztalatlan, ezért hasonló áldozatot keres, vagy személyiségzavarról, olyan családon belüli helyzetről van szó, amiben a gyermeket szexuális szerepvállalásra kényszerítik, stb. Ez az egyik csoportja az elkövetőknek.

A másik csoportban olyan elkövetőkről van szó, akik vagy a pubertáskor előtti test látványától, érintésétől jönnek izgalomba, szexuális preferenciájuk a gyerekekre vonatkozik, tehát pedofilok (prepubertás korú gyerekek iránt vonzódnak), vagy úgynevezett hebefilok (pubertás kort betöltött gyerekek iránt vonzódnak).

A bonyodalom ott kezdődik, hogy vannak pedofilok, akiknél a szexuális irányultsághoz nem kapcsolódik cselekvési szándék; és vannak olyanok is, akik szeretnék kiélni vágyaikat, de felismerik, hogy az erkölcsileg, morálisan nem helyes, ezért segítséget kérnek, és így végső soron nem válnak elkövetővé.

Vannak tehát diagnosztizált vagy önmagukat pedofilnak tekintő emberek, akik nem jelennek meg a szexuális elkövetők között. És vannak olyan elkövetők, akik nem felelnek meg a pedofil diagnózis kritériumrendszerének, mégis gyerekkel szembeni szexuális erőszakot követnek el.

A gyerekek, fiatalkorúak és felnőttek közötti szexuális kapcsolat gyakran egyes, valamiféle botrányt okozó esetek kapcsán lesz vita tárgya – legutóbb például a Partizán Kőszeg Ferenccel készített interjúja nyomán került elő a kérdés. Nézzük először a törvényi szabályozást, mit takar a gyermekkorú és a fiatalkorú kategória? Mi az értelme a beleegyezési korhatárnak, és mik a korlátai ezeknek a normáknak?

A magyar szabályozás alapján egy 12 éves gyerek létesíthet szexuális kapcsolatot egy 18 év alattival, egy 14 éves esetén pedig nincs felső határa a partner korának, feltéve persze, ha a kapcsolat konszenzuális, és nincs erőszak, bántalmazás, kényszerítés – vagy a helyzettel, hatalommal való bármilyen visszaélés – a kapcsolatban.

Ha egy felnőtt egy 12 évet be nem töltött gyerekkel lép szexuális kapcsolatba, azt a törvény szexuális erőszaknak, egy 12 és 14 év közötti gyerek esetén pedig szexuális visszaélésnek minősíti. A tényállásokban minősítő körülményként szerepel az, ha a sértett az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása alatt áll, illetve ha az elkövető a szexuális visszaélést a sértettel kapcsolatban fennálló egyéb hatalmi vagy befolyási viszonyával visszaélve követi el.

A 12 évre csökkentett beleegyezési korhatár (a 18 év alatti személyekkel történő szexuális kapcsolat létesítése esetén) az új Büntető Törvénykönyv 2013-as hatályba lépését követően jelent meg, ilyen szabályt a korábbi Btk. nem tartalmazott. A – szakemberek által kritizált – módosítás jogalkotói indoka az volt, hogy a jog ne kriminalizáljon olyan helyzeteket, amelyek a valóságban egyébként megtörténnek. Például amikor két fiatal (egy, aki mindjárt betölti a 14-et és párja, aki pedig már elmúlt 14) tényleges szerelmi kapcsolatában jelenik meg szexualitás. Hivatkozás volt a fiatalok korábban bekövetkező fizikai érése is.

Ezek a korhatárok azonban csak a jogi szabályozásban jelennek meg, egyedi szinten gyakran nem tükrözik az érintett gyerek tényleges igényeinek való megfelelést. Sőt, ha a szabályozás mellett nem jelennek meg segítő folyamatok, tájékoztatás, úgy akár az érintettek biztonsága sem garantálható.

A beleegyezési korhatár meghatározásának és az ezt szabályozó jogszabályoknak a társadalmi változásokra valóban kell tudnia reagálni. Azonban az ilyen nagy ívű módosításokhoz nem pusztán a gyerekek fizikai érésének esetleges megváltozását kell figyelembe venni, hanem azokat a lelki folyamatokat is, amelyek a szexuális kapcsolatok kialakulásakor végbemennek bennük. Kérdés az is, hogy az említett fizikai változások mellett vajon lelki fejlődésük is ott tart-e, hogy szexuális kapcsolat létesítése során tudnak önálló, befolyásmentes döntéseket hozni. Előbbire is tekintettel elengedhetetlen a gyerekek megfelelő tájékoztatása is, életkoruknak és a mai kor igényeinek megfelelő szexuális edukációjuk, nevelésük. Ezek nélkül ugyanis sajnos nagyon gyakran csak nem megfelelő forrásokból (pl. internet, pornó) szereznek ismereteket, amelyek aztán negatív hatással lehetnek a szexualitáshoz való viszonyuk kialakulására.

