A szélsőjobb győzedelmeskedhet a vasárnapi országgyűlési választásokon Olaszországban. Hogyan jutott idáig az egykor Európa legerősebb baloldali politikai erejét adó Olaszország? Dr. Arianna Tassinari politológus-társadalomtudóssal, a kölni Max Planck Társadalomkutató Intézet vezető kutatójával készült interjúnk első feléből az is kiderült, mi várható egy esetleges szélsőjobboldali hatalomátvétel után. A második részben arra keressük a választ, hogy kik az utóbbi évtizedek igazi vesztesei, és kik élnek túl gazdaságilag szinte bármit? Hogyan ágyaztak meg a szélsőjobb várható győzelmének a baloldali formációk stratégiái az utóbbi évtizedekben?

Melyek az olasz gazdasági modell fő jellemzői? 

Az olasz gazdaság fő problémája az, hogy a stagnálás állapotában van. Legjellemzőbb vonása, hogy méretéhez és történelmi teljesítményéhez képest folyamatosan alacsony a teljesítménye. Ennek gyökerei nagyon messzire nyúlnak vissza, de ez az állapot szerintem szorosan összefügg az euró olaszországi bevezetésével és az európai integrációval, különösen az elmúlt 20 évben.

Az olasz gazdaságot erősen megosztja az észak-déli törésvonal, az ország tulajdonképpen nagyon különböző nemzetgazdaságok konglomerátuma, amelyek társadalmi-gazdasági története nagyon eltérő. A háború utáni időszakban erős ipari fejlettség jellemezte Észak-Olaszországot, ahol a termelés főleg az exportpiacok felé irányult, és szorosan kapcsolódott a német és észak-európai piacokhoz, ellátási láncokhoz. Az észak még ma is elég erős gyáriparral rendelkezik, kiemelkedő a gépgyártás, amely sokkal inkább technológia-központú talán, mint más exportorientált gazdaságokban, így például Közép- és Kelet-Európában.

A gazdaságnak ez az exportorientált része, ez a hagyományosan nagyon erős, ipari alapú kivitel a globalizáció és az európai piac növekvő nyomása miatt zsugorodik. És mivel ez egy kb. 50 millió lakosú, nagy ország, így az export önmagában soha sem volt elegendő ahhoz, hogy az egész gazdaságot magával rántsa és jólétet teremtsen.

Az északról délre történő újraelosztás sokkal erőteljesebb és jobban szabályozott volt az ’50-es és ’70-es évek között. Amikor az ország erősödött, voltak olyan korszakok, amikor a belső kereslet és a hazai gazdaság teljesen jól működött.

A belföldi fogyasztás hajtóereje származhat a bérekből, a kormányzati kiadásokból vagy éppen az államadósság növekedéséből. Volt is egy nagy államadósság-felhalmozási szakasz a ’70-es és ’80-as években, ami már a gazdasági fenntarthatóságot is fenyegette, de egyúttal elősegítette a gazdasági növekedést az infrastruktúrába és a közszférába történő masszív állami beruházások által, melyek sok munkahelyet teremtettek délen.

Ez a fajta kvázi-növekedési mechanizmus, amely egyrészt magával húzta a teljes belső keresletet, amelyet a kormányzati beruházások finanszíroztak, másrészt a ’70-es években meglehetősen erőteljes bérnövekedést is eredményezett (ami növelte a munkásmozgalom mozgásterét is), a ’80-as évek végétől, és különösen a ’90-es évektől kezdve komoly nyomás alá került. A globalizáció és az európai integráció hatásaként az olasz exportnak globális piacokon kellett versenyeznie, ahol már nem volt képes elérni ugyanazt a piaci részesedést. Közben a kormányzati kiadásokat, a belföldi kereslet hajtóerejét is masszívan korlátozták, különösen az euróövezetbe való belépést követően, mivel a ’90-es évek végén hatályba léptek a maastrichti kritériumok, így az ország kénytelen volt betartani az államadósságot a GDP 60%-ban maximalizáló előírásokat.

Az olasz költségvetési politikának tehát a ’90-es évek elejétől erős kanyart kellett vennie, és a szigorú áramvonalasítás szűkítette a mozgásteret. Így már nem volt lehetőség költségvetési eszközökkel serkenteni a növekedést. Csökkentek a kiadások, és a béreket is elkezdték leszorítani. Erre részben az euróövezetbe történő csatlakozáshoz volt szükség, másrészt pedig az általános vélekedés szerint így őrizhető meg a gazdaság versenyképessége a globalizált világgazdaságban. Ezt a folyamatot súlyosbította az EU keleti bővítése eredményeképpen felerősödő, lefelé tartó bérverseny.

