A magyarországi roma jogvédelem története elválaszthatatlan a hetvenedik születésnapját ünneplő Zsigó Jenő életművétől. Fejezeteit a civil szférában a roma jogvédelem olyan kiemelkedő harcosai írják és írták, mint Zsigó Jenő, Daróczi Ágnes, Horváth Aladár, Pánczél Márta vagy Setét Jenő. Zsigó Jenő sokak által, általam is szeretett és tisztelt karizmatikus vezetője ennek a mozgalomnak. Szándékosan nem használok itt múlt időt, hiszen az ő megalkuvást nem tűrő moráljáról nem hiszem, hogy valaha is lemondhatna a jogvédelem vagy a polgári jogi mozgalom.
E mozgalom alkonya a jórészt általuk létrehozott és vezetett, a rendszerváltás után kiépülő és a civil szférában létrejövő kulturális, művészeti és jogvédő intézmények teljes ellehetetlenítéséhez köthető; ez a folyamat 2010-re teljesedett ki, azaz még a jelenlegi autoriter rendszer felemelkedése előtt bekövetkezett. A felelősség abban, hogy a roma érdekérvényesítést ellehetetlenítették, elsősorban az 1989 és 2010 közötti harmadik Magyar Köztársaság politikai vezetőit terheli. A harmadik Magyar Köztársaságot követő új rendszer Zsigó Jenő szavaival élve a „régi áldozat” elnyomását tartósította és súlyosbította: 2010 után a politikai hatalom állandó ellenségkeresése során számtalanszor támadt a romák ellen, és a helyzet még kilátástalanabbá vált. Ennek során felszámolták a jogosultságokat védő még független állami intézményeket is, mint amilyen az akkor Kállai Ernő vezette kisebbségi ombudsmani hivatal volt, és a CEU-val együtt a Romani Studies program is elhagyta Budapestet.
Zsigó Jenőhöz, a mozgalom kiemelkedő alakjához számos intézmény megszervezése és fenntartása kötődik, melyeket pedagógusi erényeket is mutatva, az egyes emberekre és a bennük rejlő lehetőségekre odafigyelve szervezett, vezetett. Ezek közül megemlíteném, hogy ő volt a Fővárosi Cigány Ház, a Romano Kher igazgatója, az Amaro Drom roma lap kiadója, az Ando Drom együttes és a Roma Akadémia alapítója, valamint hosszú időszakon át a Roma Parlament elnöke. A következőkben Zsigó Jenőnek a polgári jogi mozgalomban betöltött szerepét fogom röviden méltatni.
Előrebocsátanám, hogy Zsigó Jenő munkássága, így például írásai, valamint a Roma Akadémián tartott előadásai, vagy az általa szervezett balatoni táboroztatás (Szemesen majd Fonyódon), továbbá az ösztöndíj és tehetséggondozó programok jelentős hatást gyakoroltak a politizáló, közéleti szerepet vállaló és a kutatói, oktatói és művészi pályára lépő romák értékrendjére, köztük azokra is – például Farkas Franciskára vagy Setét Jenőre –, akik nem voltak közvetlenül tanítványai. Zsigó Jenő jelentős szerepet játszott szociológus barátaival abban, hogy a Critical Romani Studies akadémiai közösség színre lépéséig
szervezte és alakította a roma politika és a tudomány közötti párbeszédet, esetenként romakutatások ösztönzőjeként, résztvevőjeként. Tudta, hogy kellenek a szociológiai felmérések, szükség van adatokra a roma kisebbségről, hiszen az adatok hiánya és az adatszegénység is az elnyomás eszköze, ami a hátrányos helyzetet konzerválja, és elzárja a pozitív megkülönböztetés lehetőségét is a romák elől.
Sikerrel szorgalmazta például azt, hogy szerezzünk adatokat, azaz tudást azokról a gyerekekről, akik a diszkrimináció áldozataiként nőnek föl.
A roma polgári jogi küzdelem a rendszerváltó roma politikusok, így Zsigó Jenő fellépésével vette kezdetét. Ő nevezte meg és írta le az elnyomás közvetett és közvetlen formáit, miszerint a jog nem szolgálhatja csak a többséghez tartozó és tulajdonnal rendelkező egyének érdekeit. A többséget támogató politika ellehetetleníti az idegengyűlölet és a fajgyűlölet által sújtott kisebbség számára a jogosultságokhoz való hozzáférést, továbbá elzárja a kisebbséghez tartozók elől a minőségi oktatást, az egészségügyet és a magasabb pozíciókba jutás lehetőségét.
A polgári jogi küzdelmük így elsősorban annak a megakadályozását célozta, hogy a Magyar Köztársaság fenntartsa és újratermelje a romák hátrányait, amit ő joggal a romák „embertelen kiszolgáltatottságának” nevezett.
Zsigó Jenő mindvégig következetesen kiállt az általa öt alapjognak nevezett emberi, alkotmányos, kisebbségi, szociális jogok és a gyermekek jogainak garantálásáért. Ezzel nem kevesebbet követelt és nem kevesebbért küzdött hosszú évtizedeken keresztül, hogy a harmadik Magyar Köztársaság a romák számára is demokratikus legyen. Mindeközben a romák jogokhoz való hozzáférésének megakadályozását, kirekesztését és embertelen kiszolgáltatottságban tartását közvetett népirtásnak nevezte.
