Az első világháborút lezáró békeszerződésekről nekünk elsősorban a monarchia területeit újraosztó, Magyarországot önkényes módon földaraboló békediktátum jut eszünkbe. A békefolyamatnak azonban számos, a kontinens és a világ politikai berendezkedését és gazdasági viszonyait újraszabó megegyezés is része volt. Ekkor hozták létre a Népszövetséget – az ENSZ elődjét -, és ennek a folyamatnak volt része az első olyan szervezet létrehozása is, amely a munka-tőke viszonyt volt hivatott globálisan rendezni. A ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) létrehozásának centenáriumán számot vetünk azzal, mennyiben volt sikeres a szervezet, és a jövőben milyen szerep hárulhat rá.

A világégés hozta el a dolgozók globális pillanatát

A munka világában a 18. század második, 19. század első felében, az ipari forradalom alatt bekövetkezett hatalmas technológiai, szervezeti és tulajdonosi változások, valamint a munkásmozgalom és a nemzetközi együttműködés előtérbe kerülése teremtette meg az ILO létrehozásának történelmi feltételeit.

A XIX. század végétől a szakszervezetek és néhány gyáriparos – a szociológusok vizsgálatainak is köszönhetően – nemzetiségektől és térségektől függetlenül, egyszerre szerettek volna javítani a munkások sorsán, hogy ezzel a dolgozók kizsákmányolását egyenletesen enyhítsék, és így az országok közötti piaci versenyt se befolyásolják. A társadalmi fejlődést – és a dolgozók helyzetének javulását – ennek érdekében nemzetközi egyezmények révén kívánták elősegíteni. Az ILO előfutára az 1890-ben alakult Nemzetközi Szövetség a Munkások Jogi Védelmére volt, mely szövetség az első világháborúig folytatta tevékenységét. Miután az ipar és a kereskedelem egyre inkább nemzetközivé vált, a kizsákmányolás is nemzetközi szintre emelkedett. A munkások önszerveződése megfogalmazta a minimális követelményeket, amit sikerült a békeszerződésbe is „becsempészni”.

A háború befejezése után, a háború során mindenhol megerősödött szakszervezetek nyomására, a versailles-i békeszerződés XIII. fejezetében lefektetett elvek alapján 1919. június 28-án létrejött az ILO és csatlakozott a Népszövetséghez. A Nemzetközi Munkaügyi Konferencia a második világháború vége felé, 1944-ben napirendre tűzte az ILO feladatainak és célkitűzéseinek újbóli meghatározását, amely többek között tartalmazta, hogy

„minden önálló állam, amely csatlakozik az ILO-hoz, elfogadja, hogy minden embernek fajra, felekezetre, és nemre való tekintet nélkül joga van törekedni mind az anyagi jólétre, mind a szellemi fejlődésre szabadság, emberi méltóság, gazdasági biztonság és egyenlő lehetőségek körülményei között.”

A remények azonban hamarosan jó időre hiúnak bizonyultak, a dolgozók jogainak nemzetközi rendezésére a második világháború után történt újra kísérlet, 1946-ban az ILO az ENSZ első szakosított intézménye lett. A szervezetet megalakulásának 50. évfordulója alkalmából 1969-ben Nemzetközi Nobel Béke Díjjal tüntették ki.

Béke csak a társadalmi igazságosság talaján épülhet

Az ILO céljait az 1944-ben elfogadott Philadelphiai Nyilatkozat határozza meg, mely a II. világháború tapasztalatait is visszhangozta:

„egyetemes és tartós béke csak a társadalmi igazságosság talaján épülhet. Az igazságtalan munkafeltételek, a nélkülözés és a nyomor olyan elégedetlenséget teremtenek, amelyek veszélyeztetik a békét és a kölcsönös megértést.”

Az ILO felfogásában a társadalmi igazságosság feltétele, hogy mindenkinek legyen munkahelye, termelékeny munkája és elfogadható jövedelme, a munkahelye biztonságos legyen, csökkenjen a munkaórák száma, a dolgozók alakíthassanak szakszervezetet. Ezek az elgondolások ezért a szervezet legfontosabb célkitűzései között szerepelnek.

A szervezet 1976-ban indította el legjelentősebb programját, a Nemzetközi Program a Munkakörülmények és a Munkakörnyezet Javítására című projektet, melynek fő célja a munka humánusabbá tétele az alábbi szempontok szerint: a munkának tiszteletben kell tartani a dolgozó életét és testi épségét, szabadidőt kell hagyni a pihenésre és a szórakozásra, lehetővé kell tenni a dolgozó számára, hogy szolgálja a társadalmat, megvalósítsa önmagát személyes képességeinek fejlesztésével.

Mit csinál az ILO?