Így egy egyre polarizáltabb gazdasági modell alakult ki, ahol a tőke körforgása és az exportkörforgások egyes szegmensei elég jól működnek, különösen a nagyvállalatoknál, de nem ez a meghatározó. Az olasz gazdaság elsősorban kis- és középvállalkozásokból áll, amelyek közül sok fontos szerepet tölt be az exportra termelő feldolgozó iparban. És habár jól teljesítenek, mégsem képesek olyan tőkeigényes befektetéseket végrehajtani, amelyek a technológiai innovációkhoz szükségesek, így leginkább az alacsony bérekkel és a rugalmassággal versenyeznek. Rugalmasan kibasznak a munkaerővel.

Mely társadalmi csoportok a nyertesei és a vesztesei az olasz modellnek?

A gazdaság kis szegmense, amely továbbra is elég jól teljesít, a nagytőkéseké, ők a jelenlegi gazdasági modell nagy nyertesei, az olasz kapitalizmus nagy történelmi családjai, amelyek közül néhányan exportorientáltak, néhányan pedig a hazai piac domináns részét foglalják el. Rajtuk kívül még a közszolgáltatásokat üzemeltető nagyvállalatok is idetartoznak. Ilyenek például a közlekedési vállalatok, amelyek olyan kulcsfontosságú infrastruktúrákat irányítanak, mint a vasút. Ők az állami vállalatok privatizációjának nyertesei, amely a 90-es években zajlott Olaszország EU-csatlakozásakor. Az olasz kapitalizmusnak ezek azok a csoportjai, amelyeket soha nem érintenek a válságok.

Bizonyos mértékig a feldolgozóipar munkásai is a modell győztesi voltak a 70-es, 80-as évekig. De aztán a 90-es évek óta masszívan romlik a helyzetük a nagyon erős bérkorlátozások miatt. Aztán ott vannak a közszféra dolgozói, akik a 70-80-as évekig meglehetősen jó helyzetben voltak, például az inflációhoz indexált fizetésük miatt. Ez a 80-as évek közepétől megváltozik, a közszférában a fizetések, különösen az elmúlt 15 évben, stagnáltak. Az itt dolgozók a megszorító intézkedések élvonalában találták magukat, tehát szintén hanyatló ágra kerültek.

Más dél-európai országokhoz hasonlóan Olaszország is nagymértékben próbál támaszkodni – különösen a válság óta – a szolgáltató szektorokra, elsősorban a turizmusra, ahol messze a legrosszabbul fizetett munkaerő dolgozik. Ehhez az elszegényedő réteghez sorolható még nagy részben a gondozási, az egészségügyi és az oktatási ágazat, valamint a kereskedelem és a kiskereskedelem, a logisztika és így tovább. Itt tényleg éhbérek vannak, és széles körű a gazdasági bizonytalanság. Ezekben az ágazatokban lényegében semmilyen előnye nem jelentkezik az olasz növekedési modellnek, miközben az itt dolgozók alkotják a választók jelentős részét.

Említette az ipari munkásokat, akiknek a helyzete a 90-es évek eleje óta egyre rosszabb lett. Ugyanabban az időszakban a parlamenten kívüli baloldali mozgalmak és az azon belüli baloldali politikai erők hanyatlása is bekövetkezett. Azt gondolhatnánk, hogy a baloldal akkor erősödik meg, amikor az ipari munkások, illetve a fizikai munkásság helyzete romlik. Itt épp ellentétes tendencia figyelhető meg…

Itt fontos kontextusba helyezni a kommunista párt szerepét. Nyugat-Európa legnagyobb kommunista pártjának választási eredményei bizonyos időszakokban elérték a 30%-ot is. Ez a párt nem mindig volt tökéletes összhangban a munkásmozgalommal, főleg ami az ipari munkásosztályt illeti. Voltak időszakok a 70-es években, amikor az ipari munkásosztályon belüli autonóm munkásszervezetek a Kommunista Párttól, de a fő szakszervezettől is balra álltak.

Ez utóbbi a CGIL, az Olasz Munkások Általános Konföderációja, amely az összekötő kapocs volt az ipari munkásosztály és a kommunista párt között. Ezekben a történelmi időkben a munkásosztály szervezete messze megelőzte a pártot autonóm mozgósítási képesség és politikai kapacitás tekintetében, összességében elmondható, hogy radikálisabb volt.

A ’80-as évekre, tehát arra az időre, amikor megkezdtük az átmenetet az olasz pártrendszer többé-kevésbé mostani kinézete felé, az olasz termelőmunkások túlnyomó többségét politikailag a Kommunista Párt (Partito Comunista Italiano, PCI) és a vele szövetséges CGIL képviselte. Akkor a Kommunista Párt úgy döntött, hogy lemond kommunista gyökereiről: feladták a kommunista nevet, és a pártot Demokratikus Baloldali Párttá nevezték át (Partito Democratico della Sinistra). Amely a korábbi kereszténydemokrácia egy részével és a baloldali progresszív katolikusokkal egyesült, hogy egyfajta „nagysátor” típusú kartellpártot alkossanak, amelyet Demokrata Pártnak (Partito Democratico, PD) hívnak. Ez egyfajta szociáldemokrata párt, lényegében a korábbi kommunisták jobbközép szárnyát és a korábbi kereszténydemokraták baloldali szárnyát egyesíti.

