November 6-án kezdődik az ENSZ 27. klímacsúcsa az egyiptomi Sharm el-Sheikhben. Az elmúlt napokban publikált helyzetértékelő jelentések erős figyelmeztetést küldenek a tárgyaló feleknek: az iparosodás előtti időkhöz képest rekordszinten van a legfőbb üvegházhatású gázok koncentrációja, a jelenleg érvényben lévő politikák (és nem az ígéretek) alapján pedig 2,8 °C-os globális átlaghőmérséklet-emelkedés várható a század végéig. Az ígéretek és a felmelegedés közötti szakadék áthidalásához gyökeres, nagyléptékű, gyors és rendszerszintű átalakulásra van szükség a gazdaság minden területén, most.

A világnak továbbra is van elég pénze, hogy finanszírozza ezt az átállást, ehhez viszont át kell csatornázni a fosszilis iparágnak évente juttatott 570 milliárd dollárt a megújuló energiákba.

A COVID-világjárvány adta zöld gazdasági megújulás lehetőségét elszalasztottuk, az ukrajnai háború által felerősített energiaválsággal nem szabadna ugyanezt a forgatókönyvet eljátszani. Nem ígérkezik könnyűnek a COP27, már az előrelépés volna, ha megállapodás születne a klímafinanszírozási kérdésekben, és nem mélyülne tovább a bizalmatlanság a fejlett és fejlődő országok között.

Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) legfrissebb, kijózanító jelentése szerint a világ nagy része továbbra sem tesz eleget a klímaváltozást okozó kibocsátások csökkentésének érdekében, és egyre kisebb annak az esélye, hogy 1,5°C alatt korlátozzuk a globális felmelegedést. Bár a 2021-es Glasgow-i COP26 klímacsúcson az országok beleegyeztek, hogy felülvizsgálják és lehetőség szerint megemelik vállalásaikat, ezt eddig csak 24 ország tette meg, csekély haladást eredményezve.

A jelenleg érvényben lévő politikák alapján a század végére 2,8 °C-os hőmérséklet-emelkedés várható az iparosodás előtti időkhöz képest, ami nagyon messze van a Párizsi Megállapodás céljától.

Ha az országok végrehajtják hivatalos vállalásaikat (ezek az ún. Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulások, NDC-k), akkor a század végére valamivel kevesebb, 2,4-2,6 °C-os hőmérséklet-emelkedés várható, ami továbbra is rendkívül veszélyes. De a 2,4 °C is csak akkor teljesíthető, ha a fejlett országok ehhez megfelelő mértékű pénzügyi támogatást nyújtanak a fejlődőknek.

A legoptimistább forgatókönyv szerint, ha a hivatalos vállalások mellett az országok hosszútávú, 2050-re szóló nettó nulla kibocsátási céljaikat is megvalósítanák, akkor 1,8 °C-os felmelegedés várható a század végéig.

Ugyanakkor részletes ütemtervek hiányában és az eddigi borzasztó lassú haladást látva, az ENSZ szerint ezek az ígéretek egyelőre nem hihetők.

Ahhoz, hogy a globális felmelegedést 1,5 °C-nál korlátozzuk, 2030-ra nagyjából felére (43%-kal) kellene csökkentenünk az üvegházhatású gázok kibocsátását a 2019-es szinthez képest. A World Resources Institute (WRI) szintén a napokban megjelent jelentése szerint a jelenlegi NDC-k csupán 7%-kal csökkentenék 2030-ra a kibocsátásokat, vagyis

nagyjából 6-szor gyorsabb ütemben kellene haladni.

Ehhez a fokozatos, szektoronkénti változtatás már nem lesz elég, emellett gyökeres, nagy léptékű, gyors és rendszerszintű átalakulásra van szükség a gazdaság minden területén.

Bár az utóbbi évtizedben, a 2010-es években lassult a kibocsátások növekedési üteme az azt megelőző évtizedhez képest, a három fő üvegházhatású gáz légköri koncentrációja 2021-ben új rekordszintet ért el a Meteorológiai Világszervezet szerint. A szén-dioxid jelenlegi légköri koncentrációja 149%-kal, a metáné 262%-kal, a dinitrogén-oxidé pedig 124%-kal magasabb, mint az iparosodás előtti, természetes légköri szintjük.

A pandémia miatt visszaeső kibocsátások mára egyértelműen visszaugrottak a korábbi szintre, jelezve, hogy egy óriási ziccert hagyott ki a világ a járványból való kilábalást és a tiszta energiára való áttérést ösztönző zöld gazdasági megújulás nem megfelelő finanszírozásával.

Most pedig az egymást felerősítő energia, élelmiszer és megélhetési válságok közepén az energiahatékonyság javításával és a tiszta energiára való áttérés felgyorsításával ismét lehetőség volna enyhíteni a lakosságra rótt terheket és egyben csökkenteni a kibocsátásokat – kérdéses azonban, hogy élünk-e ezzel.