Az ILO feladata, hogy a nemzetközi munkaügyi normák révén meghatározza az alapvető munkavállalói jogok minimális szintjét, amelyek a munka világának teljes spektrumában szabályozzák a feltételeket. Ezen túlmenően a foglalkoztatáspolitika, munkaügyi törvények és munkaügyi kapcsolatok, a munkafeltételek, a szakképzés és szakképzési rehabilitáció, a vezetőképzés, a szövetkezetek, a szociális biztonság, a társadalombiztosítás, a munkaügyi statisztikák, a baleset- és munkaegészség-védelem területén nyújt segítséget tagállamainak. Támogatja a független munkavállalói és munkaadói szervezeteket, képzési és tanácsadói szolgáltatást nyújt számukra.

Az ILO korszakalkotó találmánya volt az olvasónak ismerősen csengő háromoldalú (tripartit) képviseleti rendszer, melyben a munkaadók, a munkavállalók és a kormányok az egyenlőség elve alapján képviseltetik magukat az ILO valamennyi testületében.

A szervezet alapelgondolása szerint ugyanis a munkahelyi béke akkor biztosítható, ha a munkát szabályozó előírások a három fél egyeztetéséből születnek meg. Az ILO-ban így semmiféle döntés nem hozható azt megelőző vita, megbeszélés, vagy szükség esetén a hármas képviseletű gyűlés szavazata nélkül.

1919-től kezdődően 189 ILO egyezményt, továbbá 202 egyezményt kiegészítő ajánlást fogadtak el, amelyek alapvető emberi jogokat, a munkaerő-gazdálkodás kérdéseit, a munkaügyi viszonyokat, a foglalkoztatáspolitikát, a szociális védelmet és a munkavédelmet fogják át. Az ILO egyezmények és ajánlások végrehajtásáról a tagországoknak rendszeresen számot kell adniuk az ILO számára, ahol a beszámolókat értékelik. A munkaadói és munkavállalói oldalak önálló véleményt is küldhetnek az ILO részére, ha a kormány jelentésével nem értenek egyet.

Magyarország az ILO-ban

Magyarország 1922. szeptember 18-án nyert felvételt a Népszövetségbe, melynek eredményeként a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet tagállama lehetett.

A második világháború utáni időszakot – egészen a hatvanas évek közepéig – a nyugati világ és a szocialista blokk szembenállása jellemezte. Magyarország 1949-ben – a tajvani rezsim elleni tiltakozásul – kivonult a konferenciáról és 1954-ig távol is maradt. A visszatérés után, az együttműködési törekvés demonstrálása érdekében 1956-57-ben összesen 14 egyezmény ratifikálására került sor. Az 1956-os forradalom után újra hideggé vált kapcsolatunk a szervezettel, majd a hatvanas évek közepétől lassú közeledés következett be.

A nyolcvanas évek végének reformfolyamatai, majd különösen a rendszerváltás után az új intézményrendszerek kiépítésében biztosított ILO segítségnyújtás magasabb szintre emelte az együttműködést. A nemzetközi szervezetek – köztük az ILO – segítette a rendszerváltást, közreműködött a demokratikus intézmények kiépítésében, a nyugati és keleti országok közötti együttműködés újjászervezésében. A magyar kormányt az 1996-99-es évi időszakban az igazgatótestület rendes tagjává választották.

A Nemzeti ILO Tanács megalakulása és működése

A Nemzeti ILO Tanács (NILO Tanács) a nemzetközi munkaügyi normák alkalmazásának előmozdítása érdekében folytatott háromoldalú fórum, melynek célja, hogy a tripartit tanácskozásokról szóló 144. sz. ILO Egyezményben foglaltakat megvalósítsa. Az Egyezményt a 2000. évi LXXI. törvény iktatta be a magyar törvények sorába. Feladata az egyezményben meghatározott tripartit tanácskozások lebonyolítása, az ILO tevékenységéhez kapcsolódó nemzeti intézkedések elősegítése, a munka világát érintő nemzetközi kérdésekkel kapcsolatos tájékoztatás, a nemzetközi együttműködés fejlesztése, a kormány és a szociális partnerek nemzetközi együttműködési törekvéseinek, eredményeinek ismertetése és elősegítése. A tanácsban helyet foglaló munkáltatói és munkavállalói tagokat véleményezési jog illeti meg.

A NILO Tanács 1999 óta működött az OÉT (Országos Érdekegyeztető Tanács) keretében, egészen 2011-ig, amikor is a kormány javaslatára az OÉT megszűnt, mivel politikai megfontolásból nem fért bele az új NER rendszerébe, amely számára a munkaerő árának leszorítása elsődleges preferencia.

Az országgyűlési választásokon hatalomra került kormány felhatalmazva érezte magát arra, hogy a munka világára vonatkozó döntéseket saját maga meghozhassa a szociális partnerek véleményének megkérdezése nélkül.