A kommunista párttól a baloldali demokratákhoz való átmenet a ’90-es évek azon szakaszában történt, amikor a szociáldemokrácia egész Európában nagyon erősen jobbra tolódott. A Demokrata Pártnak egy darabig sikerült a választóik nagy részét – köztük a gyári munkásokat is magukkal ragadniuk, akik továbbra is erre a pártra szavaztak, mert a szakszervezet vezetését követték, és hittek a régi vezetőkben és a régi pártgépezetben. Talán egyfajta zsigeri szavazásnak lehetne ezt nevezni.

De ezt a játékot nem lehetett örökké játszani. Én Emilia-Romagna régióból származom, a PCI legnagyobb fellegvárából. Bolognát évtizedekig ők kormányozták, és ott a PD-re, bár gyakorlatilag egy liberális, jobbközép párt, továbbra is szavaznak rájuk a nyugdíjasok, mert úgy vannak vele, hogy „mindig is ezt csináltuk, régen a kommunistákra szavaztunk, most meg a PD-re”. De ez már nem működik az újabb generációkkal, akik nem a 90-es években letűnt párt-szakszervezet kapcsolatrendszerben szocializálódtak.

Voltak kísérletek egy radikális baloldali képviselet kiépítésére, a Kommunista Újjáalapítás Pártjából (Partito della Rifondazione Comunista, PRC) kiszakadt frakció a ’90-es évektől a 2000-es évek elejéig a radikális baloldal választási bázisa volt, néha szövetségben a zöldekkel stb. Amikor tinédzser voltam a 2000-es évek elején, néha 10 százalék körüli eredményt értek el, jelentős erőt képviseltek. Kétszer is úgy döntöttek, hogy kormányra lépnek a mainstream baloldallal, 1996-ban és 2006-ban. Ez komolyan visszaütött, mert olyan kormányok alatt próbálták megtartani a helyeiket a kabinetben, amelyek elkötelezték magukat az euróhoz való csatlakozáshoz és a maastrichti kritériumok teljesítéséhez szükséges kemény reformok végrehajtása mellett, szóval teljesen Unió-kompatibilisek voltak. A párt kormányerő akart lenni, hitelesnek lenni és így tovább, másrészt hagyott megvalósulni egy csomó szar reformot, amit a választók nagyon megbüntettek. 2008-ra lényegében megsemmisültek, azóta sem sikerült bejutniuk a parlamentbe. Van itt-ott pár helyi képviselőjük, de parlamenti képviseletük alig.

Van néhány, mérsékelt, „puha baloldali” erő a parlamentben, többnyire a Demokrata Párttal szövetségben. Ezek kicsit szociálisabbak, kicsit progresszívebbek, de ténylegesen radikális baloldali, nyíltan kommunista vagy szocialista ihletésű erők már több mint egy évtizede nincsenek a parlamentben. Ami hatalmas probléma a politikai képviselet, a szervezeti és az általános erőforrások tekintetében.

A 2008-2009-es gazdasági válsággal hatalmas politikai vákuum keletkezett. A baloldal történelmileg gyenge ponton volt, többek között azért is, mert az első Berlusconi-kormány 2001-2006 között nagyon keményen elnyomta. Megpróbálta aláásni a társadalmi mozgalmak erőforrásainak nagy részét, ezekkel szemben több erőszakos állami fellépés volt, ami elvette a hátszelet attól a generációtól. Különféle támadások voltak a szakszervezeti mozgalom ellen, és így tovább… szóval a baloldal gyenge volt. A diákmozgalom 2006-ban és 2009-ben nagyon súlyos vereséget szenvedett, így a válság ideje nem igazán volt jó időszak a baloldal számára. Nem voltak olyan szervezeti erőforrások, mint például Spanyolországban, és bizonyos mértékig Görögországban, hogy a megszorításellenes mozgalomból egy életképes parlamenti baloldali kihívó pártot építsenek fel.

Olaszországban a megszorításellenes mozgalmak rendkívül gyengék voltak, a szakszervezeteket váratlanul érte a helyzet, nem tudták, hogyan kezeljék, mert egyrészt „felelősek” akartak lenni, „segíteni az országot a válságban”… és végül az történt, hogy ezt a vákuumot kitöltötte az Öt Csillag Mozgalom, amely egy furcsa, sem jobb, sem baloldali populista párt, amely az akkori elégedetlenséget használta ki a „mi nem vagyunk sem baloldaliak, sem jobboldaliak, mi csak elitellenesek vagyunk, elegünk van a mainstream politikából, bla-bla-bla” narratívával.