Ahogy ti is utaltatok rá, a törvény megkülönbözteti azokat a kapcsolatokat, ahol a felnőtt (18. életévét betöltött személy) hatalmi vagy befolyási viszonyával visszaélve „végez szexuális cselekményt” fiatalkorúval – miért fontos ez a kitétel? 

A Btk. a körülmények vizsgálata nélkül is kiszolgáltatott helyzetet feltételez azokban a kapcsolatokban, amelyekben egy, a gyerek gondozását, nevelését ellátó felnőtt (pl. tanár, edző, mentor stb.) kerül szexuális kapcsolatba a gyerekkel. Ezekben a helyzetekben a gyerek és a felnőtt között a kapcsolódás jellegéből adódóan mindenképp kialakul egy alá-fölérendeltségi viszony, amelyben a gyerek nem, vagy csak igen nehezen tud nemet mondani, sérülékenyebbé, kiszolgáltatottabbá válik. A helyzet egyenlőtlen, de

a határok tartása a felnőtt feladata és felelőssége.

Jelenleg ezt a kérdést elsősorban a büntetőjog rendezi. Persze társulhat hozzá munkajogi következmény is, például érintett tanár, edző elbocsátása (bár a gyakorlatban sokszor közös megegyezéssel történő távozása), miközben fontos lenne ezeket az eseteket feltárni, és megfelelő következmények betartatásával rendezni, vagy hangsúlyt fektetni az ilyen történések megelőzésére.

Előfordulhat, hogy egy tanár esetében nem minősül visszaélésnek, hogy egy konkrét példával éljek, ha közösen maszturbál diákjaival?

Itt külön kell választani a jogszabályt és az egyéb szabályozó eszközöket, etikai előírásokat. Az idei év elején például nagy médiavisszhangot keltett egy iskolában dolgozó felnőtt, aki közeledett a tanítványaihoz, ugyanakkor hangoztatta, hogy nem követ el jogsértést. De a jogszabályok mellett léteznek és létezhetnek egyéb előírások, amik vonhatnak maguk után etikai, munkaügyi vagy más szankciókat.

Ilyen például a nemzeti pedagógus kar etikai kódexe, amely a fegyelmi eljárás és a lehetséges következmények mellett kiemeli, hogy:

• A pedagógus kapcsolata a növendékeikkel, diákokkal egymás kölcsönös tiszteletén alapuló mester-tanítvány kapcsolat.

• A pedagógus növendékeivel, tanítványaival való kapcsolatait a mindenkori szerephatárokon belül alakítsa.

Emellett a munkáltató is meghatározhat magatartási szabályokat a munkatársai részére.

Felmerül továbbá annak a kérdése is, hogy a kapcsolat mennyire lehet konszenzuális, mennyire tud egyáltalán az lenni, és a fentieken túl a büntetőjog eszközei az előző kérdésben kifejtett alá-fölérendeltségi viszony kapcsán alkalmazandók-e.

Sajnos nagyon sok esetben az intézmények hírnevének megőrzését fontosabbnak tartják, mint azt, hogy olyan intézkedéseket hozzanak, amelyek megfelelő választ adnak az érintett gyereknek, és azokat is óvják, akik a határátlépést megvalósító felnőttel a későbbiekben kapcsolatba kerülhetnek.

Ennek szélesebb körű következményei lehetnek: megfelelő intézményi válaszok nélkül a gyerek magát érezheti hibásnak, a felnőttek által nem megfelelően megvédettnek, vagy az ilyen kapcsolódásokat tarthatja ezt követően normálisnak.

A már említett Partizán-interjúban egy megtörtént eset kapcsán is felmerült az a kérdés, hogy egy, a gimnazista diákjai felé szexuálisan közeledő tanár „jelentése” indokolt-e. A ti tapasztalatotok szerint milyen lehetőségei vannak ma a diákoknak, hogy jelentsenek egy esetet – kihez fordulhatnak, mennyire tudnak élni az intézmények által biztosított eszközökkel? El tudtok képzelni olyan helyzetet, ahol egy tanár és diákja vagy diákjainak szexuális jellegű kapcsolatából „ügyet csinálni” nagyobb kárt, több sérülést okoz, mint elhallgatni azt?

