Hogyan lettem erdélyi fideszes gyerekből a Szikra Mozgalom aktivistája? Mindössze rájöttem, hogy gazdasági és a politikai demokrácia egymástól nem elválasztható. 18 éves koromig neoliberális és nacionalista voltam. Úgy gondoltam, hogy a piaci szabadság minden problémát képes megoldani, és úgy láttam, hogy egy erdélyinek a magyar identitás kell egyértelműen a legfontosabb érték legyen. Identitásom e tekintetben nem változott, de

felismertem, hogy a magyar embereknek, és ami azt illeti, mindenki másnak is éppen a szabályozatlan piac okozza a legtöbb gondot.

Miután elköltöztem Erdélyből, a Szikrában végre második otthonra leltem, egy közösségre, melynek nemcsak ideológiai értelemben vett tagja vagyok, de ide köt a tenni akarás érzése is.  Aki ismer, az tudja, hogy nagyon szeretek a politikáról gondolkodni, de mindeddig hiányzott az életemből a valós politikai cselekvés. Sokan kérdezik tőlem, hogy miért fektetek ennyi szabadidőt a kampányba, én pedig megmosolygom a kérdést: mindig is tenni akartam a változásért.

Egy olyan országban szeretnék élni, melyet a széles körű szociális biztonság jellemez, ahol nem kell minimálbérből és minimális nyugdíjból a hónap végén az utolsó forintokat beosztani; egy olyan országban, melyet egy befogadó oktatás- és egészségügyi rendszer jellemez, ahol nem kell lerohasztott padokban tanulni és fűtetlen várótermekben várni.

Aktivistának lenni számomra jóval többet jelent puszta politikai véleménynyilvánításnál.

Csupán 2019 ősze óta élek Budapesten. Pont azon az őszön költöztem ide, amikor Karácsony Gergely megnyerte a főpolgármesteri választást, és József- meg Ferencvárosnak ellenzéki polgármestere lett. Ekkor még nem is nem is tudtam a Szikra Mozgalom elődjéről, a Szabad Budapest nevű, Karácsony Gergely kampányát is segítő szervezet létezéséről. Ma nehezen tudnám elképzelni a mindennapjaimat a Szikra nélkül. 2021. július 3-án jelentkeztem a Mozgalomba, ahol rögtön egy nappal a jelentkezésem után már a „Szerezzük vissza a Diákvárost!” zászlót lobogtattam Jámbor András mögött.

Aznap találkoztam először Jámbival, azóta számtalan kopogtatáson, pultozáson, előválasztási szavazatszámláláson, népszavazási aláírásgyűjtésen, választási ajánlásgyűjtésen, és plakátoláson vagyunk túl. Talán az egész kampányban a kopogtatást szeretem a legjobban, mert ekkor beszélhetek a legtöbb emberrel, és ezek a rövid beszélgetések, a választókkal való párbeszéd hihetetlenül izgalmas tud lenni.  Lassan már az év minden évszakában kellett koordinálnom rám bízott aktivista csapatokat, és a legkülönbözőbb időjárási viszontagságok közepette jártuk együtt a kerületet és kopogtattunk be a legkülönfélébb emberekhez. Maga a kopogtatás tényleg tud fárasztó lenni, de egy hosszú egyetemi nap után sokkal jobb érzés megpillantani a mosolyt egy idős hölgy arcán, mert örül a találkozásnak, mintsem otthon ülni és várni a csodát, hogy a Fidesz majd magától eltűnik. Szeretnék tenni a változásért, és úgy érzem, végre kézzelfogható módon tudok tenni az ellenzéki kampányért.

Hatalmas élmény volt megnyerni az előválasztást Jámbival. Jámbival, és nem Jámbinak, hiszen az előválasztás igazi győztesei szerintem József- és Ferencváros lakói voltak, ahogyan az országgyűlési választáson is a kerület lakói nyerhetnek vagy veszíthetnek. Ehhez viszont be kell kopogtatnunk minden ajtón, beszélnünk kell minden lakóval, hisz a Fidesszel szemben a dialógus a legerősebb fegyver. Most is emlékszem, ahogy az előválasztási eredményváró éjszakáján befejeztük a szavazatszámlálást, és visszautaztunk a Szikra irodába, ahol Jámbiék vártak minket. Ahogy beléptünk az előtérbe, több mint harminc ember fogadott bennünket, Jámbi átverekedte magát mindenkin és odalépett hozzánk, szavazatszámlálókhoz: megölelt, kezet fogott velünk, és megköszönte a késő estig tartó munkánkat. Érezhető volt a feszültség a levegőben, mindenki folyamatosan a telefonját frissítgette, figyelte a feldolgozottsági szintet, mert ekkor már tudtuk: mi vagyunk előnyben. Ugyanezzel a feszültséggel várom  a vasárnapi szavazást is.