Aztán, ahogy az Öt Csillag Mozgalom elkezdett teret nyerni néhány városban, és végül 2018-ban hatalomra került, kiderült, hogy képtelenek bármit is megváltoztatni. Így aztán az elégedetlenséget a jobboldal és a szélsőjobboldal tudta becsatornázni…

Olaszországban a radikális baloldal széttöredezett, meg sem tudom számolni, hány kis darabkának van a zászlóján a kalapács és sarló, de mind 0,01-nél állnak a felmérésekben, és nagyon nehéz őket összefogni, mert egyik se lát messzebbre a saját orránál.

Van egy kísérlet a mostani választásokon is, próbálnak koalíciót kovácsolni ezekből az erőkből, Unione Popolare (‘népi unió’) a neve, a francia Union Populaire ^[1] mintájára. Együttműködnek a korábbi Kommunista Újjáalakulással, a Potere al Popolo! (PaP, Hatalmat a népnek), amely ismét megpróbálja összefogni a társadalmi mozgalmakat az alulról szerveződő szakszervezetekkel, és újra létrehozni egy valódi radikális baloldali erőt. Ezek kis pártok, ha 2 százalék fölé jutnának, az már hatalmas győzelem lenne. E területen teljes káosz van, még a radikális baloldali stratégia intellektuális elemzésének képessége is nagyon hiányzott az elmúlt néhány évben.

Az olasz baloldal szét van esve. Darabjaira.

A munkások egy része tehát továbbra is támogatta a Demokrata Pártot, azonban idővel elvesztették benne a hitüket. Mennyiben magyarázza a szélsőjobb jelenlegi sikerét ez az elfordulás?

Részben…

A Demokrata Párt gazdaságpolitikai stratégiája már a kezdetekkor sem egyezett meg a munkásosztály érdekeivel. Mindig is azt a nézetet képviselték, hogy a piac hatékony működése, valamint a gazdaság stabilitása az elsődleges. Ennek megfelelően a munkaerő piaci liberalizációját előnyösnek festették le, mondván, hogy az új munkahelyekhez vezet, ahogyan kulcsfontosságú szektorok liberalizálását is fontosnak tartották a gazdaság versenyképessége szempontjából. A fiskális politikában is nagyon igyekeztek felelősségteljesnek látszani. Többek között ők felelősek az olasz jóléti állam leépítéséért, ami az olasz munkások jelentős részének jelentett életszínvonalbeli visszaesést. 2013 után nyíltan szembefordultak a szakszervezetekkel, és sokkal könnyebbé tették a munkavállalók elbocsátását.

Ekkor világossá vált, hogy a korábbi munkásosztálybeli szavazói csoportok helyett inkább a középosztályt, kifejezetten az értelmiségieket szeretnék megszólítani. Egyre hangsúlyosabbá váltak a polgárjogi és identitáspolitikai kérdések az agendájukban – amivel nincs is semmi baj, a gazdasági kérdések szerintem nem állnak szükségszerűen szemben ezekkel a kérdésekkel. De a Demokrata Párt a gazdaságpolitikájában is egyre inkább a középosztálybeli, polgári választóknak kedvezett, legyen szó a jóléti intézkedések átalakításáról vagy pedig ezen rétegek számára kedvezőbb adó szabályozásokról.

És hogyan látja a baloldali politikai jövőjét? 

Most nagyon negatív képet adtam a helyzetről, ami egyrészt pontos, másrészt viszont érdemes észben tartani, hogy a lényeg az,

ha lenne politikai kapacitás arra, hogy az olasz baloldal ezen frakcióit és szegmenseit össze lehessen fogni, valójában létezik alap Olaszországban egy baloldali blokk felépítésére. Ha az Öt Csillag mozgalmat bizonyos értelemben elfogadnák a PD-től balra álló erők, hogy szövetségre lépjen velük, és nyíltan összefogjanak a munkajogok visszaszerzése, a környezetvédelem, a bérek emelése, az újraelosztás, a progresszív adózás stb. érdekében. A matéria egy ilyen projekthez megvan.

A probléma az, hogy a képviseleti oldalon teljes űr tátong, így ez a társadalmi blokk nem jut politikai platformhoz. Tehát a következő 5 év harca az, hogy folytassuk azt a kísérletet, amire az Unione Popolare vállalkozott, de meg is próbáljuk kiterjeszteni. Hogy ténylegesen politikai képviseletet biztosítsunk ennek a tömbnek. A politikai alap megvan, de nem lehet ilyesmit felépíteni két hónappal a választások előtt. Szerintem ez a helyes irány, de majd meglátjuk.