Szeretnénk elkanyarodni a konkrét esettől, ami az interjú során felmerült – nem ismerjük annak a kontextusát, és a legkevésbé sem szeretnénk bűntudatot kelteni senkiben: rengeteg oka lehet annak, ha egy helyzetben valaki nem kér segítséget.

Ugyanakkor az álláspontunk egyértelmű: fontos, hogy legyen következménye annak, ha valaki átlép határokat a gyerekekkel szemben, fontos, hogy kiderüljön, ha valaki nem alkalmas a gyerekek nevelésére, oktatására, a velük való munkára.

A bántalmazásról, határátlépésről sokszor nehéz beszélnie a gyerekeknek, ezért lényeges, hogy az intézmények biztosítsák a név nélküli jelzés lehetőségét is számukra. Emellett az is fontos, hogy legyen egy bizalmi felnőtt a gyerek életében, akihez mer fordulni akkor, ha bajban van, vagy segítséget szeretne kérni. Ez jellemzően a szülő, de lehet az intézményen belüli felnőtt is.

Mi biztosítja, hogy a visszaélést elszenvedő gyerekek a lehető legkevésbé sérüljenek egy ilyen folyamatban?

A szakirodalmak szerint annak, hogy egy gyerek segítséget kérjen, több feltétele van. Az egyik, hogy felismerje: ami történik, az megsérti a jogait, határait. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, fontos a gyerekek jogtudatosságának a növelése, az egészen kiskortól kezdődő szexuális edukáció, ez pedig a szülők, az oktatási-nevelési intézmények és úgy általában, a gyerekeket körülvevő felnőttek közös felelőssége. Megjegyezzük, hogy szexuális edukációt a köznevelési törvény 2021 óta hatályban lévő új szabályozása alapján csak a minisztérium által nyilvántartásba vett szervezet végezheti. A módosítás kapcsán adódott bizonytalanság miatt a pedagógusok – a korábbiaknál is – óvatosabban kezelik a kérdést, ennek következményeként viszont a gyerekek nem kapnak, vagy nem időben kapnak tájékoztatást, az edukáció gyakran nem felel meg a valós igényeiknek.

Másodszor, fontos, hogy a gyerek tudja, hogy kihez fordulhat, és megbízzon az őt körülvevő felnőttekben. Feltétel az is, hogy tudja, hogy milyen következményei lesznek annak, ha segítséget kér. Ezzel kapcsolatban

fontos, hogy olyan választ adjunk a gyerek jelzésére, ami „nála tartja a kontrollt”. A bántalmazásnak, a határátlépésnek a traumatikussága jelentős részben abból fakad, hogy a gyerek nem ura a helyzetének, nincs nála a kontroll.

És ez nem feltétlenül fizikai erőszakot jelent az elkövető részéről: nagyon nehéz nemet mondani egy gyereknek egy olyan helyzetben, amikor egy, pl. korból, tudásból, státuszból eredő hatalmi helyzetben lévő személy kéri vagy utasítja valamire. (Például akkor, amikor egy tanár közös maszturbálásra buzdít.)

A jó válasz tehát az, ha a gyerek visszakapja a kontrollt a saját története felett: dönthet arról, hogy mi történik az esetében. Sokan azért nem mernek segítséget kérni, mert attól félnek, hogy elindul valami olyan folyamat, ami reviktimizálja, újra áldozattá teszi őket, vagy aminek a következtében még rosszabb helyzetbe kerülnek (pl. kitudódik a titok, mindenki azon „csámcsog” majd, elfordulnak tőle az osztálytársai, vagy pikkelni fognak rá a tanárok).

Hogyan lehetne fejleszteni, javítani a jelzőrendszeren?

A gyerekek fordulhatnak az iskolapszichológushoz (ha van…), a gyermekvédelmi felelőshöz, az igazgatóhoz vagy a fenntartóhoz. Itt megint csak kérdés, hogy ezekkel a lehetőségekkel tisztában van-e egy gyerek. Ki mondja ezt el nekik? Vagy a házirendből kell kibogarásznia? Egyáltalán: mennyire érthető számára a házirend? Az Alapítványunkhoz önkéntes alapon kapcsolódnak gyerekek, ők a Kiskorú Kollégáink. Korábban több iskolai házirendet is átnéztünk velük, és teljesen egyértelművé vált, hogy ezek a dokumentumok alapvetően nem a gyerekeknek szólnak, legalábbis nagyon nehezen érthetőek, átláthatóak számukra és rengeteg redundáns információt tartalmaznak.