Vannak előrelépések, de a fosszilis iparágba még mindig túl sok pénz ömlik

Bár a világ kibocsátásainak 80%-áért felelős G20-ak még mindig nem tesznek eleget, volt némi előrelépés az elmúlt évben. Például az Egyesült Államok tiszta energiát támogató infláció elleni törvénycsomagja (Inflation Reduction Act) egy kulcsfontosságú mozzanat, ami ösztönzőleg hathat más nagykibocsátók vállalásaira is. Az augusztusban aláírt törvénycsomag szerint 369 milliárd dollárt fordítanak majd energiabiztonsági és klímavédelmi programokra, aminek eredményeként a tiszta energia kapacitást megnégyszerezik 2035-re. Becslések szerint így 40%-kal csökkennének az ország kibocsátásai ebben az évtizedben.

A világ legnagyobb kibocsátója, Kína, közel 900 GW szél- és napenergia telepítését tervezi 2021-2025 között, amivel el tudná érni, hogy az évtized közepére kibocsátásai tetőzzenek, majd csökkenjenek. Kína és az USA után a harmadik számú nagykibocsátó, India is azt tervezi, hogy 2027-ig 24%-kal növeli a napenergia-kapacitását, gyorsabban, mint azt korábban a kormány ígérte. Az eddig kerékkötőnek számító Ausztrália új klímatörvénye is egy fontos lépés a jó irányba.

Immár 88 tárgyaló félnek (az EU egynek számít) – melyek együttesen a globális kibocsátások 79%-áért felelősek – van nettó nulla kibocsátási célja, tehát az elmúlt évben 14-gyel gyarapodott ezen országok száma.

A G20-ak közül Mexikó kivételével mindnek van nettó nulla kibocsátási célja, kettővel többnek a COP26 óta. Brazíliában pedig elvesztette a választást Jair Bolsanaro, így az Amazonas megóvására is immáron több a remény.

Azonban ezeknek a céloknak a tartalma és hitelessége elég széles skálán mozog. Van, amit már törvénybe iktattak, van, amit NDC-ben vagy hosszú távú stratégiában rögzítettek, de van olyan is, ami magas rangú bejelentés formájában, vagyis még csak szavak szintjén létezik. Az sem mindegy, hogy ezek a célok milyen mértékben fedik le a gazdaság szektorait, minden üvegházgázra vonatkoznak-e, és milyen mértékben hagyatkoznak a különböző szén-dioxid-kivonó módszerekre.

Az ENSZ jelentése szerint gyökeres társadalmi-gazdasági átalakulást úgy lehet elérni, ha

• elkerüljük a fosszilis tüzelőket támogató új infrastruktúra létesítését;
• ha a kormányok jogszabályok, adók és ösztönzők segítségével gyorsítják az igazságos átmenetet;
• és segítik a tiszta technológiák alkalmazását, valamint a szokások megváltoztatását.

Az IISD friss jelentése hangsúlyozza, hogy a világnak lenne pénze az átalakulásra, a probléma az, hogy még mindig hatalmas pénzek ömlenek új fosszilis infrastruktúra fejlesztésekbe.

Ha a tervezett olaj- és gázbefektetésekre szánt évi 570 milliárd dollárt átirányítanánk, akkor az teljes mértékben finanszírozhatná a szél- és napenergia kiterjesztését a 1,5 °C-os céllal összhangban.

A Nemzetközi Energiaügynökség tavalyi megállapítását megerősítve az IISD azt is megállapította, hogy ha 1,5 °C alatt akarjuk tartani a felmelegedést, akkor az energetikai beruházásokban nincs helye új olaj- és gázmezők megnyitásának. Sőt, António Guterres ENSZ-főtitkár szerint,

az energiaválságból extraprofitot nyerő fosszilis energiaóriásokra adót kellene kivetni, amit klímafinaszírozásra, köztük a klímaváltozás miatti károk és veszteségek enyhítésére, kellene fordítani.

Mik lesznek az egyiptomi COP27 klímacsúcs legforróbb témái?

A klímaváltozás miatti károk és veszteségek finanszírozási kérdése kétségtelenül a COP27 egyik központi témája lesz. A károk és veszteségek az éghajlatváltozás azon következményeire utalnak, amelyekhez már nem lehetséges alkalmazkodni, vagy ha léteznek is lehetőségek, az országoknak nincs erőforrása erre, vagy nem tudnak hozzáférni azokhoz.

2030-ra a fejlődő országoknak évente 290-580 milliárd dollárnyi „fennmaradó kárral” (vagyis alkalmazkodási intézkedésekkel sem kivédhető kárral) kell megbirkózniuk, és a legszegényebb, legsérülékenyebb országok GDP-jének akár egyötödét is felemészthetik ezek. Mivel épp azon alacsony erőforrásokkal rendelkező, a klímaváltozás hatásaival szemben sérülékenyebb fejlődő országok érintettek a leginkább, amelyek a legkevésbé járultak hozzá az éghajlatváltozás előidézéséhez, ezért ez egy globális társadalmi igazságossági probléma is, és a fejlődők évtizedek óta küzdenek azért, hogy a fejlett országok egy dedikált pénzügyi mechanizmust hozzanak létre erre – a COP27-en is ezen lesz az egyik fő hangsúly.