Egy ilyen küzdelem kudarca mindannyiunk kudarca, és alighanem a 2010-ben megbukott politikai rendszer legnagyobb bűne.
Többségi politikusok gyakran minősítették radikálisnak – ez az államszocializmusból örökölt jelző a magyarországi 1989 utáni politikatörténetben olyan polgári jogi harcosokra utalt, akik valóban tenni akartak és tettek az elnyomottakért.
A Zsigó Jenő által megfogalmazott és követelt jogosultságokat lehetetlenség röviden összefoglalni. Most csak példálózva emelnék ki néhányat közülük.
Zsigó az elnyomást tartósító és enyhítő szabályokat elutasítva egyenlő hozzáférést követelt a szociális jogokhoz, így a jelenlegi közmunkarendszer helyett a magyar és a roma munkavállalók állandó foglalkoztatásának egyenlő arányú megteremtését szorgalmazta. Harcolt a romákkal szemben diszkriminatív szociális támogatási rendszer megváltoztatásáért, a színvak szociálpolitika felszámolásáért, fellépett (sajnos sikertelenül) azért, hogy az uniós fejlesztési források valóban a romákhoz kerüljenek, és megnevezte az eltékozolt uniós pénzekért az Unió intézményeinek a felelősségét is.
A roma polgári jogi mozgalom vezetői a kezdetektől tisztában voltak azzal, hogy égető szükség van a kulturális intézményrendszerre. Zsigó Jenő a Roma Parlament munkatársaival közösen megfogalmazta a roma intézmények felállításának igényét: színházat, múzeumot, nyelvkutató és történelem-kutató intézetet, kulturális és művészeti centrumot, önálló roma szerkesztőséget akartak a televízióban és a rádióban. Ennek a mikéntjéről persze volt vita a polgári jogi mozgalom vezetői között, így arról is, hogy a kulturális autonómia szervei működtessék-e ezeket az intézményeket. A kulturális intézményrendszer és a kisebbségi jogok gyakorlati megvalósulásának lehetőségét később a Zsigó Jenő által „jogfosztónak” nevezett kisebbségi önkormányzati rendszer vette el végleg tőlük. Hiába próbálta ő vagy Horváth Aladár is megreformálni a rendszert akár jogszabálymódosító javaslatokkal, akár a többség által manipulált kisebbségi választásokon való részvétellel, a diszfunkcionális rendszer szabályai őket is bedarálták. Sikertelenül követeltek létszámarányos parlamenti képviseletet a romáknak.
Megfogalmazták a gyűlöletbeszédet felváltó inkluzív állami kommunikáció igényét a romák felé, és általában is követelték a gyűlöletbeszéd elleni hatékony állami fellépést, továbbá eszközöket kértek az információkhoz való hozzáféréshez, vagy éppen azt hangsúlyozták, hogy a közoktatás tananyagaiban legyen megfelelő mennyiségű információ a romákról. Egyéni és kollektív kártérítést követeltek a kisebbség tagjai számára. Zsigó Jenő végig helyesen látta, hogy sem a hazai, sem az uniós források nem fogják elérni a romákat egy, a jogokat valóban a romákhoz kötő, a kedvezményezetteket azonosító szabályozás nélkül, illetve ha nem küzdünk a kisebbségre vonatkozó (például a szegregációt leíró) adatok hiánya ellen.
Ha pedig a jogosultságokhoz való hozzáférés továbbra is ellehetetlenül, akkor Magyarország nem válhat minden lakosának egyformán otthonává.
A roma polgári jogi mozgalom súlyos veszteséget szenvedett el a rendszerváltás után felálló roma intézmények elsorvasztásával. Ugyanakkor ez a történet még fájdalmasabban is alakulhatott volna, és az ország ma szegényebb és reménytelenebb lenne, ha nem élnének velünk e küzdelem emlékei és eredményei. A rendszerváltó roma politikusok tanítványai és korábbi munkatársai közül sokan a tudományos pályát választották, többen transznacionális vagy külföldi intézményekhez kerültek, például Junghaus Tímea Berlinben az Európai Roma Művészeti Kulturális Intézet igazgatója, vagy Kóczé Angéla a CEU-n vezeti a Romani Studies Programot. Sokan egyszerűen elhagyták, lehetőségek híján elhagyni kényszerültek az országot, továbbra sem szakítva meg a kapcsolatukat a polgári jogi mozgalommal.
Ha ma a roma polgári jogi mozgalom hatásáról beszélünk, akkor elmondhatjuk, hogy az kétségkívül nagy hatást gyakorolt például az akadémiai kritikai Romani Studies mozgalomra, amelynek folyóirata céljaként vallja a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelem támogatását. Azt is gondolom, hogy a roma kutatók törekvései és a transznacionális intézmények megjelenése ellenére fájdalmasan gyenge marad a roma érdekérvényesítés, a nemzetállami szinten jelen levő polgári jogi mozgalom és az itt működő intézmények nélkül. Létfontosságúnak tartom, hogy a roma polgári jogi mozgalom, így a Horváth Aladár vezette Roma Parlament a jelenlegi kedvezőtlen körülmények között is folytassa küzdelmét. Zsigó Jenő életműve mindenesetre, úgy vélem, sőt tudom, a legjobb morális iránytű ehhez a küzdelemhez.