Az Alapítványunk NEMECSEK Programja abban segít iskoláknak és mindenféle gyerekekkel foglalkozó intézménynek, hogy kidolgozzák saját gyerekvédelmi útmutatójukat, ami – egyebek mellett – leírja a névvel vagy név nélküli jelzés lehetőségeit, az esetkezelés folyamatát és alapelveit.

Mire lenne ahhoz szükség, mi segíthetne abban, hogy jobban meg tudjuk védeni a gyerekeket a visszaélésektől, különösen a súlyos bűncselekményektől? Mi lehetne a feladata a különféle szereplőknek, mit tehet ezért az állam, az iskola, a felnőttek, köztük a szülők, a civil társadalom – és mondjuk a média?

Kettévenném a kérdést. Az egyik fele a megelőzés. A megelőzés szempontjából fontos, hogy a felnőttek tisztában legyenek azzal, hogy hol húzódnak azok a határok, amiket nem szabad átlépni egy gyerekkel szemben. Ez vonatkozik a szülőkre, szakemberekre, de a médiára is. De az is fontos, hogy hogyan gondolkodunk társadalmi szinten a gyerekekről, gyerekkorról. A gyerekkor túlélhető, vagy a fejlődésről és a kibontakozásról szóló, megismételhetetlen időszak?

A második kérdés az, hogy hogyan lehetne csökkenteni a már megtörtént esetek látenciáját, rejtve maradását. A statisztikák azt mondják, hogy a gyerekekkel kapcsolatos bűncselekmények, különösen a szexuális visszaélések nagyon nagy arányban nem válnak ismertté, kb. 15 esetből 1-ről szereznek tudomást a hatóságok. Ebben

fontos a szülők és a szakemberek képzése, továbbképzése, vagyis annak a segítése, hogy a gyerekeket körülvevő felnőttek felismerjék a bántalmazásra utaló jeleket, hiszen arról sokszor nehéz beszélnie egy gyereknek. De ugyanennyire fontos a gyerekek jogtudatosságának a növelése. Ahogy korábban is írtuk, az egyik előfeltétele, tulajdonképpen a nulladik pont abban, hogy egy gyerek segítséget kérjen az az, hogy felismerje, hogy valami nincs rendben.

Mi is számos anyagot dolgoztunk ki azért, hogy ebben segítsük a szülőket és a szakembereket, illetve létrehoztunk egy honlapot is a gyerekek számára, ami érhetően foglalja össze számukra a jogaikat.

Vannak arról adatok, hogy mikorra tehető az első szexuális kapcsolat a mai fiatalok körében? Változott ez az elmúlt évtizedekben?

Általában elmondható az, hogy a legtöbb dologgal egyre korábban, egyre kisebb korban találkoznak a gyerekek, a mentális és fizikai fejlődésük felgyorsult. A szaknyelvben ezt akcelerációnak hívják. Igaz ez a szexualitás terén is: egy néhány évvel ezelőtt publikált hazai kutatás szerint minden 4. lány már 14 évesen vagy korábban átesett az első szexuális aktuson, ugyanakkor szexuális ismereteik hiányosnak bizonyultak. Azzal kapcsolatban mi is készítettünk néhány éve egy kutatást, hogy a gyerekek honnan és mennyire megbízható információkhoz jutnak a szexualitással kapcsolatban.

A fent leírtakat ismételve: fizikai fejlődésük felgyorsulása nem jelenti azt, hogy megfelelő a lelki érettségük, magabiztosságuk szexuális kapcsolat létesítéséhez, vagy hogy az annak kapcsán felmerülő helyzetekben átgondolt döntéseket tudnak hozni, így különös hangsúlyt kell fektetni arra, hogy megfelelő információhoz jussanak.

Mi segíthet abban, hogy fiatalkorúként is biztonságos, kölcsönös beleegyezésen, tiszteleten alapuló és valódi intimitást, örömet okozó szexuális kapcsolataik legyenek, amennyiben erre igényük van?

