Miközben a két világháború között virágzott a magyar szociográfia, ugyanez nem mondható el a rendszerváltás utáni időszakról, amikor a társadalomtudományok egyébként is kiszorulni látszanak a közérdeklődésből. Igaz, ma is létezik pl. a Magyarország felfedezése c. sorozat, de hatása – sajnos – nem terjed túl egy nagyon szűk körön.

Pedig éppen napjainkban lenne nagy szükség a magyar vidék felfedezésére, amikor párhuzamosan mintha több Magyarország létezne egymás mellett, és a „centrum” – néhány kivételtől eltekintve – alig rendelkezik releváns tudással a leszakadó perifériákról.

A kivételek között említhetem pl. a fentebb idézett sorozatot, Ladányi János Leselejtezettek c. kötetét, Kovách Imre vidékkutatását, Valuch Tibor munkáskutatásait és Scheiring Gábor oral history projektjét a magyar „rozsdaövezetben”.

Külön említést érdemel Tóth Pál Péter tudományszervező munkássága, aki igen sokat tett azért, hogy a Magyarország felfedezése sorozat egyáltalán fennmaradjon. Rendszerkritikus munkák sorának adott, ad fórumot az elkötelezetten baloldali, antikapitalista Eszmélet c. folyóirat is, ahol Alabán Péter egyik tanulmánya megjelent.

Ebben a szellemi miliőben nagyon fontos vállalkozás a szerző Ózd-könyve, amely tűpontos leírást ad arról, hogy a rendszerváltás után mi is történt az egykor a szocialista ipar egyik fellegvárának számító városban.

Az előzményt a filmművészet területén kell keresnünk: Almási Tamás Ózd-sorozata megrázó dokumentuma a város leépülésének 1987-től az 1990-es évek végéig. A rendező által megtapasztalt keserű valóságélménynek a sorozat is hangot ad: míg az első darabban (Szorításban) meglehetősen ellenszenves pártfunkcik intézik a gyár és a munkások sorsát, a Meddőben végsőkig elnyomorodott romák szedik a hulladékvasat a salakhányón…

Alabán Péter könyvének elvitathatatlan érdeme, hogy helyi kontextusba helyezi, és elméleti igényességgel elemzi a dezintegrációs folyamatokat, amelyeket a szocialista ipar összeomlása hozott magával.

Ózd (és környéke) legsúlyosabb gondja, hogy a kohászat megszűnése együtt járt az infrastruktúra lepusztulásával és azzal, hogy kedvezőtlen fekvése folytán nem tudott új iparágakat, jelentős multinacionális cégeket „bevonzani”. Az eredmény: fokozatos társadalmi leépülés és szétesés, a munkalehetőség hiánya, a szakemberek, értelmiség menekülése a városból, az ottmaradtak pedig menthetetlenül szegényednek tovább.

Voltak, akik a menekülés más útját választották: Almási Tamás sorozata első részének hengerésze még magabiztosan mondhatta, hogy soha nem hagyja ott Ózdot, amikor azonban a rendező 1997-ben visszament, a munkás már nem élt. Öngyilkosságát megelőzően „özvegye sírva mesélte, hogy az utolsó hetekben sokat járt a kerti kamrához, sírni” (Alabán 186).

Ahogyan azt Várkonyi-Nickel Réka (Rimaiak a gyárak völgyében) és Nagy Péter könyve (A Rima vonzásában) bemutatja, a gyár és a bánya társadalmi integrátori szereppel is bírt az államosítás előtt, és ez fennmaradt az államszocializmusban is (Valuch Tibor: Mindennapi történeteink). Megszűnése/megszűnésük felgyorsította a társadalmi dezintegráció folyamatát, az egyéni és lokális identitásválságot, általános és tartós társadalmi elbizonytalanodást okozott a városban és a régióban.

