Augusztus eleje óta egyre több szíriai városban és tartományban ütik fel a fejüket tüntetések és sztrájkok. A lehetetlenné vált életkörülmények és a rezsim elnyomó politikája a korábban legnyugodtabb helyeken is Aszad ellen fordította lakosságot. Milyen esélyei vannak a diktatúrának és mi a nők szerepe az újult erővel előtörő ellenállásban?
Új felkeléshullám felé tart Szíria?
Basár Aszad szíriai elnök túlélésére nem sokan fogadtak volna a 2011-es felkelés kirobbanása utáni időszakban, de – némi nemzetközi segítséggel – a diktátornak mintegy 10 évnyi küzdelem után sikerült konszolidálnia a hatalmát az ország nem egészen kétharmada felett, és átmeneti egyezségekkel pacifikálnia az északi-keleti országrészt ellenőrzésük alatt tartó kurdokat.
A rezsimre leselkedő katasztrófa akkor elhárult, de jelentős árat kellett fizetnie érte mind a szép csendben Moszkva és Teherán bábjává silányult Aszadnak, mind – és még inkább – a 12 évnyi háborúskodás és szektariánus belharcok áldozatává vált szíriai népnek.
Az elmúlt évtizedben Szíria lakosságának 90 százaléka süllyedt a szegénységi küszöb alá, az ország infrastruktúrájának jelentős része megsemmisült, 300 ezer civil vesztette életét és 23 millió embernek kellett elhagynia az otthonát – vagy külföldre menekülve, vagy belföldi menekültté válva. Mindezzel párhuzamosan a politikai elnyomás is az elviselhetetlenségig fajult, a háború kitörése óta mintegy 130 ezer embert tartóztattak le, vagy hurcoltak ismeretlen helyre a rezsim karhatalmistái.
A helyzet súlyosságát csak fokozta az elmúlt időszak áremelkedési hulláma és a lassan csillagászati mértékű infláció, így amikor augusztus elején a kormány bejelentette, hogy jelentősen megemelik az üzemanyag árat, az addig teljesen békés Szuejda (Asz-Szuvajda) délnyugati kisvárosának jelentős részben drúz lakossága tüntetéshullámot indított, és kiterjedt sztrájkokat kezdett el szervezni, a kormányzati épületekről letépték az elnök képét, és eltorlaszolták a bejáratokat. Jelen állás szerint a tüntetések és a sztrájkok átterjedtek a szomszédos Daraa tartományba, Homsz, Latakia és Aleppo nagyvárosaiba is, de ugyanúgy jelentettek tüntetéseket a lázadók által ellenőrzött területekről.
Kevésbé látványosan – félve az elnyomástól – de olyan kulcsfontosságú városokban is egyre szaporodnak a szimpátia-megnyilvánulások a tüntetők/sztrájkolók felé, mint a főváros Damaszkusz, valamint a levantei part egyik kulcsának számító Tartusz is.
A tüntetők követelései eddig nagyjából hasonlók: az elnök és klikkjének távozása és új választások kiírása, azonnali életszínvonal-emelés, a politikai elnyomás beszüntetése, valamint az ENSZ 2015-ben kiadott 2254-es számú határozatának teljesítése. Ez utóbbi az ország stabilizálását célozza, és új alkotmány készítésére és demokratikus választások kiírására kötelezné Szíriát.
A tüntetések egyre terjednek, és mint fentebb láthattuk, nem csak éhséglázadásokról van szó, de markáns politikai követelések is megjelentek. Ez – főként az utóbbi jellegzetesség – Basár Aszad számára több mint kritikus, ám az elnöknek több szempontból is kötve van a keze. A szíriai arab tavasz leverése és megtorlása során eszközökben nem válogató diktátor kivárhat, bízva a tüntetések elültében, kockáztatva ugyanakkor, hogy – gazdasági megoldási lehetőségek híján – az elégedetlenség tovább terjed, és előbb-utóbb kezelhetetlenné fajul. A karhatalom bevetésétől mindeddig tartózkodott Aszad. Az erőszakszervezetek bevetésével olajat önthet a tűzre, és egy 2012-es helyzethez hasonló alakulhat ki, amikor az addigi tüntetések az elnyomás hatására nyílt fegyveres felkeléssé fajultak.
Lassan táguló diplomáciai mozgásterét is kockára tenné: Szíria nemrégiben szerezte vissza tagságát az Arab Ligában, amit annak idején épp a tüntetőkkel szembeni 2011-es véres fellépése miatt szüntettek meg az arab államok.
A nők nem kérnek sem a rezsim, sem a lázadók elnyomásából
Nagyon fontos jellegzetessége az Szuejdából induló tüntetéshullámnak a nők fokozott szerepvállalása. A kezdeti tüntetéseken még jól látható nők a polgárháború során egyre inkább háttérbe szorultak (a kurd területeket leszámítva), és még a rezsimtől felszabadított területeken is fennmaradtak, hacsak nem radikalizálódtak a patriarchális minták. A nők gyakran célpontjaivá váltak a háborús feleknek..
