A kurd többségű Észak-Szíriai Autonóm Kormányzat július 6-án a török állam egyértelmű inváziós előkészületei és a támadást megelőző előkészítő csapások miatt vészhelyzetet rendelt el a területén. A helyzet valóban súlyosnak tűnik, hiszen amellett, hogy néhány hónapja a fenyegetéseken túl diplomáciai lépéseket is tesz Ankara annak érdekében, hogy biztosítsa az invázió zavartalanságát a nemzetközi politikai térben, ezen a héten csapatmozgásokról is érkeztek hírek a szír-török határ túlsó oldaláról.

Recep Tayyip Erdoğan török elnöknek – ha valóban elindítja a csapatait – 2018 óta ez lesz a harmadik nagyobb szabású hadművelete az észak-szíriai kurd népállam ellen. A török rezsim szerint a támadásoknak az a célja, hogy a hatóságok a terrorveszélyre hivatkozva a határtól számított 30 kilométeres területen ún. „biztonsági zónát” hozzanak létre. Terroristák alatt pedig az észak-szíriai kurd népvédelmi egységeket, vagyis a YPG-t, valamint annak a politikai szárnyát, a Demokratikus Egyesülés Pártját (PYD) értik. Ezek az erők ugyan soha nem támadták meg Törökországot – ráadásul a YPG éppen az Iszlám Állam terroristái ellen harcolva vívott ki magának világhírnevet –, az erdoğani rezsim a főként Irakból operáló PKK-val, vagyis a Kurdisztáni Munkáspárttal azonosítja őket, amely kisebb-nagyobb intenzitással a ‘80-as évek óta folytat fegyveres felkelést Törökországban.

A terrorizmus elleni harc nevében Törökország az utóbbi években két hadműveletet is indított  Szíriában a rojavai kurd népállam ellen. Az első („Olajág-hadművelet”) az ENSZ 2018-as jelentése szerint gyakorlatilag etnikai tisztogatással volt egyenértékű. A második, 2019-es „Béke Tavasza Hadműveletnek” nevezett offenzíva során Ankara kurdellenes iszlamista milíciák segítségével további területeket foglalt el az észak-szír autonómia rovására. A hadműveletet itt is iszonyatos emberi jogsértések követték, összességében kurd nők százait rabolhatták el, és adhatták el rabszolgának. A „Béke Tavasza Hadművelet” során a helyi, korábban az Iszlám Állam által is üldözött jazidi lakosok kényszerültek tízezrével menekülésre, és több olyan kegyetlenkedésekről is érkeztek hírek, amelyeket törökök vagy dzsihadista milicisták követtek el.

A most készülő offenzíva nem titkolt célja két nagyobb város, Tel-Rifaat és Manbidzs elfoglalása, és ezzel az előző hadműveletek során kialakított két kiszögellés összekötése Észak-Szíriában.

Törökország szándéka, hogy hosszabb távon az Eufrátesztől nyugatra fekvő területeket „megtisztítsa” a törökök és helyi szövetségeseik előtt. A stratégiai cél pedig szintén egyértelmű: Erdoğan régóta kampányol azzal, hogy egymillió szír menekültet óhajt visszatelepíteni az Észak-Szíriában kialakakítandó „biztonságos övezetbe”, ami több szempontból is segítené a komoly belpolitikai nehézségekkel küszködő diktátort.

„Népességcsere” Erdoğan-módra

Azon túl, hogy a török elnök által régóta dédelgetett gigászi terv megvalósítása jelentős konc ígéretét hordozza az őt hagyományosan támogató török építőipari vállalkozóknak, további nehézségeken is enyhítene: Törökországban egyre nőnek a menekültekkel szembeni indulatok, amelyeket tovább táplált a tavalyi afganisztáni tálib hatalomátvétel utáni tömeges bevándorlás, illetve a bő egy éve húzódó súlyos török gazdasági krízis. A 2015-2016 óta tartó, elsősorban az Európai Unió kérésére és pénzéből finanszírozott befogadó politika egyre komolyabb fejtörést okoz az ankarai döntéshozóknak, így a terv megvalósításával, miszerint a több milliós, főként szír menekültek egy jelentős részének az észak-szíriai kurdok rovására biztosítanának visszatelepülési lehetőséget, két legyet üthetnének egy csapásra.

Az elképzelés persze több sebből vérzik, azon túl is, hogy mindehhez gyakorlatilag genocídiumot óhajt elkövetni a török rezsim az Észak-Szíriai Autonóm Adminisztráció területén: a jelenleg kibontakozóban lévő világgazdasági válság, és az amúgy is harmatgyenge török gazdaság egy ilyen eposzi méretű építkezési és letelepítési programnak aligha tudná akár csak a töredékét is véghez vinni, és a rezsimnek ráadásul egymillió olyan embert is találnia kellene, akik hajlandóak visszaköltözni a konfliktuszónába. Ha ennél csak jóval kevesebbre bukkannának (ami sejthető), akkor a terv felelőseinek egy gigászi méretű erőszakos kitelepítési programot kellene végrehajtaniuk.