Alabán Péter könyvében a gyár hátországát jelentő falvak válságára is rámutat: az egykor virágzó falvak ma a szegénység (mondjuk ki, nyomor) szomorú képét mutatják, a lepusztuló házakkal, a leépülő vagy megszűnő infrastruktúrával, és a lakók kilátástalan helyzetével, ahol az egyedüli jövedelem a közmunka és a szociális segély, ami még akkor is igaz, ha akadnak ritka kivételek (pl. a ma is rendezett képet mutató Kissikátor).

A munkásokkal együtt az egykori munkaetika is eltűnni látszik a régióban (ami tovább nehezíti a multinacionális cégek betelepülését). A sokadik/többedik generáció nő fel (különösen a munkaerőpiacon egyébként is hátrányban levő roma közösség soraiban), akinek a szocializációjából kimaradt a folyamatos és rendszeres munka tapasztalata, aki csak a lepusztulást, szegénységet látta és tapasztalta maga körül.

Igen kevesen vannak olyanok, mint L. Ritók Nóra, vagy maga az iskolaigazgatóként is működő Alabán Péter, akik helyben tesznek is valamit a környékbeli szegény (többségében roma) fiatalok szakiskoláztatásáért, hogy legalább a következő generáció ne tapasztalja meg szülei sorsát, amely elkerülhetetlenül mélyszegénységbe, alkoholizmusba vagy más függőségbe, más lehetőség híján pedig bűnözésbe vagy prostitúcióba vezet (lásd Kusturica feledhetetlen filmjét, A cigányok idejét).

Alabán Péter részletes elemzést ad a szakiskola, szakoktatás válságáról, mint ahogyan az sem véletlen, hogy a „jobb” szülők kétségbeesve küzdenek az ellen, hogy ilyen iskolába adják gyermekeiket. Ennyit a szakoktatás válságának (mondhatni, csődjének) agyonpropagált megoldásáról, amely jóformán már a nagyobb multinacionális cégek munkásutánpótlását is veszélyezteti.

Alabán Péter érzékletesen és számos adat tükrében szemlélteti, hogy Ózdon egyszerre van jelen a munkanélküliség és a munkaerőhiány; hiszen a szakképzetlen, vagy az iskolát korán elhagyó (early school leaving) gyerekek menthetetlenül „megismétlik” szüleik sorsát.

Szót kell ejtenünk arról, hogy a munkásokkal és az egykor igen magas munkaethosszal együtt az ipari örökség nagy része is eltűnt és eltűnik a városból.

Az ipari örökségvédelem hazai helyzetéről Németh Györgyi írt átfogó tanulmányt a Munkás-kultúra-örökség c., 2020-ben megjelent kötetben; Alabán Péter munkája pedig helyszíni riporttal egészíti ki ezt a nagyobb képet. A szerző számos külföldi példát hoz arra, amikor az ipari örökséget (vagy annak egy részét) komoly állami támogatással megmentették, és most turistalátványosság (a legsikeresebb példa a Ruhr-vidék); Magyarországon azonban nemcsak tőke, hanem komoly szándék sem volt erre (egyik kormány alatt sem).

Miközben emberileg érthető, hogy aki tud, az elmenekül innen (ha nagy honvágya van, akkor is), ebben a helyzetben különösen értékelni kell azokat, akik, mint Alabán Péter, a „mégis” morállal a maradás és a tenni akarás mellett döntenek.

Hiszen a tenni akarás megvolt, csak elmenekült; nem véletlen, hogy a régió gyermekei Londonban mosogatnak, pincérnek állnak, vagy a „jobbak” (nagyon ritkán) felemelkednek a kinti középosztály soraiba. Beilleszkedni azonban akkor sem tudnak teljesen – ami külön megérdemelne egy esettanulmányt.

Sorsod-Borsod – tartja a népi mondás, és ez valóban így van. De ez már egy másik tanulmányra tartozik. Amit Alabán Péter ezért a vidékért megtehetett, azt megtette és teszi tovább. Jó volna, ha ez a vidék visszanyerné láthatóságát – ha másért nem, hát azért, hogy a „centrum” ne csak a parlamenti választások előtt kapjon észbe.

Mert akkor már valóban menthetetlenül késő lesz – nemcsak Borsodnak.