Ahogy arra az IPCC legutóbbi jelentése rávilágított, egyre több alkalmazkodási törekvés van szerte a világban, és egyre több ország dolgoz ki erre terveket, de a konkrét intézkedések elszórtak, nincsenek kellően a rendszerbe ágyazva és sok esetben nincs megfelelő információ az eredményességről. Korábbi (2016-os) becslések szerint az országoknak 2030-ig évi 140-300 milliárd USD-ra, 2050-ig pedig évi 280-500 milliárd USD-ra van szüksége az alkalmazkodáshoz. A WRI legújabb elemzése azonban azt találta, hogy a benyújtott igények ezt már jóval meghaladják.

A COP26-on a fejlett országok megállapodtak abban, hogy a 2019-es szinthez képest 2025-ig legalább megduplázzák az alkalmazkodásra szánt finanszírozást, ami nagyjából 40 milliárd USD-nak felel meg. Az OECD szerint ez az összeg 2020-ban csak 28,6 milliárd volt, ami messze van az ígértektől, és még messzebb az egyre növekvő szükségletektől.

Ráadásul ez a nemzetközi finanszírozás sokszor rendkívül nehezen és lassan hozzáférhető az arra rászoruló országok és kisebb régiók, közösségek számára, emiatt a fejlődők egy átláthatóbb és kevésbé bürokratikus rendszer kiépítését sürgetik.

Emellett az alkalmazkodás támogatására egy közös cél és keretrendszer (Global Goal on Adaptation) kidolgozása is zajlik a COP26 óta, ami segíti majd az országokat az intézkedéseik tervezésében, kiértékelésében és ellenőrzésében. Ennek megtárgyalása fontos része lesz a COP27-nek.

Hatalmas tüske továbbra is, hogy a fejlett országok még mindig nem teljesítették ígéretüket az évi 100 milliárd USD mobilizálására vonatkozóan, 2020-ban mindössze 83,3 milliárdot biztosítottak a fejlődőknek kibocsátás-csökkentési és alkalmazkodási intézkedéseikre. Németország és Kanada vezetésével a fejlettek egy konkrét ütemtervet ígértek a COP27-ig, ami a tárgyalások sarkalatos pontja lesz.

Ezen ígéret teljesítése nélkül a bizalmi szakadék csak tovább fog nőni a fejlődő és fejlett országok között, aláásva a Párizsi Megállapodás végrehajtását.

Egyiptomban megkezdik a 2025 utáni nemzetközi klímafinanszírozás tárgyalását is, ahol a klímaváltozástól egyre inkább szenvedő, sérülékeny országok várhatón többet követelnek majd, mint az évi 100 milliárd, ami ismét feszült vitának ígérkezik.

Ezeken túl, számos hangzatos ígéret született a COP26-on például a metánkibocsátás megfékezésére, az erdőirtás megállítására, a kőszén kivezetésének felgyorsítására és a fosszilis tüzelőanyagok nemzetközi finanszírozásának megszüntetése, csak néhányat említve. Fontos volna, hogy az aláírók számot adjanak arról, hogy milyen előrelépések történtek ezekkel kapcsolatban.

Végül, de nem utolsó sorban, a kibocsátás-csökkentési célok növelése is kulcsfontosságú téma lesz, főként a nagykibocsátókra nézve. Minden egyes tized foknyi melegedéssel egyre veszélyesebbé válik a földi éghajlat – ahogy azt az egyre gyarapodó és súlyosbodó hőhullámok, áradások és aszály mutatják –, és egyre több éghajlati fordulópont kerül vészes közelségbe.

Az ukrajnai háború okozta geopolitikai feszültségek és az energia, élelmiszer és megélhetési válság árnyékában zajló 27. ENSZ klímacsúcsra fokozódó aggodalommal tekintenek a tárgyalásokra készülő megfigyelő szervezetek. Leginkább abban reménykednek, hogy az „Afrikai COP”-on legalább a finanszírozás terén előrelépés lesz, ami segítené a szegényebb országokat kibocsátásaik csökkentésében és az egyre súlyosbodó hatások kezelésében.

Az ENSZ klímatárgyalásait nem szabad sem alul, sem túlértékelni. Egyrészről komoly jelentősége van annak, ha a nemzetközi közösség képes valamiben megállapodni és végre helyes irányt szabni a környezetvédelemnek és a klímapolitikának. Másrészről mivel a végrehajtás továbbra is az országok szintjén dől el, így önmagában nem képes megoldást nyújtani, ha a kormányok, cégek és társadalmak nem látják be a cselekvés szükségességét. A későbbiekben külön cikkben adunk helyszíni értékelést a COP27 eredményeiről.