A biztonságos, konszenzuális, testi, lelki érettségüknek megfelelő szexuális kapcsolathoz szükség van arra, hogy koruknak, személyiségüknek és igényeiknek megfelelő információkat kapjanak időben. Azaz nem akkor, amikor már feltételezhető, hogy szexuális kapcsolataik is kialakultak, hanem még ezt megelőzően, amikor ténylegesen először találkoznak szexuális tartalmakkal, információkkal. Fontos, hogy szülőként is tudjunk a témáról beszélni olyan mértékben, ami a gyereknek is komfortos. Illetve, hogy olyan bizalmi viszony alakuljon ki, amiben a gyerek is tudja, hogy bármi is történik vele, fordulhat a szülőjéhez. Lényegesnek tartjuk, hogy az iskolai szexuális felvilágosítás is alkalmazkodjon a gyerekek korához, a mai korhoz és a gyerekek igényeihez.

Elengedhetetlen az előző kérdésben részletesen leírt felnőtt- és gyerekedukáció a határok meghúzását illetően, annak megtanulása és megtanítása a gyerekeknek, hogy mikor mondhat nemet, illetve egyáltalán annak erősítése, hogy nemet mondhat, hogy számít a véleménye.

A ti tapasztalatotok szerint történt-e fejlődés a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélések megelőzésének, illetve a megtörtént esetek kezelésének terén az utóbbi években a társadalom, a gyerekeket fogadó intézmények és persze az állam részéről?

Ez egy nagyon összetett kérdés. Egyrészt folyamatosan válik egyre egyértelműbbé a társadalom számára, hogy a gyerekkor egy védendő érték, a gyerekjogokat tiszteletben kell tartani – ez igaz a testi határok tartására is. Jó példát szolgáltatnak erre a közelmúltból az úszósportból származó, nagy médiavisszhangot kiváltó esetek is. Más szóval: azt tapasztaljuk, hogy a gyerekjogokkal, a gyerekek testi integritásának védelmével kapcsolatban egyre érzékenyebb a társadalom.

Emellett az eljárások során is egyre inkább szempont a gyerekek védelme, az ismételt áldozattá válás elkerülésének biztosítása: ez tükröződik például az áldozatsegítő központok munkájában vagy a Gyermekközpontú Meghallgató és Terápiás Központok indulásában.

Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy ezek az esetek továbbra is velünk vannak, és azok megelőzéséért, kezeléséért lehetne és kellene többet és átgondoltabban tenni. Gyermekjogi jelentéseinkben évről évre igyekszünk feltérképezni, hogy milyen gyereknek lenni Magyarországon. Ennek keretében vizsgáljuk a gyerekbántalmazás alakulását is. A visszaélések száma sajnos nem csökken, ez azonban jelentheti azt is, hogy kevesebb eset marad rejtve. Az eljárások gyakran nagyon elhúzódnak, ami az ügy tényleges feltárásának sem segít, de az biztos, hogy az érintett gyerek számára rendkívül előnytelen. A gyerekekkel szembeni szexuális visszaélések az online térben is egyre gyakrabban előfordulnak. (Az Alapítvány egyébként a témával kapcsolatban figyelemfelhívó kampányt is folytat.)

Ahogy az interjú során többször is említettük, nagyon fontos lenne – a jelenleginél sokkal következetesebb módon – tenni a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélések megelőzéséért. Ennek az egyik legkézenfekvőbb módja a ténylegesen hasznos szexuális edukáció, azonban ezt a jogi keretek nemrégiben történt módosítása nem segíti elő. A megelőzést támogatná az is, ha a gyerekek, a szülők és a pedagógusok, egyéb szakemberek is megfelelő ismereteket szerezhetnének a bántalmazás egyes formáiról, arról, hogy hogyan ismerjék fel annak jeleit, vagy akár azt, hogy hogyan járjanak el megfelelően egy közösségben, ha előfordul.

A legkézenfekvőbb, egyben a legfontosabb pedig az, hogy beszélgessünk a gyerekekkel, kérdezzük meg a véleményüket, töltsünk velük hasznos és nekik dedikált időt, ismerjük meg közelről a problémáikat, hogy aztán azokra értő figyelemmel tudjunk reagálni. A gyerekeknek van véleménye arról, hogy milyen helyzetben vannak, jól látják, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézniük. Ebben a témában egyébként 2019-ben készítettünk jelentést gyerekek részvételével a Te hogy látod kutatásban.

Az előzőekben említett eszközök összessége és annak átgondolt rendszere lehet az alapja annak, hogy a gyerekek elleni szexuális visszaélések esetén a tabusítás és áldozathibáztatás helyett a család, az intézmény, illetve a közösség tagjai, valamint az esetlegesen beavatkozó hatóságok is tudjanak olyan választ adni, olyan segítséget nyújtani, amely az érintett gyerek és az őt körülvevő közösség számára is végül megnyugvásul szolgál.