A munka világa egészére kiterjedő hatáskörű érdekegyeztető fórum szűnt meg ezáltal. Annak érdekében, hogy a NILO Tanács továbbra is működhessen, teljesítve az ILO-hoz történt csatlakozásban vállalt kötelezettséget, új megegyezésre volt szükség. Az új háromoldalú megállapodást 2013. december 18-án írta alá a kormány, a munkaadói és a munkavállaló szövetségek képviselője. Így biztosították az ILO és Magyarország közötti összekötő funkció létezését. Mivel azonban az országos, minden szektorra kiterjedő szociális párbeszéd fórum nem működik Magyarországon, a NILO működése is csak formálisnak tekinthető.

Az OÉT megszűnése óta a munkaerőpiac általános kérdéseinek megvitatására nincs megfelelő hazai fórum. A versenyszféra ügyeit a VKF (Versenyszféra Állandó Konzultációs Fóruma), a költségvetési szféra ügyeit pedig az OKÉT (Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Fórum) vitatja meg. Továbbra is országos szintű, háromoldalú megvitatást igényelne számos kérdés, így a minimálbér, a garantált bérminimum, a bérfelzárkóztatás, a nyugdíjfelzárkóztatás, a munka törvénykönyve, a munkavédelmi törvény, a sztrájktörvény, az adótörvények, a társadalombiztosítással kapcsolatos kérdések, stb.

Az OÉT és így az ILO érdemi munkájának kikapcsolása közvetetten ahhoz járult hozzá, hogy a kormány rendszeresen áthághassa a jogalkotásra és a szociális párbeszédre vonatkozó ILO és EU szabályokat, de még a hazai jogszabályokat is. A meglévő érdekegyeztető fórumok lényegében nem működnek. Több ágazatban nem létezik szociális párbeszéd, gyakran még ennek a fóruma is hiányzik.

Klasszikus és új megvitatandó munkaügyi témák

A fentieken túlmenően az elmúlt években újabb témakörök is felbukkantak a munka világában, amelyeket alaposan, szakszerűen, háromoldalú megközelítések formájában, a konszenzus igényével kellene megvitatni és elfogadni. Az új beruházásokhoz nyújtandó magyar költségvetési támogatás mértéke és módja például alapos megfontolást igényelne, mivel nagymértékben befolyásolja a hazai munkaerőpiacot. A beruházók részére nyújtott pénzügyi hozzájárulás, adókedvezmény és az európai piacokhoz való hozzáférés fejében tisztességes béreket, munkakörülményeket és a munkavállalók szervezkedési szabadságának garantálását is tartalmaznia kellene a kormány által elfogadott megállapodásoknak.

A kormány és a cégek között kötött stratégiai megállapodások csak a háromoldalú érdekek megvalósulása esetén jöhetnének létre, a dolgozók azonban ebből jelenleg kimaradnak. Így kerül sor olyan elfogathatatlan dolgokra, hogy a kormány olyan céggel is stratégiai megállapodást köt, ahol nem működhet munkahelyi érdekképviseleti szerv. A koronaválságot megelőző konjunktúra utolsó éveiben a munkaerőhiány megjelenése minden józan számítás szerint indokolta volna a dolgozói képviseletek egyeztetésekbe való bevonását, az utóbbi hónapokban pedig olyan terveket hallani, hogy külföldről szervezett munkaerő betelepítésre kerül majd sor. Ez megint olyan fajsúlyos téma, amit csak a három fél érdemi egyeztetése alapján lenne szabad eldönteni.

Újjá kellene éleszteni a nemzeti szintű, háromoldalú érdekegyeztetést!

E rövid visszatekintés után senkiben nem merülhet fel kétség a felől, hogy az ILO égisze alatt megfogalmazott célok, úgy mint a társadalmi igazságosság, a munkahelyi béke, a szociális párbeszéd, vagy a háromoldalú érdekegyeztetés alapelvek ma is épp annyira időszerűek, mint 100 éve.

Az ILO megalakulásának 100. évfordulója alkalmából a legméltóbb megemlékezés az lehetne, ha a munka világában újjáalakulna a nemzeti szintű érdekegyeztető fórum. A Nemzeti Munkaügyi Tanács (vagy más nevű testület) létrehozása és hatékony működtetése újabb lökést adhatna a magyar gazdaság fejlődésének, a dolgozók életminősége javulásának. Ez a döntés nem igényelne nagy beruházást, a hozama viszont – a nemzetközi példák alapján is – óriási lenne.

A nemzeti búslakodás helyett az ILO alapokmányaiban 100 éve megfogalmazott progresszív célok megvalósítására kellene koncentrálnunk újra a munka világában a munkaadók, a munkavállalók és a kormány együttműködésével.