„[A nők és a gyerekek] kezdettől fogva célpontjai voltak mind a rezsimnek, mind a fekete zászlósoknak [szélsőséges iszlamisták – B. L.], amelyek kezdtek elterjedni az egész országban. Az volt a cél, hogy a lakosság felének ellenállását felszámolják, különösen azt a csoportot, amelyik leginkább kötődik a békés ellenálláshoz, amitől az önkényuralmi rendszerek annyira félnek”
De Szuejdában és más helyeken nők nagyobb csoportjai fejezik ki, hogy nem hajlandók tovább a háttérben meghúzódni, sőt, a tüntetések élére álltak szervezőkként és szónokokként, a politikai követelések megfogalmazóiként. Az El Diariónak nyilatkozó helyi források ráadásul arra is rámutattak, hogy követeléseik nem is merülnek ki pusztán a szíriai politikai változások követelésében, de kapcsolódni kívánnak a globális nőmozgalmak legprogresszívebb részéhez. A spanyolországi „Se acabó” („Ennek vége!”) mozgalmat emlegetve a szerveződő nők a hangsúlyt az elmúlt évtized uralkodó feminista tendenciáin is túllépve, a cselekvésre helyeznék.
The role of Syrian women in the Syrian revolution has always been very important, and here the women activists in the city of Sweida are once again recounting the story of the Syrian revolution as if it were its first day.
For the second consecutive week, there are massive… pic.twitter.com/DjKLkVcLO7— Nedal Al-Amari (@nedalalamari) August 31, 2023
„Azt mondanám, hogy ami Spanyolországban történik, az erősebb és mélyebbre hatol, mint a #MeToo, mert a #MeToo áldozati pozícióból indult, a »Se acabó« viszont az uralkodó struktúrákat nézi, és azt mondja: »Eddig és netovább. Eddig vártunk, és nem várunk tovább.« Ezért van olyan nagy visszhangja olyan helyzetekben, mint például Szuejdában, Szíriában, ahol a nők szintén kiálltak, hogy megmondják a rezsimnek: »Ennek vége. Eddig vártunk, és nem várunk tovább«. Bár az egyik helyzet és a másik között óriási távolságok vannak, a szíriai nők ajkán hangosan és felháborodottan hangzik az »Ennek vége«”
– nyilatkozta a spanyol lapnak Rime Allaf, szíriai nőjogi aktivista, elemző.
A szintén a lapnak nyilatkozó Zeina Erhaim újságíró arról is beszélt, hogy mennyire dühítő a nők szempontjait figyelmen kívül hagyó forradalomban részt venni: „Mindig ugyanaz történik, mindent beleadunk a szabadságért, aztán visszaesünk a megszokott mintáinkhoz.”
A lapnak nyilatkozó források között egyetértés látszik abban is, hogy nem szabad hagyniuk a különböző szektáknak és vallási csoportoknak a új erőre kapott mozgalom megosztását, mint történt az oly sokszor a polgárháború során.
„Mi vagyunk a szíriai nép, és a szíriai nép egy, és nem fogadunk el kevesebbet, mint Basár Aszad rezsimjének azonnali távozását”
– mondta beszédében egy szuejdai tüntetésen szónokló nő.
Ennek vége?
Aszadnak, mint fentebb említettük, a polgárháború elcsendesülésével messze nem oldódtak meg a problémái. Bár az utóbbi időben látványos külpolitikai sikereket tudhat magáénak, valójában egyik sem tudja se rövid, se hosszú távon orvosolni a legégetőbb problémáit. Az államkassza üres, az olajmezőkhöz nem fér hozzá, mert azok kurd ellenőrzés alatt állnak, a gazdasági helyzet pedig nem tud változni, amíg az USA által kirótt szankciók érvényben vannak.
Ez utóbbin az Arab Liga sem tud segíteni, hiszen bár formálisan újra tagjukká fogadták az Aszad-rezsim által vezetett Szíriát, jelentős mértékű anyagi segítséget nem tudnak folyósítani, hacsak nem akarják megszüntetni a jó viszonyukat Washingtonnal. A két nagy nemzetközi szövetséges, Oroszország és Irán segítsége is kérdéses, mióta előbbi kapacitásai az ukrajnai háborúban vannak lekötve, utóbbi pedig éppen hogy túlevickélt egy súlyos belpolitikai válságon. Ráadásul Teheránnak csak addig érdekes az Aszad-rezsim, amíg az lehetővé teszi számára a fegyver- és kábítószercsempész útvonalak kiépítését Libanon, illetve a Hezbollah felé, ezzel viszont Izrael állandó légicsapásait kénytelen elszenvedni a damaszkuszi vezetés.
A valamikor szemészorvosként nagy karrier előtt álló, ám váratlanul magát elnöki szerepben találó, országát gyakorlatilag a tönk szélére vezető Basár al-Aszad rezsimjének túlélése jelenleg egyre bizonytalabb.