Mindebből leginkább arra lehet következtetni, hogy Erdoğan a szokásos nagyotmondásán túl leginkább az erősen beszakadó támogatottságát akarja bülbül-hangú ígéretekkel visszaépíteni.

Ugyanis mind a török elnöknek, mind a pártjának folyamatosan szakadozik a tábora: az Objekif nagymintás felmérése szerint Erdoğant jelenleg Kemal Kılıçdaroğlu, az ellenzéki CHP vezetője 57%-os eredménnyel búcsúztatná, az Igazság és Fejlődés Pártja pedig április óta újabb 5 százalékot veszített, és ezzel már csak a második helyen áll a CHP mögött.

Erdoğan külpolitikai ütőkártyái

Ahhoz ugyanakkor, hogy a törökországi rezsim támadást indíthasson Észak-Szíriában, az erőfölénynél és a nagyratörő terveknél jóval többre van szüksége. A 2014 óta a Daesh (ISIS) terrorszervezet ellen sikeresen küzdő kurd népállamot több védőburok is körülveszi a nemzetközi politikai térben, és ezeket egyesével kellett hatástalanítania az Erdoğan-adminisztrációnak. Az egyiket az USA, a másikat a szírekkel szövetséges – és ezért területi integritásukban elvileg érdekelt – Oroszország helyi politikája jelenti.

A többségi kurd vezetésű Szír Demokratikus Erők (Syrian Democratic Forces) elsődleges szövetségese az Egyesült Államok és számos NATO-tagállam, amelyek az Inherent Resolve (Eredendő Megoldás) hadművelet keretében közösen harcolnak a Daesh megmaradt csoportjai ellen Szíriában. A régi (legalábbis állítólagos) kurdbarátságáról ismert jelenlegi amerikai elnök, Joe Biden politikai kellemetlenség nélkül nem tudja megismételni elődje, Donald Trump lépését, aki a török hadműveleti zónából a 2019-es invázió előtt kivonta az amerikai szövetséges csapatokat, ezzel pedig szabad utat engedett a kurdok lemészárlásához.

Kapóra jött viszont Ankarának az ukrajnai háború, amelynek egyik következménye, hogy – feladva régi semlegességüket  – Svédország és Finnország felvételét kérte a NATO-ba. Ezt kihasználva élt vétójogával Törökország az észak-atlanti szövetségen belül, elsősorban éppen a kurd politikai menekültekre hivatkozva, akiket az erdoğani állam terroristaként tart számon. A vétó felfüggesztésének ára volt, és valószínűtlen, hogy a terrorgyanús személyekkel szembeni nagyobb szigorral beérte volna a török tekintélyúr. Akár született informális megállapodás a szíriai hadművelet megindításáról, akár nem, a következő egy évben (vagyis a két skandináv ország tényleges csatlakozásáig) komoly ütőkártya került Ankara kezébe, amit már most is tetten lehet érni a végtelenül súlytalan amerikai reakciókban a tervezett invázió kapcsán.

A térségben (természetesen magán Szírián kívül) a másik érdekelt hatalom az Aszad-rezsimmel szoros szövetségesi viszonyban álló Oroszország. Amellett, hogy egy invázió Moszkva számára már csak azért sem lenne haszontalan, mert tovább mélyítené az árkot Ankara és a nyugati szövetségesek között, Oroszország ráadásul konkrét területi nyereségeket is kicsikarhat az SDF-től a szír rezsim számára, ahogyan arra az amerikai National Interest elemzése is rámutat. Megtörténhet, hogy  védelemért, illetve a törökök mozgásának korlátozásáért cserébe Moszkva ragaszkodni fog bizonyos területek átengedésére a nehéz helyzetbe került kurdoktól a szír erők számára.

Ilyetén nyomás már csak azért is elképzelhető, mert ha a Törökország által proxyként használt Szír Nemzeti Hadsereg nevű terrorszervezet bevonulna Tel Rifaatba, azzal Damaszkusz jelentős hátrányba kerülne az aszadisták által véres harcok árán visszaszerzett Aleppo közvetlen közelében. Oroszországnak nem érdeke az önálló kurd népállam létezése, annál inkább az aszadista Szíriáé, amely jelenleg Oroszország  közel-keleti bábjaként működik.

Ankara bármikor is indítaná meg a támadását a kurd többségű Észak-Szíriai Autonóm Kormányzat ellen, annyi biztos, hogy a térségben jelentős erőket állomásoztató Moszkva beleegyezése feltétlenül szükséges lesz hozzá.